„Ha épp fájdalomban, megpróbáltatásban, gyászban vagy, az nem jelenti azt, hogy ott szeretet nincs, mert ez nem igaz. Krisztus a teljes szeretet, és Ő minden félelmet legyőzött” – vallja Szemők-Csatári Bíborka, aki a Budai Református Gyülekezetben szolgál. Bíborka sokáig táncművésznek készült, de végül a teológia mellett döntött – ami sokakat meglepett a környezetében. Beszélgettünk arról, hogy nehéz-e ma nőként lelkésznek lenni, hogy mik a tapasztalatai a lelkigondozások során, és hogy mit szokott útravalóként mondani a jegyesoktatáson a pároknak. A lelkész felemelő gondolatokat osztott meg velünk a hitről és a tiszta szeretetről is, amelyeket érdemes magunkkal vinni!
Hogyan találkoztál Istennel? Ki volt meghatározó a hit szempontjából az életedben?
Én ezt gyerekkoromból hozom, de nem olyan mértékben, hogy ekkora hatása kellett volna legyen, hogy lelkész legyek. Mi határon túliak vagyunk, a Partiumból származunk, van egy erős református vonal a családunkban. Anyukám mindig imádkozott velem, mikor gyerek voltam, és a mai napig azokat az imákat is szoktam mondani, amelyek a nagymamámtól valók. Jártam hittanra, óvodásként és általános iskolásként, akkor még nem volt kérdés, hogy valaki hittanos lesz-e vagy sem.
Szóval nem az volt, mint ma, hogy mindenki eldöntheti.
Így van. Nekünk olyan lelkészünk volt, aki mindenki nagypapája volt. Nem erőltetett ránk nagyon erős tanokat, nem vitatkoztunk vele teológiai kérdésekben, hanem imádkoztunk, énekeltünk és beszélgettünk. Rajta keresztül áradt Isten szeretete.
Aztán egy művészeti középiskolát választottam, mert már 3 évesen elkezdtem táncolni, és nyolcadikos koromra úgy döntöttem, hogy táncművész leszek. Abban az időben kicsit eltávolodtam a hittől, elfoglalt lettem, teljesíteni kellett, ráadásul a kollégiumban kezdetben nyolcan laktunk egy szobában, így nem is volt olyan zug, ahol tudtam volna imádkozni, elcsendesedni.
Mikor a középiskolából eltelt egy-két év, érkezett a falunkba egy fiatal lelkész házaspár, akik akkor húszas éveik végén járva elkezdtek egy virágzó gyülekezeti életet felépíteni. Olyan gyermektáborokat szerveztek ott, Szatmárban, hogy mindenki a részese akart lenni. Én pedig bekapcsolódtam az ifjúsági munkába.
Nem tudom megmondani, hogy pontosan mikor és hogyan tértem meg, mert ez fokozatosan épült fel bennem.
Fotó: Szabó Csaba
Tanultál táncművészetet és teológiát is, ami lehet, hogy többeknek meglepő párosítás. Hogy fonódik össze benned mégis ez a kettő?
Sokaknak furcsa volt. A középiskola utolsó két évében már beépítettem tudatosan a tanulmányaimba a hitemet, és úgy mentem be táncórákra is, hogy előtte imádkoztam magamban. A művészpályára való készülés nagyon embert próbáló volt. Átéltem a művészeti iskolában szándékos bántalmazást, karaktergyilkosságot, ellehetetlenítést.
Miért tették ezt veled?
Sokunkkal ez történt. Nagyon szorgalmas voltam, szívbéli választás volt a tánc, és egyszerűen emberi gyarlóság, gonoszság áldozata lettem, de senkit nem akarok utólag bántani. Ma már úgy látom, hogy ők eszközök voltak Isten kezében az életemre nézve, hogy még inkább rányíljon a szemem arra, hogy sokkal értékesebb lehet az életem lelkészként. Ha úgy szolgálok Istennek az emberek között, hogy maradandó nyomokat tudok hagyni másokban, és segíteni nekik.
Nagyon felerősödött ebben a környezetben a hitem.
Úgy látom, hogy a hit megerősödéséhez kell valami fájdalom is, mert Isten a fájdalomban még intenzívebben dolgozik, mint az örömben.
Persze az is nagyon intenzív, de mélyebb felismerések vannak a fájdalomban, mert kialakít a lelkünkben egy mélyebb látást.
Érettségi előtt nem sokkal már tudtam, hogy teológiára megyek. Az osztályomból páran nem is tudták, hogy milyen a teológus-lelkész szak. Ez amiatt volt valahol előny, mert így nem került nagyon szem elé, mire is készülök. A táncművészeti tagozat vezetője aztán később megkérdezte, hogy te most komolyan el akarsz menni papnak vagy minek? A családom viszont megkönnyebbült, mert ők eleve féltettek a táncművész pályától, hogy testi-lelki sérüléseim lesznek, és hogyan fogok ebből megélni.
Nagyon más közegbe csöppenhettél akkor, amikor váltottál.
Más közeg teljesen, de amikor átléptem a teológia kapuit, akkor sem engedtem el a táncot, végig tanítottam klasszikus belettet és modern táncot, Debrecenben egy táncstúdióban. A tánc sokáig kísérte az életemet, nehéz lett volna nélküle élni. A mozgáson keresztül nagyon sok fájdalmat, terhet lehet letenni, elképesztő stresszoldó hatása van. Nagyon fontos azért is, mert a testi és a lelki egészségedet véded vele.
Amikor elmentem felvételizni a teológiára, jó páran nem értették, hogy én mit keresek itt, mit akarok, tudom-e egyáltalán, hogy ez milyen intézmény. Valahol fájt az a hozzáállás , hogy egy táncos művészlélek miért ne juthatna el a teológia világáig. Volt, aki azt kérdezte, hogy fel tudom-e adni a táncos életemet a teológiáért; mondtam, hogy persze. Valami nagyon mélységes szeretet és elköteleződés hozott ide. Végül aztán felvettek.
A tanulmányaim során egyre jobban ráéreztem, hogy a lelkészi pálya egy hatalmas felelősség és lelki küzdelem is, mert sok nehézséget tapasztalhatsz meg, ezenfelül nem mindenkinek fogsz tudni megfelelni. A tánc világában ez egy még hatványozottabb helyzet.
Fotó: Szabó Csaba
Ha már a nehézségeket említed, ért valaha hátrány azért, mert nőként szolgálsz lelkészként?
Közvetlenül soha nem bántottak érte. Szerintem próbálják a lelkipásztorok, papok, tehát akármilyen felekezetről beszéljünk, intelligensen kezelni ezt. Fontos kimondanunk azonban, hogy ezzel még mindig sokan nem értenek egyet. Ha szigorúan a Biblia szavaiból indulunk ki, ahol a nők szerepéről olvasunk, akkor érthető, de ha azt mondjuk, hogy éljünk úgy, mint Pál apostol, akkor viszont rendezzük át az egész társadalmunkat is Pál apostol korabeli módon. De nyilvánvaló, hogy nem lehet egy ókori társadalmi helyzetből kinőtt felfogást beleépíteni a XXI. századba, és
nem lehet csak azért női lelkészeknek a tehetségét, a rátermettségét vagy az alkalmasságát megkérdőjelezni, mert Pál apostol sok-sok évvel ezelőtt máshogy foglalt állást. Ezt nem tartom helyesnek.
De engem tényleg nem ért támadás ezért, sőt – hála Istennek – pozitív visszajelzéseket szoktam kapni. Imáimban sokszor kértem Istentől, hogy egész életemben érezhessem, jól döntöttem, hogy otthagytam a táncművész pályát, mert azért bevallom, nagyon hiányzik. Másrészt pedig a női lelkészek sorsára való tekintettel azt is kértem Tőle, hogy erősítsen meg, nőként is alkalmas vagyok erre. Idén októberben volt kilenc éve, hogy felszenteltek.
És a hívek részéről – akik mondjuk férfi lelkészekhez voltak szokva – éreztél bármilyen hátrahőkölést, vagy itt nyitottak arra, hogy női lelkészük van?
Itt, a Budai Református Gyülekezetben teljes nyitottságot éreztem. A korábbi években sok lelkipásztor szolgált ebben a közösségben, és közülük sokan voltak nők. Egyébként női körünk is van, amelyben olyan témák merülnek fel, mint a nőknek a hétköznapi életben megélt problémáik, feladataik, kihívásaik, illetve az, hogy a hitben hogyan állnak meg, mit adnak át a családjuknak. Nagyon szeretik a gyülekezetünkben a női lelkipásztorok igehirdetéseit, erről is érkeznek visszajelzések.
Hogy kötöttél ki éppen a Budai Református Gyülekezetben? Mit szeretsz benne leginkább?
Érdekes módon én előtte nem ismertem a Szilágyi Dezső téri református gyülekezetet, de a 2017-es Csillagponton találkoztam néhány barátommal, akik összekötöttek Budával. Eljöttem, bemutatkoztam, megismerkedtem Illés Dáviddal, és az egész olyan gyorsan történt, hogy fel sem fogtam. Egyszer csak arra eszméltem, hogy zajlik a költözés Budapestre. Amikor elkezdtem itt szolgálni, éreztem, hogy nekem tényleg ide van hívásom, és mélyen megszerettem, meggyökereztem itt.
Akkor itt vagy azóta is, megszakítás nélkül?
Igen, már nyolc éve itt vagyok.
Mit tanultál magadról és a közösségről ez alatt az idő alatt?
Azt mindenképpen megtanultam itt, hogy milyen őszintén és önazonosan jelen lenni a szolgálatomban és a gyülekezet közösségében, hogy nincsenek olyan helyzetek, nincsenek olyasfajta nehézségek, amikről itt ne lehetne beszélni.
Ez egy nagyon intellektuális és önreflektív gyülekezet, és köztük ezt nem volt nehéz felfedezni. Pont, amikor ide megérkeztem, elkezdtem én is még inkább önismerettel foglalkozni, amit tánccal is összekötöttem. Illetve elkezdtem vezetni a gyülekezetben csoportokat az istenkapcsolat és önismeret témakörében.
Nem érzek kliséket, amiket követni kellene, ami nem azt jelenti, hogy szabályokat rúgunk fel vagy ne azt követnénk, amit a református egyház kér, hanem hogy ezt megpróbáljuk minél őszintébben és emberibben tenni.
Azt szeretnénk, hogy az emberek ne kényszerként éljenek meg semmit, hanem szeretettel és természetesen, mint a levegővétel.
A lelkész kollégáimmal itt mindig a legnagyobb egyetértésben, szeretetben és rivalizálás nélkül tudtunk együtt dolgozni – ez nem mindenhol természetes. Olyan nekem ez a gyülekezet, mint egy oázis. Őszintén öleljük meg egymást istentiszteletek után vagy csoportalkalmakon, olyan természetes az egész.
Fotó: Szabó Csaba
A vezérigéd az 1János 4,18–19, amely így kezdődik: „a szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet”. Miért éppen ezt választottad, miért fontos neked ez az ige?
Amikor gyermek voltam, soha nem féltem, mert szeretetteljes és biztonságos közegben nőttem föl. Izgulni izgultam dolgokért, de a félelmet soha nem tapasztaltam meg. Akkor kezdtem megtanulni, hogy mit jelent félni, amikor középiskolás lettem. Ott kapcsolt be először, hogy ha emberek így működnek, akkor mi lesz? De ahogy a hitem erősebb lett, segített kihozni ebből és átfordítani a gondolatokat. Aztán a teológia alatt is elgondolkodtam, hogy ha olykor az egyház berkein belül sem tudjuk egymást igazán szeretni, akkor mi születik ebből hosszú távon?
Azért lett ez a vezérigém, mert rá kellett jönnöm, hogy ha félek, akkor pont azt veszítem el, ami a legfontosabb: hogy tisztán tudjak szeretni. A szeretetben tényleg nincs félelem, mert a teljes szeretet kiűzi a félelmet. Ez azért van így, mert Krisztus a teljes szeretet, és Ő mindennemű félelmet legyőzött, olyan mélységeket, amiket nekünk már soha nem kell átélnünk, mert Ő átélte helyettünk. Nyilván megvan az életnek a sötét oldala, amibe belekeveredünk időnként, és próbatételek elé kell állnunk, de a szeretet ott is ott van. Tehát ha fájdalomban vagy, megpróbáltatásban vagy, gyászban vagy, az nem jelenti azt, hogy ott és akkor nincsen szeretet. A félelem elrabol tőled reményt, hitet, de a szeretet minden élethelyzetben győztes. Amikor Krisztus szeretetére és a megváltásra gondolok, akkor fizikailag is azt érzem, hogy nincs semmi hatalmasabb az Ő szereteténél.
Nincs az a gonoszság, vagy az a fájdalom, ami Nála hatalmasabb tudna lenni.
Miért tartottad fontosnak, hogy mentálhigiénés lelkigondozó szakon is tanulj?
A pszichológia mindig nagyon érdekelt, mivel a teológián a tudományban való előrehaladás volt a prioritás és kevesebbet foglalkoztunk magával az emberrel. Ez azért érdekes, mert ha egy gyülekezetben szolgál egy lelkipásztor, akkor lelkileg is le kell tudnia követni az emberek életét, nem csak arra figyelnie, hogy a prédikációban magas szintű teológiai tanítás legyen. Tehát bennem volt a vágy, hogy közelebb kerülhessek az emberi működéshez, és a sajátomét is egyre jobban értsem.
Egy ember, ha szeretve van, akkor azt érzi, hogy mindenre képes. Szerintem ez a hitnek is az alapja: azért van mindenre erőm a Krisztusban, mert Ő nagyon szeret engem, megváltott és megerősít. Ha megszületik egy beszélgetés, és lelkigondozásban kísérsz valakit, akkor az az ember azt érzi, hogy abban a pillanatban, abban a térben, abban az órában csak rá figyelsz, és őszintén elmondhatja, ami benne van. Ez szárnyakat ad, mert elfogadást, empátiát és szeretetet kap és nem ítélkeznek felette. A szeretetnek ez az ereje az, amiért én ezt tanultam.
Mintha a figyelem hiánycikk lenne ma.
Igen, a mai világban nagyon hiányzik a figyelem, és a Covid ezen sokat rontott. Megölt kapcsolatokat, nem abból a szempontból, hogy ne szeretnénk egymást, hanem úgy vagyunk vele, hogy ha találkozunk, találkozunk, ha nem, nem. A kapcsolódás igénye lett valahogy kevesebb. Pedig az ember kapcsolódás és szeretet nélkül haldoklik.
A lelkigondozói beszélgetéseknek az az alapja, hogy valakit segíts abban, hogy tudjon stabilizálódni, megerősödni, és tudja felfedezni a saját erőforrásait, hogy mivel tud továbbmenni. Ennek a mentálhigiénés lelkigondozó képzésnek az a szépsége, hogy a hitélettel van összekapcsolva. Tehát nem csak két ember beszélget, hanem Isten a harmadik fél. Ha történetesen kitennénk két kávéscsészét, akkor igenis kitehetjük a harmadikat, mert mi ott hárman beszélgetünk, aminek hatalmas ereje van.
Fotó: Szabó Csaba
Nem terhel le ez a sok probléma, amit megosztanak veled a lelkigondozások során?
Én gyerekkorom óta nagyon sokat táplálkozom az élettörténetekből, sokat meséltek a nagyszüleim, és mindig nagyon szerettem a felnőttek történetét meghallgatni, mert tele volt tanulsággal, megnyitotta előttem a világot. Felnőttként is rajongok az élettörténetekért. Amikor beszélgetek valakivel, megtisztelve és megajándékozottnak érzem magam, mert a velem szemben ülő megoszt velem valamit az életéből, és azt érzem, hogy tanulhatok is tőle, miközben átadjuk Istennek a terheket.
Van, hogy Isten lelkigondoz engem, mondjuk egy üres templomban, vagy valahol a természetben, vagy éppen tánc és zene közben, mert ahogy leteszek előtte mindent, kitisztulnak a gondolataim, és Ő erősíti bennem a nézőpontját, az Ő vezetését adja nekem.
A szeretetnek, a figyelemnek, az empátiának a forrása számomra Isten és sok jó ember is, akiket az Ő lelke vezet.
Vannak jellemző problémák, visszatérő témák, amelyekkel felkeresnek téged?
Szerintem a magyar társadalmunk sok szempontból egy probléma-elkerülő társadalom. Nem szeretünk arról beszélni, ami nehéz, vagy amin változtatni kellene, hanem inkább viszünk tovább rossz mintákat, ahelyett, hogy megoldanánk. Annyi minden felszabadulna és fellélegezne, ha beleállnánk ebbe. Sokszor nincs konfliktus, csak hallgatás van. Ezek azok a visszatérő problémák például, amik meg tudnak jelenni.
Egyébként egy lelkigondozói beszélgetésen az imádság számomra elmaradhatatlan: úgy nyitjuk, de inkább úgy zárjuk a találkozást. Úgyhogy minden beszélgetés krisztusi szeretetben történik, és mindig a gyógyulás, a megerősödés, a továbblépés, a terhek letétele a közös vágyunk.
Jegyesoktatásokat is tartasz. Mi az, amit útravalóként fontosnak tartasz általában elmondani a jegyesoktatáson a pároknak?
Mindig fontos hálát adni azért, hogy Isten az útjaikat összehozta, és komoly szándéka van velük. Igyekszem úgy foglalkozni a jegyespárokkal, hogy kapjanak sok igei alapot, egyházi kliséktől mentes beszélgetéseket, és igyekszem abban segíteni, hogy minél kevesebb fenntartásuk legyen az egyházzal szemben. Vannak azonban olyan helyzetek, amikor igaza van annak, akinek fenntartásai vannak, de olykor viszont egyáltalán nem lenne rá oka. Be kell látni, hogy az egyházban is vannak hibák, de valaki olyan sérelmeket hordoz, amit csak az egyházra vetít ki. Amikor ezt le tudjuk tisztázni, nagyon hálásak a párok, mert megszabadulnak a szkeptikus gondolatoktól, és szabad utat kapnak arra, hogy boldogan tovább tudjanak menni.
Fotó: Szabó Csaba
A jegyesoktatás első fele az egyházi kérdéseket boncolgatja, hogy ki volt Jézus, mi a Biblia, mi a keresztyénség, mi az imádság, mert sokan jönnek úgy ide, hogy meg vannak keresztelve, de nem gyakorolják a vallásukat. Nem fognak csak olyan emberek bejönni a gyülekezetbe, akik makulátlanul megfelelnek bizonyos felekezeti elvárásoknak, hanem úgy jönnek ide, mint akiknek te eszköz lehetsz az életében, hogy megerősítsd a Krisztushoz való kapcsolódásuk vágyát. A jegyesoktatás második felében pedig már párkapcsolatra vonatkozó előadások vannak, mint például konfliktuskezelés, megbocsátás, egymás családjának az elfogadása, szeretetnyelvek, és ezek is igei alapokra vannak helyezve.
Mit jelent számodra az istenkapcsolatod és az, hogy Őt szolgálhatod?
Nekem a hitem azt jelenti, hogy van egy állandó kapcsolat, amit senki nem vehet el tőlem, legfeljebb én engedhetem el. Ez a kapcsolat Isten felől soha nem szűnik meg. Az istenkapcsolatom biztonságba helyez, állandóságot ad, merthogy az életben minden más változik. Ha nincs egy állandó pont, akkor darabokra hullunk.
Jézus mindig segít túl látni azon, amit én fizikailag látok.
Ha én azt látom magam körül, hogy mondjuk háború van, ellenséges hangulat van, vagy épp elkezd beszűkülni a tér körülöttem, akkor nekem a hit azt mutatja meg, hogy igen, ez most így van, ez történik, de ez Istennel együtt mégis más. Amikor nem tudok megoldani egy problémát, de erősen működik a hitem, akkor tudom, hogy idővel meg fog oldódni. Nekem a hit az, amit a Zsidókhoz írt levélben olvasunk: a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés. Mert ez pontosan erről szól: túllátni azon, amiben élsz. Ez nem azt jelenti, hogy nem vagy reális, vagy hogy idealizálod a világot, hanem egy plusszal kezeled, egy olyan plusszal, ami ki tudja tágítani az életteredet. Annyira be tudnak szorítani a különböző nehéz élethelyzetek, a felelősség, a megterheltség, hogy olyankor tágasságra van szükségünk.
Az imádságban is annyi mindent el tudok mondani Istennek, úgy, ahogy embernek nem tudnám. Sokszor észreveszem, hogy nem is én oldom meg a fájdalmas helyzeteket, én csak a része vagyok a történetnek, de Isten rendezi el.
Az ige azt mondja, hogy „keressétek először az Isten országát” – ezt nem a szemeddel, hanem a szíveddel keresed, és igenis érzed, hogy az az ország létezik, abból jön le folyamatosan az áldás és a szeretet a mindennapjainkba. Az, hogy az életet körbeveheti egy sötét burok, az egy dolog. De Isten nem sötét burokban gondolkodik, hanem egy végtelen világos térben, és ebbe helyezi bele a mi életünket is.
hirdetés
