Mélységből a magasságba – olvasói írás a hit hullámzásáról és egy testvéri feddésről, ami hatalmas gyümölcsöt hozott.
A kaktusz a kitartás és az erő jelképe. Tüskéi elsőre távolságtartónak tűnnek, de valójában önvédelmet jelképeznek: megtanítanak arra, hogy
határokat húzni nem gyengeség, hanem bölcsesség.
A kaktusz üzeni, lehetünk érzékenyek és mélyen érzőek anélkül, hogy bárki által kihasználni vagy elnyomni hagynánk magunkat. És aztán ott a virága… ez pedig nem mindennapi látvány. Olyan ritkán és váratlanul nyílik, mintha a természet egy titkos ajándékát tárná fel. Ez a virág a remény és az újjászületés jelképe: azt üzeni, hogy még a legzordabb körülmények között is megszülethet a szépség. Amikor kinyílik, szinte ünnep a léleknek – a bizonyíték arra, hogy a türelem és a hit meghozza a gyümölcsét,
ennek vonzatában szeretném megosztani egyik közelmúltbeli katartikus, öröm- és hálakönnyeket fakasztó, körülírhatatlan életerőt és megerősödött Isten- és emberszeretetet adó élményemet.
Előzményként röviden annyit, hogy a tavalyi év adventjének negyedik vasárnapján, amikor először járultam szentáldozáshoz, tisztában voltam vele, hogy ez még csak a kezdet. Lángoló lelkesedéssel vártam nemcsak a Feltámadás, hanem a Szentlélek eljövetelének ünnepét, hogy befogadhassam Annak kegyelmi ajándékait. Ezen lelkesedés kezdett aztán idővel hullámzani, illetőleg éreztem azt, hogy nem teljes a kép, valami még hiányzik. A lelkem mélyén éreztem, mi az. S aztán megtörtént a tűzkeresztségen való átesésem:
lelkembe költözött az első főministránsi szolgálatomból forrásozó kitörő öröm is.
Oltárszolgálatunkban Jézus személyesen ott áll mellettünk, nyájának tagjai vagyunk, ennek tudatosítása még elkötelezettebbé tesz minket a Vele való kapcsolatban, s itt szeretném kifejezésre juttatni az Úr emberi elmével felfoghatatlan szeretetének újabb jele iránti végtelen hálámat. Áldott legyen az Ő Szent Neve, most és mindenkor!
Igen ám, de amilyen magasan vagyunk, olyan nagyot is lehet zuhanni: erről tanúskodik egyik tapasztalatom, melyet nem rejtek véka alá:
„Vajon azért gyújtanak lámpát, hogy a véka vagy az ágy alá rejtsék? Nem azért, hogy a lámpatartóra tegyék?” (Mk 4,21)
Nagytakarításkor első dologként alaposan felforgatjuk a lakást, hogy aztán lassanként minden a helyére kerüljön; nem azért tesszük ezt, mert annyira szeretnénk, hanem azért, mert másképp nem jutunk el a kívánt rendhez.
Mint említettem, csodálatos élményben volt részem, emellett pedig
a hét minden napját valóságos ünnepnapként éltem meg,
egyszerűnek tűnő, de annál nagyobb jelentőséggel bíró dolgokra való tudatos odafigyelés által, melyek közül kiemelnék néhányat: a reggeli készülődéskor még jobban koncentráltunk arra, hogy időben induljunk el otthonról, s mindenki békésen kezdje a napját; a reggeli misék mélyen megérintettek, reménnyel telítetten vágva neki a rám váró feladatoknak; a hétköznapok zűrös teendői közepette még több időt tudtam szánni az Istennel való kapcsolatápolásra, mint általában… s
eljött aztán a vasárnap, ami a hét megkoronázása helyett sötét felhőket költöztetett a lelkembe.
Természetesen ennek látszólag semmi oka sem volt, mégis megtörtént, hogy az Úr napja szomorúan talált, mely aztán haragba torkollott.
Egyáltalán nem keresztény magatartásként felindulást éreztem olyasvalaki iránt, aki csupán a legjobbat akarta, rávilágított bizonyos dolgokra, arra késztetett, hogy alaposabban takarítsak a lelkemben, ne cipeljek olyan terheket, amelyek lehúznak.
Az igazság néha fáj, de annál tanácsosabb meghallanunk, megszívlelnünk és mihamarabb gyakorlatba helyeznünk. Kisvártatva rá is ébredtem, hogy tulajdonképpen önnönmagamra haragudtam, saját frusztrációim, átmeneti magatehetetlenségi érzésem, illetve gyengeségeim felismerése váltotta ki ezt a lelkiállapotot. Az evangélium tehát abszolút nekem szólt: „A zsidók húsvétjának közeledtével Jézus fölment Jeruzsálembe. A templomban kalmárokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott telepedtek le. Kötélből ostort font, és mind kiűzte őket a templomból, juhaikkal és ökreikkel együtt, a pénzváltók pénzét szétszórta, asztalaikat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: «Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!»” (Jn 2,13-16) Bármennyire is „alkalmatlan” volt az időzítés, át kellett élnem mindezt, hogy lelkem újra békére találjon.
Nincs olyan mélység, amelyből Isten ne tudna kihúzni, amikor őszinte bűnbánattal térünk vissza Hozzá, mindezek után pedig úgy éreztem magam, akár a kaktusz, mely a sivatag szívében, a perzselő nap alatt is képes életben maradni, s itt kimondhatatlanul hálás vagyok a kaktuszt kedvelő, valamint életpéldájával azt hűen képviselő testvérnek, aki által megtapasztaltam a Jóisten mindenkor feltétlen, lehajló szeretetét és megbocsátó irgalmát. Hiszem azt, hogy mindannyian a krisztusi fény hordozói vagyunk, s szüntelenül fejlődnünk kell, törekednünk a jóra, hiszen Isten országára csakis így válhatunk méltóvá. Fohászkodjunk most ezért:
Mennyei Atyánk, minden élet forrása és beteljesedése, kérünk, nyisd meg szívünket, hogy befogadjuk irántunk táplált tiszta szeretetedet. Add, hogy ne csupán várjuk, hanem éljük is országodat már itt a földön: a szeretetben, amely türelmes és irgalmas, a békében, amely túllát a megosztottságon, és az igazságban, amely fényt gyújt a sötétségben. Taníts meg minket a Te szemeddel látni, hogy minden emberben testvérünkre ismerjünk, és alázattal, tiszta szívvel szolgáljuk egymást. Formáld át a világot bennünk és általunk, hogy életünk tanúság legyen országod jelenlétéről. Legyen bennünk a Te akaratod szelíd ereje, hogy ahol félelem van, ott bátorság szülessen, ahol gyűlölet, ott szeretet, ahol kétség, ott hit, ahol pedig halál, ott új élet fakadjon. Áldj meg minket, Urunk, hogy méltókká váljunk országod polgáraivá, már most, a mindennapokban – amíg el nem jön a nap, amikor színről színre látunk Téged.
Ámen.
Csákay Zoltán
hirdetés
