Miért tiszteljük Máriát édesanyánkként? Hogyan közvetít kegyelmeket és hogyan jár közben értünk, miközben a Szentírás szerint egyetlen közbenjárónk van az Atyánál? Ki mondta Máriára, hogy „Társmegváltó”? És miért nem megfelelő ez a szóhasználat? Kovács Zoltán atya segítségét kértük a Mater Populi Fidelis dokumentum megértéséhez.
2025 novemberének elején jelent meg a Hittani Dikasztérium doktrinális jegyzete Mária egyes titulusaival kapcsolatban. A Mater Populi Fidelis dokumentum irányjelzőként szolgál az évszázadok során a Szűzanyát illető olyan címekre, mint Közbenjáró, Minden kegyelmek közvetítője vagy Társmegváltó. Kovács Zoltán mariológus atya segítségével igyekeztünk áttekinteni a dokumentum hátterét és lényegi mondanivalóját.
Miért volt szükség a dokumentum kiadására? Az olvasható a bevezetőben, hogy elég sok petíció érkezett a Tanítóhivatalhoz.
Régóta érkeznek megkeresések a Szentszék felé, ami arra irányítja a figyelmet, hogy Máriára vonatkozóan a hívek részéről bizonytalanságok vannak, amiben a Tanítóhivatalnak rendet kellene tenni. Nem csak a petíciókról van azonban szó, hanem arról, hogy világosan lássunk. Ez legitim igénye egy püspöknek, egy plébánosnak és egy hívőnek is. Érdekli a téma az embereket, a nem egyértelmű titulusoknban zavart okozhatnak. Így meg kellett kérdezni szakértőket, akik jobban rálátnak az összefüggésekre és a megközelítések aktuális állására. Az viszont nem biztos, hogy rögtön végérvényes válaszokat kapunk. Van, ami már kiforrott, van, ami természeténél fogva egyértelmű, de van, amiben úton vagyunk. Az ebben a dokumentumban tárgyalt fogalmak is ilyenek. A „Hívők Anyja” és a „Közbenjáró” fogalmak már egészen jól érthetők, a „Minden kegyelem közvetítője” igényel némi magyarázatot, a „Társmegváltó” cím használatát pedig nem ajánlja, mert kockázatosnak véli, hogy annak nem megfelelő értelmezést tulajdonítanak az emberek.
hirdetésMilyen kötő ereje van ennek a doktrinális jegyzetnek? Olyan, mintha a Szentatya mondta volna a benne foglaltakat, amit egy az egyben el kell fogadnunk?
Ez nem egyszerű kérdés, mivel a Szentatya is tud nyilatkozni tévedhetetlenül és nem tévedhetetlenül egyaránt. Ő is meg tud erősíteni korábbi tanításokat, lehetnek eseti eligazításai, és olyan tanítások, amelyek egyelőre nem minősülnek tévedhetetlennek.
Iránymutatást kaptunk a Tanítóhivatal részéről, melyet a Hittani Dikasztérium prefektusa és egyik titkára írt alá, és nem feltételezzük, hogy a pápa szándékával ellentétben tették.
Ezek a fogalom-értelmezések tehát jelenleg nem jelentenek tévedhetetlen, azaz dogma szintű megnyilatkozást?
Pontosan. Ilyen doktrinális jegyzetekre volt már példa korábban, akár a II. Vatikáni Zsinat után is. Általános eligazítást adnak, hozzászólnak egyes tendenciákhoz, irányt mutatnak, pontosítanak korábbi, nehezebben érthető tanításokat vagy könnyen félreértelmezhető fogalmakat. Elszórtan jelentkeztek Máriára vonatkozóan olyan kifejezések, melyekben sokan doktrinális fejlődés helyett készre kiforrott címeket láttak. Például Szent II. János Pál pápa a lengyel Mária-tiszteleten felnőtt emberként – úgy tudom, hogy – péteri szolgálata során többször is használta a „Társmegváltó” kifejezést, persze nem tévedhetetlenül. Ez egy kicsit olyan, mint ahogy azt mondjuk: csodatevő Mária, gyógyító Mária vagy említhetjük akár a Csodás Érmet.
Tudjuk azonban jól, hogy, hogy a csoda vagy a gyógyulás valódi forrása Krisztus.
Mi is történt a kánai menyegzőn? A Szűzanya Jézusra mutatott, közbenjárt az emberekért, de nem ő tette a csodát. Ettől még hívhatjuk így a csodát kieszközlő édesanyját, csodálatunk és szeretetünk jeleként. Lehet ezt jól érteni, és II. János Pál pápa esetében sem kell belelátni tévedhetetlen megnyilvánulást.
Fotó: Szabó Csaba
A Hívők Anyja
A Mater Populi Fidelis dokumentum már címében is utal Mária anyaságára (a Hívő Nép Anyja), és ez a megközelítés végigfut az egész szövegen. Számomra szinte könnyfakasztó volt azzal szembesülni a doktrinális jegyzet 6. pontjában, hogy „Mária ránk vonatkozó anyasága az isteni terv beteljesedésének része”. A dokumentum is kiemeli, hogy ennek a mozzanatnak meg kellett előznie Krisztus üdvözítő művének beteljesedését.
Pontosan, annak megértéséhez, hogy Mária a mi anyánk is a kegyelem rendjében, az Istenanyaságból kell kiindulni. Az Istenanyaság alapján mondjuk azt, hogy ha Mária anyja az Egyház fejének, Krisztusnak, akkor lélekben anyja a Test tagjainak, tehát az Egyház tagjainak, nekünk is. Kétségtelen, hogy van dolgunk egymással, van közünk egymáshoz. A Golgotán, csak miután Jézus Jánosra bízza Édesanyját és viszont, hangzik el: „Beteljesedett!” (Jn 19,30). Az tehát, hogy János és a későbbi „szeretett tanítványok” is édesanyjukként tekinthessenek Máriára, kifejezetten az isteni üdvözítő terv része volt.
Eszerint nem tekinthető helyesnek az a nézőpont, hogy Mária szerepe csak annyi, hogy világra hozta Krisztust, és ezen felül nem vesz részt az üdvösség művében?
Nem, erre már az ősegyház is rámutat a III. század környékén keletkezett Oltalmad alá futunk kezdetű imádságban. Krisztus az üdvözítő, de van dolgunk Isten megdicsőült anyjával is, hiszen ő is tud kiesdeni számunkra kegyelmet, tud segíteni földi életünk zarándokútján. A „Hívők Anyja” kifejezésről rögtön eszembe jut az őstörténet: „Az ember Évának nevezte feleségét, mert ő lett minden élő anyja.” (Ter 3,20). Sőt, több egyházatya is „új Évának” nevezi Máriát, mert nemcsak világra hozza az „új Ádámot”, hanem együtt is működik vele a megváltás művében. Ahogy a társadalmi-biológiai életre vonatkozóan a Teremtés könyve visszavezeti a történetet egy közös szülőpárra, mi, akik újszövetségi értelemben vagyunk élők, vagyis új, isteni életet kapunk Krisztusban…
A keresztségben…
Igen, a keresztségben. Ebben az értelemben az élők anyja Mária, így mi a keresztségben Krisztus „társörököseivé” lettünk. A Hívők Anyja fogalom ebben az értelemben teljesen tiszta. Ez rokon az Egyház Anyja titulussal is. És mivel mi az Egyház tagjai vagyunk, az Egyház Anyjaként tekintünk Máriára. Az ollót még tovább nyithatjuk egyébként, mert nem csak minden élők anyjáról lehet szó, hanem – ahogy Ferenc pápa is rámutatott a Laudato Si-ben – Mária az egész kozmosznak, az egész teremtett világmindenségnek anyja. Minden embernek szól Krisztus üzenete, Ő mindenkiért meghalt, általa és benne lesz minden újjjáteremtve. Az, hogy mennyire fogadjuk be, rajtunk múlik. Mária ebben is segít.
Közbenjáró
Mária „Közbenjáró” titulusával kapcsolatban gyakran idézik az 1Tim 2,5,-t: „egy a közvetítő Isten és az emberek között: az ember Krisztus Jézus”.
A Közbenjáró fogalom lényege a Lumen Gentium (a II. Vatikáni Zsinat dogmatikus konstitúciója az egyházról), és II. János Pál pápa Redemptoris Mater kezdetű enciklikájának III. fejezete alapján jobban megközelíthető. Teljesen világos a Timóteushoz írt első levél idézett mondata: egyedül Krisztus a közvetítő. Az Ő közbenjárása a leghatékonyabb, mert isteni módon jár közben az Atyánál, sőt magát az üdvösséget csak Ő képes közvetíteni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mi képtelenek lennék egymásért szót emelni, vagy egymásért közbenjárni. Jusson eszünkbe ismét a kánai menyegző története. Krisztus meg tudná oldani a helyzetet, sőt, intézhette volna az isteni gondviselés úgy, hogy ez az esemény ne úgy kerüljön bele a Szentírásba, hogy említi Jézus anyját. Mária mit tesz hozzá? Jézus teszi a csodát. Mégis belekerült Mária közbenjáró szerepe, mégis fontos, hogy ott van, együttérző szívvel figyel a bajbajutott párra és szól is érdekükben fiánál.
És Jézus is meg akarja mutatni, hogy a Szűzanyának van szerepe az Egyház életében, és nem is sokadrangú!
A dokumentum is nagyon szépen levezeti, hogy – ahogy a kánai menyegzőn – Mária ma is felismeri szenvedéseinket, problémáinkat és Fia elé viszi őket. „A szenvedő emberek felismerik Máriában azt, aki mellettük jár, és ezért keresik Édesanyjukat, hogy a segítségét kérjék.” (MPF 78. pont)
Persze, van anyai szeme hozzá, felhívja rá a figyelmet. Ez nem azt jelenti, hogy az Isten ne tudná mindezt magától. Hadd idézzem azt a klasszikus részt, amikor Jézus maga mondja: „Kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.” (Lk 10, 2). Miért, magától nem tudja? Miért kell nekem kérni?
Mert a mi közreműködésünkre és készséges hozzáállásunkra is számít.
Pontosan. Mi is tudunk közbenjárni másokért, a Szűzanya is ezt tette földi élete során, és teszi odaát is a többi szenttel együtt. Ahogy a doktrinális jegyzet is írja: Mária „most is anyai közbenjárásával kíséri mennyei imáinkat. Ily módon folytatja azt a szolgáló és együttérző lelkületet, amelyet a kánai menyegzőn mutatott (vö. Jn 2,1-11), ahogyan ma is Jézushoz fordul, mondván: „Nincs boruk” (Jn 2,3).” (MPF 41. pont) Ez a közbenjárás azonban soha nem vesz el Krisztus erejéből, Kána is azt mutatja – ahogy azt már mondtam is –, Jézusnak szándékában állt bevonni az édesanyját. Nem iktatja ki a történetből, de nem is hangsúlyozza túl a szerepét.
Tulajdonképpen nekünk a legfőbb tanulság az, hogy megnézzük, Jézus hogyan tekint az édesanyjára, hogyan számít együttműködésére.
Akár Kánában, akár a kereszten.
És ha mi ebben is Őt követjük, akkor…
…valószínűleg nem fogunk nagyon mellé nyúlni. Megjegyzem, hogy a „Közbenjáró” sem lett tévedhetetlenül kinyilvánítva, tehát nem dogma erejű a kifejezés, viszont az Egyház egyértelmű tanítása. Szent II. János Pál pápa jóvoltából van erre több világos utalás is, amennyiben Mária közbejárása mindig fia egyetlen közvetítésének alárendelt, és abból részesedő (vö. Redemptoris Mater 39. pont).
Fotó: Szabó Csaba
Minden kegyelmek közvetítője
Hogyan kell helyesen értelmezni a Szűzanya „Minden kegyelmek közvetítője” titulusát?
A „Minden kegyelmek közvetítője” címmel kapcsolatban már vannak érdekességek. Ennek magyarázatához segítségül hívom az ún. Mária-misék gyűjteményét. A 30. számot viselő misének az a címe, hogy: Boldogságos Szűz Mária a kegyelem anyja és közvetítője. Ez így meredeken hangzik elsőre! A Kegyelem Anyja! Itt már fenn lehetne akadni azon, hogy miért, ő szüli a kegyelmet? Ő generálja a kegyelmet? Az nem az Isten dolga? A fogalom úgy megállja a helyét, hogy „kegyelem-közvetítő”. Ezt is tudni kell jól érteni. A kegyelem egyetlen forrása a Szentháromság. Mondhatjuk, hogy Mária, amennyiben a Fiút, mint kegyelem forrását szüli a világra, úgy a kegyelem anyja. Viszont nem merül ki ennyiben ez a fogalom, mivel ő vezet is minket ehhez a Forráshoz. Például, ha megdicsérünk egy édesanyát, mert jól neveltek a gyermekei, ez nem csak azért van, mert világra hozta őket. Ott van egy nevelés is, egy mindennapos együttműködés.
A Szűzanyának is van egy mindennapos együttműködése a Fiával, különösen az üdvösségtörténet kiemelt pontjainál, és aktuálisan a mennyben is.
Mária tehát a kegyelem közvetítője is a maga szintjén. Hogy is van ez, amikor azt olvassuk a Szentírásban, amit fentebb már idéztem: „egy a közvetítő Isten és az emberek között: az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5)? II. János Pál pápa tisztázza ezt a Redemptoris Mater kezdetű enciklikájában, hogy Mária közbenjárása „részesedés abból az egyetlen forrásból, amely magának Krisztusnak a közbenjárása.” (ld. a dokumentum 38. pontját).
Tehát Máriára pontosabb azt a kifejezést használni, hogy kegyelem-közvetítő…
Igen, és – ahogy említettem – nem csak annyiban, amennyiben a világra szüli Jézust, hanem amennyiben együttműködik Vele. Nem Mária hozza létre a kegyelmet, ő nem Isten, nem rendelkezik fölötte, annak a forrását szüli e világra valóságos emberként, Hozzá vezet, ő maga is közvetít. Többször is szoktam említeni erre vonatkozóan a Nap-Hold példázatot. A Nap sugárzik, a Hold azonban nem generálja ezt a fényt, hanem visszatükrözi azt. Így jobban meg lehet közelíteni ezt az összefüggést. Ugyanakkor nem vegytiszta a nyelvünk sem. Nem szabad szűkmarkúnak lenni a fogalmakkal, de törekedni kell a pontosságra, megtalálni a középutat, a józan egyensúlyt, és eközben soha nem elszakadni az üdvtörténettől.
Társmegváltó
És végül térjünk ki a legnehezebben érthető címre: Társmegváltó. A dokumentum kimondta, hogy a cím használata nem megfelelő Mária együttműködésének meghatározására. „Ez a cím azzal a kockázattal jár, hogy elhomályosítja Krisztus egyedülálló üdvözítő közbenjárását, és ezért zavart és egyensúlyhiányt kelthet a keresztény hit igazságainak harmóniájában.” (MPF 22. pont) Ki mondta Máriára azt, hogy „Társmegváltó”?
Isten népét foglalkoztatja Mária együttműködésének a kérdése és foglalkoztatta mindig is. Minden kornak megvan a maga sajátossága, és előfordul, hogy egy-egy kifejezést kicsit eltúloznak és ez beszüremkedik a köztudatba. Felhívnám arra a figyelmet, hogy a késő középkorban a „Redemptrix” (azaz Megváltónő) kifejezést kezdték el helyenként Máriára alkalmazni. Ez azért meredek, ezt érezzük.
Tehát a kifejezés alapvetően a népi jámborságból ered?
Hát ebben a formában nem is az egyházatyáktól! Bár az egyszerű hívő népre sem jellemző az ilyen fogalmak faragása, inkább a teológiában műveltebb személyek kezdik ezzel kissé túlzó módon érzékeltetni, hogy Mária igen bensőségesen működik együtt Fiával a megváltás művében. A „Co-Redemptrix” (azaz Társmegváltó) már a „Redemptrix” finomítása. Ettől függetlenül muszáj vele tovább foglalkozni. Egy kifejezés mikor egzakt? Ha jól megnézzük, vannak kifejezések, amelyek nincsenek benne kifejezetten az apostoli hagyományban. Például tavaly ünnepeltük a Niceai Zsinat 1700. évfordulóját. Az, hogy a Fiú az Atyával „egylényegű” (homoousziosz), ebben a konkrét nyelvi formában nincs benne a Szentírásban, viszont a filozófia segítségével gyönyörűen kifejeztük ezt a hitigazságot. Vagy az „Istenszülő”. Ez a terminus ebben a formában nincs benne a kinyilatkoztatásban ezért önmagában is magyarázni kell. Ha azt mondod valakinek, aki nem érti, hogy „Istenszülő”, gondolhat arra például, hogy az Örök Atyát világra kellett hoznia egy nőnek? Vannak tehát kifejezések, amelyek magyarázatra szorulnak, de épp ettől lesznek jól használhatók.
Mi a probléma a „Társmegváltó” címmel?
A cím ebben a formában félreértésekre adhat okot. A II. Vatikáni Zsinat a „Társmegváltó” helyett a „generosa socia”, azaz a Megváltó „nagylelkű társa” fogalmat tárta elénk (Lásd: Lumen gentium 61.). Ez is egy finomítás, mely sokkal kevésbé félreérthető.
Évára utalva, aki a bűnben Ádám társa volt!?
Pontosan, arra próbál mutatni ez a kifejezés, hogy az Istenszülő páratlan módon együttműködik Krisztussal az üdvösség művében. Ahogy mondtam, nem merül ki annyiban az Istenszülőség, hogy a világra hozta az Istenembert. Megjegyzem, hogy pápák is használták a kifejezést, erre is szoktak hivatkozni, de soha nem tévedhetetlenül, a dogma erejével nyilvánították ki. Mint már mondtam, ennek a kifejezésnek ebben a formában nincs nyoma az ókeresztény irodalomban. Az ősegyházat más foglalkoztatta. Ha megnézzük Iraeneust, Tertullianust, Justinost, náluk az Éva-Mária párhuzam fedezhető fel: ahogy Éva társa volt Ádámnak a bűnben is, úgy Mária társa Krisztusnak az üdvösség művében.
Az első emberpár engedetlenségének következményét Jézus, mint „új Ádám”, és mellette Mária, mint „új Éva” engedelmessége hozza helyre.
Mária nem „pótkerék”, meg kell becsülni mint édesanyát és mint együttműködőt.
Engedelmessége és együttműködése azonban nem emeli Máriát Krisztus szintjére…
Hadd térjek ki a két végletre! Van egy minimalista és egy maximalista véglet. A minimalista véglet az, hogy Mária annyiban működik együtt Krisztussal, hogy anyaként a világra hozza. A maximalista véglet pedig úgy tekint Máriára, hogy olyan értelemben társa Krisztusnak, mintha Vele egyenrangú, mintegy isteni szintű együttműködő, vagy az üdvösségszerzés isteni aktusában nélkülözhetetlen társ volna. Kissé sarkosan érzékeltetve: mintha az Isten a Szűzanya nélkül tehetetlen volna, mintha a názáreti Szűz közreműködése nélkül Jézus képtelen lett volna megváltani minket.
Nyilván nem erről van szó. Isten millió más módon ki tudta volna gondolni az emberek megváltását.
Viszont pont így akarta az Atya, hogy így történjen a megváltás, ahogy történt…
Pontosan, ebből kell kiindulni, hogy mi az Isten akarata. A Szűzanyának megvan benne a maga szerepe. Én azt látom, hogy a két véglet között kellene egy józan egyensúlyt keresni és találni. Mondok erre egy példát. Édesanyám segítségemre lehet abban, hogy meg tudjak írni egy komoly szakkönyvet: főz rám, mos rám, kikérem a véleményét, átolvassa a szöveget, sőt a maga szintjén osztozik velem ennek fáradságában, áldozatában. De ő nem teológus. Egyrészt mondhatom-e azt, hogy édesanyámnak része volt a könyvem megírásában, mert világra hozott? Ez kicsit kevés, nem? A másik véglet viszont az lenne, ha feltüntetném a könyvön, mint társ-szerzőt. Ezt sem tehetem meg. Az elő- vagy utószóban fogalmazhatok úgy, hogy „nélküle nem jött volna létre.” A lényeg, hogy tudni kell, mi itt számára a megfelelő minősítés.
Szerintem Mária sem igényli, hogy ennyire túlemeljük.
Fotó: Szabó Csaba
Kissé túl lett akkor gondolva Mária szerepe az idők folyamán?
Néha előfordult más fogalmakkal is. Itt egyébként még nincs lezárva a tanfejlődés: ki mondta, hogy 2025 novemberére ennek végérvényesen letisztult doktrínának kellett volna lennie? Megvan a maga létjogosultsága az igazság keresésében egyfajta józan libikóka-munkának is. A krisztológiai dogmák esetében is az első nyolc évszázadban hol az istenség, hol az emberség túlhangsúlyozásából lett probléma, aztán az egyes tévedésekre adott kiigazításokkal együtt nemegyszer az ellentétes irány erősödött fel és szült újabb téves állításokat. Végül a Tanítóhivatal folyamatos beavatkozásai révén letisztult a kérdés, világossá vált, hogy mi a tanítás, mi a tévtanítás, és beállt azt egyensúly.
Az Istenember…
Igen, bár e kifejezés épp órigenészi, a III. századból, idővel valóban eltűnnek a végletek, és kiforr, hogy az Egyház hogyan tekint Krisztus személyére. Tehát itt sem félnék attól, hogy néha egészéges módon is vannak túlzások és persze nyesegetések is. Pont ezért nem kell tartani ettől a szentszéki dokumentumtól, ami most foglalkozik a kérdéssel és irányt mutat. Vagy említsük Mária szeplőtelenségét, fogantatásától kezdve. Ezt a hitigazságot ebben a formában számos középkori egyháztanító (Szent Tamás, Bonaventura, Bernát és még sorolhatnám) nem támogatta, bő fél évezred múlva mégis dogmaként hirdették ki. Ugyanis az értelmes lélek teremtésének antropológiai és kegyelemtani oldala még tisztázatlan volt. De ettől még ők nem eretnekek: ők is koruk gyermekei, sőt szentéletű egyházdoktoraink, akik már odaát pontosan látják a valóságot! Nem „kellett” még ezt nekik a XIX. századi pontossággal tudniuk akkor. Tanfejlődés is létezik ám! A Szeplőtelen Fogantatás dogmájának kinyilvánítását követően pedig nagy tér nyílt arra, hogy a Szűzanya privilégiumait kicsit túldimenzionáljuk. A mennybevétel dogmája szűk száz évvel később kicsit jobban kiegyensúlyozta a viszonyulást, hogy Krisztus a megváltó, Mária pedig, bár szeplőtelen Istenanya, megváltott személy. A lényeg, hogy Mária nem lesz isteni személlyé, ő is megteszi a magáét, de egy megváltó van.
Még akkor is, ha szíve eggyé forr Krisztussal. Krisztus szíve istenemberi szív, Máriáé istenanyai, de emberi szív.
Igazából mindannyian erre vagyunk meghívva, hogy szívünk eggyé forrjon Krisztussal, és Mária is ennek a munkatársa.
Pontosan. De ettől még a megváltó egy, nem Mária szállt fel a keresztre, és nem Mária támadt fel harmadnapra. Igen, Mária szeplőtelen, bűntelen, folttalan, kegyelemmel teljes. Dicsérjük és magasztaljuk, de rizikós, hogy végül túlemeljük, már-már Krisztus szintjére. Ezzel vigyáznunk kell. Mária is egyszerű ember, és ezzel nem akarom „leszedni róla”, hogy kegyelemmel teljes. Az Istenanyaság nem emeli őt az emberi korlátok fölé, ugyanakkor bensőséges kapcsolata a megváltás művében is megmarad Fiával. A Szentlélek az ő szeplőtelen emberségében bontakoztatja ki maximálisan, amilyennek az Isten megalkotta az embert: a szentség és igazság állapotában, a kegyelem állapotában. Bár ő is állandó növekedésben van, „kegyelmet kegyelemre halmozva” (Jn 1,16), életét nem mételyezi sem áteredő, sem személyes bűn, és testben-lélekben a mennybe véve evilági létezésének természetes végét sem éli meg törésként. Ő ezekkel a természetfölötti adottságaival működik együtt Krisztussal, a mi üdvösségünkért is.
Ahogy nekünk is feladatunk együttműködni Krisztussal. A dokumentum gyönyörűen levezeti, hogy a Krisztussal egyesült hívőknek is az „élő víz forrásaivá” kell válniuk mások javára. Hisz Jézus mondta: „Aki hisz bennem, annak szívéből, az Írás szerint, élő víz forrásai fakadnak.” (Jn 7,38)
Kispap koromban hallottam olyan lelkigyakorlatos elmélkedést, hogy ha Máriát társmegváltónak nevezzük, akkor mi magunk is társmegváltók vagyunk. Hát, ez megint érdemel némi figyelmet. Ahogy ezt én magamról nem mondanám, úgy a Szűzanyáról sem mondanám, bár nyilván nem vagyunk egy szinten, ő Istenszülő. A megváltás gyümölcseit befogadni és közvetíteni mások felé szükséges a magunk szintjén, Krisztus számít ránk ebben.
Itt két fogalmat hadd tisztázzak: az objektív és a szubjektív megváltás fogalmát. Az objektív megváltás azt jelenti, hogy Krisztus mindenkit egyetemesen megváltott. Isten „fölkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt.” (Mt 5, 45,) A Nap süt, minden irányba pazarolja a sugarait. Nem válogat. Krisztus sem válogat, Ő mindenkiért meghalt, és az isteni életet mindenkinek felkínálja. A szubjektív megváltás fogalma viszont pont arra mutat, hogy a saját életünkbe hogyan fogadjuk be. Engedjük-e, hogy a Nap ránk süssön? Engedjük-e, hogy dolgozzon bennünk, hogy megtisztítson, hogy egészségessé tegyen, hogy lebarnítson, gyógyítson? Az objektív megváltást nem tudjuk befolyásolni. A megváltás kegyelmének befogadásáért viszont tehetünk, azon túl, hogy mi magunk befogadjuk, a másikra is odairányítjuk a fényt a tükörrel, hogy: vedd már észre, Krisztus érted is meghalt. Téged is szeret. Most akkor ettől társmegváltók lettünk? Nem mondanám. A megváltás adott, mi pedig úgy működünk együtt ebben Urunkkal, hogy ösztönzünk valakit, segíthetünk, közbenjárunk érte, hogy ő is befogadhassa a kegyelmet.
Jól el lehet elmélkedni az egyes fogalmakon, de felmerül az emberben, hogy vajon mi Isten és Mária szándéka?
Isten valódi szándéka nyilván az, hogy üdvösségre vezessen minket. És ebben a Mária-tisztelet, ha jól működik, egy nagyon tiszta segítség. Az egyetlen igaz kultusz az Örök Főpap, Krisztus istentiszteleti cselekménye, melynek csúcsa a keresztáldozat. Annál tökéletesebb kultuszt senki nem tud végezni. Mária tisztelete akkor működik jól, ha bele tud illeszkedni Krisztus, az Örök Főpap egyetlen tökéletes Isten-dicséretébe.
Urunk szándéka azonban az is, hogy az Ő édesanyját helyesen tiszteljük.
Mária szándéka ezzel az isteni szándékkal sosem ellentétes, sosem párhuzamos vagy azzal versengő. Jézus a kereszten azt mondja Jánosnak, hogy „íme, a te anyád” (Jn 19, 27), és ezt mondja a mai korok szeretett tanítványainak is. János befogadja a házába, Mária szívében ő is otthonra talál. Ahogy a beszélgetés elején is említettük: „Csak miután Máriára, mint anyánkra rábízott minket, ismerte el Jézus, hogy „minden beteljesedett” (Jn 19,28).” (MPF 6. pont)
Az tehát, hogy nekünk egy édesanyát adjon a kegyelem rendjében, az Úr szándéka volt.
Mi az Úr valódi szándéka? Most csak egy szentírási példát említve: az első pünkösdkor Mária ott volt az emeleti teremben a tanítványokkal. Miért olyan fontos beleírnia Lukácsnak, hogy „és Máriával”? (ApCsel 1,14) Mert tudnunk kell, hogy ő is beleteszi a magáét a történésekbe. Aztán tekintsünk a gyermekségtörténetre vagy a kánai menyegzőre, ott sem önhatalmúan „aktívkodik” a Szűzanya. Mária elfogadja, hogy az Egyház Anyjává legyen, és ebben is felismerhető a Lélek működése.
Mária anyaságából indultunk, és végül oda tértünk vissza. Mária, aki az Úr szolgálóleánya volt, Jézus akaratából anyánkká vált a kegyelem rendjében. A hívő nép iránta való szeretetéből több olyan cím is rárakódott az évszázadok folyamán, melyek helyes használatához útmutatásra volt szükség.
A dokumentum mintha feltette volna kérdést: megfelelőek-e a fogalmaink? Egy részük a Szentírás és Egyházunk tanításának fényében jól érthetők, mások magyarázatra szorulnak. Lehet, hogy talál majd az Egyház egy jobbat, lehet, hogy nem, csak egy jó magyarázat kell hozzá. Nem tudjuk. A Gondviselésnek nem szabhatunk határt. Az, hogy egyes pápák és egyházi írók használták ezt az adott kifejezést, nem lehet biztos tanítás alapja jelenleg. Mindenesetre ebben a formában még nem kristályosodott ki belőle az, amit mondani akar. Ez a dokumentum egy mérföldkő, de nem ad mindenre végérvényes választ. Gondoljunk csak bele, hogy a hitünk is fejlődik. Pont ezért nem egy antik, vitrinbe való diszciplína a teológia. Egy élő tudomány, mely folyton növekszik és mélyül a Szentlélek fényében. Nyilván nem arról van szó, hogy a kinyilatkoztatáshoz újabb és újabb adatokat költenénk. Hanem ugyanabból a nagy dobozból vesszük ki, ami még mindig benne van. Folyamatosan fejlődik ki, mint a magzatból a felnőtt ember, immár kétezer éve. Alázattal tudomásul kell venni, hogy most itt tartunk, de ez még alakulhat. Egyházanyánk útmutatását ebben is engedelmesen követjük. Isten tegye teljessé a jót, amit megkezdett bennünk.
Kissné Berta Rita
Borítókép – Fotó: Szabó Csaba
hirdetés
