A 777 legújabb podcastjében Zsuffa Tünde József Attila-díjas író, az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus kommunikációs vezetője mesélt arról, hogy életének a legnagyobb mélységeiből hogyan emelte fel a jó Isten. Mélység és magasság, menekülés és hazatalálás, hit és csoda övezik az írónő életútját, aki mély bizalommal éli az életét az Úr felé. A beszélgetésben szó esett családjáról, keresztjeiről, a fiáról és csodáról is, amely a Kongresszussal érkezett az életébe.
A beszélgetés elején szó volt a gyermekkoráról, hogy kik segítették az úton és hogyan volt jelen az életében a hit.
„Én egy katolikus családba születtem bele, ahol nagyon fontos volt a hit. A szüleimtől kaptam – mind a kettőtől (…) – nekünk természetes volt, hogy imádkozunk, hogy megyünk a templomba, létezik a Jó Isten, hogy a karácsonyfát a Jézuska hozza és nem a Télapó. Egyébként ezért az óvodában emlékszem, hogy még le is szidtak, mert előadást tartottam a gyerekeknek, hogy amit itt mondanak, az hazugság, hiszen nem létezik a Télapó, csak a Jézuska, és Ő hozza a karácsonyfát. Illetve, hogy a karácsony nem a szeretet ünnepe, hanem Jézus születéséé. Gyereknek is megvoltak az alapvonásaim, hogy olyan dolgokat mondtam ki, amelyek nem voltak épp szokványosak, amelyeket mai nyelven polgárpukkasztásnak neveznénk. (nevet)
hirdetésSzóval nálunk a hit hozzátartozott a mindennapjainkhoz, ami azért volt nagy dolog, mert én a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején voltam gyerek.
Aztán amikor jöttek hétvégén a jó sorozatok, rajzfilmek, és nekem hittanra, meg templomba kellett menni, akkor azért emlékszem, hogy lázadtam és kiabáltam a szüleimnek mindenféle csúnya dolgot… Azt gondolom, hogy gyerek- és fiatalkoromban, tehát kiskamaszként a hit egy szokás volt. Valamibe beleszülettem és aszerint éltem, éltünk.
Amikor 16 évesen nagyon beteg lettem és az Országos Onkológiai Intézetben megműtöttek, illetve kezeltek és megcsapott a halál szele, na ott költözött be a Jó Isten a szívembe!”
Felmerülhet a kérdés, hogy nem lázadt-e ebben a helyzetben, de az írónő mást élt át akkor, ott a kórházban:
„A nyálmirigyem volt beteg és be volt kötözve hosszú-hosszú hónapokig a fejem. Egy kis településen gyorsan mennek a hírek, a halálhíremet is keltették. (…) Odamentek édesanyámhoz és megkérdezték, hogy nem gondolkodik el azon, hogy miért minket büntet a Jó Isten, amikor mi járunk templomba? Emlékszem, hogy ez anyukámnak fájt, de arra nem emlékszem, hogy én ott a kórházban számonkértem volna a Jó Istent, hogy miért vagyok beteg. Nem is lázadtam. Én ott borzasztóan szenvedtem és nemcsak a testi fájdalmak miatt, hanem a körülmények miatt is. Fej-nyaksebészet, gégemetszéseket is csináltak, nem tudtak a betegek beszélni, csak hörögni, illetve nagyon sokan meghaltak. Engem ez ijesztett meg. Arra sem emlékszem, hogy mikor volt az a pillanat, amikor elkezdtem félni a haláltól, de olyan mélyen belém ivódott az a sötétség, hogy általában éjszaka haltak meg a betegek és vitték el őket. A naplómba leírtam, hogy „a nyikorgós tepsis kocsin”…
De kaptam egy rózsafüzért és akkor hallottam először ezt a bibliai idézetet, Jézus szavát apám szájából, hogy: Ne félj, csak higgy!”
(…) Tényleg nem emlékszem, hogy mikor kezdtem el félni, és mikor váltottam át félelemből imába. De az biztos, hogy a betegség, nemcsak az enyém, hanem azok a betegek, akik körülöttem meghaltak, meghatározták az életemet. Volt olyan, amikor ezzel viccelődtem, hogy én nem Isten-hívő vagyok, hanem Isten-tudó. Mert láttam ezeknek a betegeknek az arcán azt, hogy a nagy fájdalomtól eltorzulva hogyan kiabálnak, hogyan sírnak és
amikor átlépnek azon a bizonyos kapun, kisimul az arcuk. Ott volt az a bizonyos mennyei mosoly, amelyet szinte minden egyes regényembe beleírok.
Tehát itt kapcsolódik össze az én írói létem és a gyerekkorom. Hozok valamit, ami ott volt bennem mélyen és, amely egyszer csak kitört.”
Mesélt továbbá az édesapjával való különleges kapcsolatáról és arról is, hogy milyen szerepe volt az írói küldetésének a megvalósulásában.
„8 éves kislány voltam, amikor először megmondtam az apámnak, a hentesműhelyében, húsos ládák tetején üldögélve, mikor arról álmodoztam, hogy, ha felnövök író leszek. És ez az egyszerű ember nem nevetett ki engem, hanem azt mondta, hogy: ,,Tüncsi, ha az akarsz lenni, akkor az leszel, de nagy árat fogsz fizetni érte.” Ez annyira szép mondat volt, hogy ettől én azt gondoltam, ez egy különleges küldetés. (…) Gyerekkoromban meg sem fordult a fejemben, hogy nem leszek író. Amikor felnőttem és jöttek a tragédiák az életemben, akkor elfelejtettem, hogy én mi akartam gyerekkoromban lenni. (…)
Már anya voltam, 35-36 éves, és apám haldoklott, ott álltam a halálos ágyánál az akkor 7 éves kisfiúval. És ez a 81 éves bölcs ember tudta azt, hogy egyrészt akkor már nagyon erős hitem volt, és tudta, hogy számomra mennyire fontos a múltnak az értékelése, illetve mennyire fontosak a szavak. Azok a szavak, amiket ki fog mondani, hogy én ezekre mindig emlékezni fogok. Tudta, hogy én ezekből a szavakból fogok erőt meríteni és azt is, hogy én elhittem azt, amiről ő beszélt előtte nagyon sokat. Miszerint a haldoklóknak meg van az a kiváltságuk, hogy az életerőt, amely beléjük szorult évtizedeken keresztül azt valakinek átadhatják. Az apám nekem adta át.
Amikor megkérdeztem, hogy mi lesz velem nélküle, azt válaszolta, hogy most leszel író. Apám emlékeztetett arra a 8 éves kislányra és megígértette velem, hogy megkeresem azt a kislányt,
befejezem végre az önsajnálatot és az önostorozást és valóra váltom mindazt, amiért a világra jöttem.”
Elindult az írói pályája, elkezdte élni az álmát, de amikor Ausztriából hazatértek Magyarországra a fiával, akkor akadtak nehézségek, régi sebek, melyekből Isten egyik pillanatról a másikra felemelte őt.
„Nagyon nehéz volt hazajönni. Egyébként Pepét – az írónő fia (a szerk.) – én 5-6 hónappal korábban előreküldtem. Kerestem Újpesten egy lakást, közel a káposztásmegyeri jégcsarnokhoz, ahova tudott menni Pepe minden reggel edzésre. Édesanyám vigyázott addig rá, én meg minden hétvégén jöttem haza. Rettenetesen féltem, annyira nem éreztem magam itthon, hogy azt elmondani nem tudom. Nem ismertem a várost, tehát eltévedtem… Nekem Bécs volt az otthonom, és Ausztria volt a mentsváram. Ott töltöttem a fiatalságomat, az egyetemi éveket, ott volt a heiligenkreuzi ciszterek, Bubu néni…
2019-ben megérkeztem én is. Minden este sírtam, minden reggel sírva ébredtem és nem tudtam, hogy hogy fogom túlélni. Pepétől minden nap megkérdeztem, hogy: „Te jól érzed magad itthon?” (nevet) 2019 januárjában tüdőgyulladást kaptam – tehát tényleg létezik, hogy az ember mellre szívja a lelki fájdalmat. De előtte még volt egy olyan jelenet, hogy kimentem apám sírjához, és ott is sírtam. Mondtam neki, hogy: „Nézd, Öreg, itt vagyunk, hazajöttünk, de nem tudom, hogy mit kezdjek az életemmel(…). Fogalmam sincs, mit kezdek magammal, fel fogom élni a tartalékaimat, nincsen munkám…”
És azt mondtam neki, hogy most már ne csak a Pepét emelgesd ott a jégen, hanem velem is kezdjél valamit,
mert nem biztos, hogy túl fogom élni. Ezután volt ugye, hogy pár hétig feküdtem a tüdőgyulladás miatt, amikor egyszer csak megszólalt a telefon és egy férfihang szólt bele a túloldalon. Azt kérdezte tőlem, hogy be tudnék-e menni Erdő Péter bíboroshoz, mert az Eucharisztikus Kongresszushoz keresnek sajtófőnököt. Na, hát ebből a nagy betegségből 2-3 nap alatt gyógyultam fel. (mosolyog) És ott álltam Erdő Péter bíboros előtt.
Az Eucharisztikus Kongresszus, minden sallang nélkül mondom, hogy megmentette az életemet, az újrakezdést. Mert azt éreztem, hogy a kör bezárult, visszatértem oda, ahonnan elindultam. Azok közé az emberek közé, akik az egyetemen a barátaim, évfolyamtársaim voltak, például Fábry Kornél atya is. De nagyon sok ilyen példát tudok mondani, hogy úgy borultunk egymás nyakába, mint hogyha tegnap találkoztunk volna utoljára (…).
Azt éreztem az Eucharisztikus Kongresszussal, hogy valami olyat tudok tenni, ami nekem fontos. Megmutatni az országból azt, ami nekem fontos.”
Zsuffa Tünde nagy szeretettel és hálával emlékezett vissza a NEK szervezésére, és megosztotta a számára legszebb részét is.
„Bejött a koronavírus, és akkor mindenki azt hitte, hogy összedől a világ, és a Kongresszus, hogy minden, amit felépítettünk, azt kezdhetjük elölről. De a lelkemben azt éreztem, hogy az a sok munka és tényleg az a hit, amit beletettünk ebbe a világrendezvénybe, az nem múlhat csak úgy el magától.
Amikor volt a gyertyás körmenet szeptember 11-én, elmentünk a Terror háza mellett. Na, én ott elkezdtem sírni, mert eszembe jutott, hogy az az Andrássy út 60. Visszakanyarodok a történelmi regényeimhez, hogy mennyit írok erről, hogy hány embert öltek ott meg, hány embert kínoztak meg(…). Megint eszembe jutottak azok a történelmi személyek, akikről írom a regényeket, és eszembe jutott az apám is. Nekem ő nagyon fontos az életemben és ekkor felnéztem az égre, és azt mondtam, hogy:
„Apám, látod, hogy itt vagyunk és most úgy megyünk el az Andrássy út 60. mellett, hogy itt nem a gyűlölet szól, nem a fájdalomnak a néma sikolya, nem a megfélemlítésnek az emléke, vagy a nyomasztó érzése tölti el annak a több százezer embernek a szívét, hanem a szeretet?!”
Lackfi János olyan szépen mondta, hogy ez olyan volt, mint amikor egy tűzoltó kocsi jön és a víz, amely ömlik olyan mint a szeretetnek az ereje.
Emlékszem rohantam előre, az Oltáriszentséget vivő kocsi után, ahol ült a bíboros úr, a nuncius úr meg a Marini érsek a Vatikánból. És kiabáltam fel a kocsira: „Látja bíboros úr, mondtam, hogy megcsináljuk!”
Ez a mondat, ami kiszakadt belőlem, nem az akaratból és szorgalomból fakadt, hanem a hitből.
Szerintem amikor eljutok oda, hogy én is a halálos ágyamon fekszem és nekem is megadatik az a kegyelem, hogy átadjam valakinek az erőmet, akkor ezt a pillanatot fel fogom idézni. 2 dologra vagyok nagyon büszke: a fiamra, a születésére, a másik pedig az Eucharisztikus Kongresszus!”
hirdetés
