Egy mexikói atya, Alvaro Salvador Gutierrez Félix egy nap elővette a szekrényből a reverendáját, és úgy döntött, onnantól mindenhova abban megy. Meglepő volt az emberek reakciója, de saját maga számára is több tanulsággal szolgált a „kísérlete”. Alvaro atya írását szemlézzük.
Idén úgy döntöttem, hogy „coming out”-olok. Miután láttam, hogy olyan sokan dicsekednek a „különbözőégükkel”, tapsolnak nekik, és azt mondják nekik, hogy „milyen bátrak”, feltettem magamnak a kérdést: miért ne tenném én is? Így hoztam meg a döntést. Elővettem a szekrényből a reverendámat, és január óta minden nap reggeltől estig viselem. Így, ünnepélyes bejelentés nélkül, túl sok gondolkodás nélkül, előzetes magyarázatok nélkül, dicséretre nem törekedve, és attól sem félve, hogy kigúnyolnak, sértegetnek és furcsa pillantásokkal illetnek.
Milyen volt a fogadtatás?
Először is: soha nem gondoltam volna, hogy a reverenda napi viselése ilyen boldoggá tehet papként. Az utcán könnyebbé tette számomra, hogy sok olyan jó dolgot tegyek, amiről nem is álmodtam volna. Megáldottam, tanácsot adtam, segítettem, gyóntattam sok embert, akik úgy döntöttek, megbíznak bennem, amikor megláttak a papi ruhábaban.
Másodszor: meglepetésemre még olyan helyeken is, mint a bevásárlóközpont, a mozi, az éttermek, a belváros, a könyvvásár,
öt hónap alatt senkitől sem kaptam sértést vagy tiszteletlenséget, még a nyíltan katolikusellenes emberektől sem.
A szomorú az egészben, hogy az egyetlen gúnyolódás, amit a reverenda viselése miatt kaptam, egy pap részéről érkezett.
Harmadszor: sajnos annyira szokatlan, hogy egy egyházmegyés pap fekete reverendát viseljen, hogy általában szerzetesnek néztek. Az elmúlt hónapokban összetévesztettek: ferencesnek, ágostonosnak, szerzetesnek, misszionáriusnak, papnövendéknek, jedi lovagnak (nem vicc). És sokszor papnak is néztek, ami jó dolog. Mindez arra enged következtetni, hogy a szekularizáció olyan magas szintre jutott, hogy a plébános papot már nem társítják a reverendához a mindennapi életben.
Negyedszer: ahhoz képest, hogy ez egy „vallásellenes” társadalom,
figyelemre méltó azoknak a száma, akik áldást kérnek tőlem, és amikor valaki spontán megkér rá, akkor a közelben lévők is gyakran követik a példáját.
Összegzésként elmondhatom, hogy nagyon örülök, hogy meghoztam ezt a döntést. Amikor eldöntöttem, azt gondoltam, hogy egy évig fogom csinálni, de most már biztosan állíthatom, hogy állanadóan hordani szeretném a reverendát. Engem boldoggá tesz, és segít az embereknek, hogy könnyebben találjanak papot és rajtam keresztül Isten kegyelmét. Emlékeztetem Istenre azokat, akik távol vannak, akik az életük célját és értelmét keresik; folyamatosan emlékeztetem őket arra, hogy bárhová megyek, Jézust és jegyesét, az Egyházat képviselem.
Sokan odajöttek, hogy beszélgessünk, még a belvárosi bűnözők is tisztelettel odajöttek, hogy áldást kérjenek tőlem. Vicces látni, honnan fakad a legtöbb gyűlölet. Akinek füle van, hallja meg.
Ezenkívül a reverenda emlékeztet arra, hogy egy nap szent akarok lenni: el tudom képzelni Bosco Szent Jánost, Loyolai Szent Ignácot, Xavéri Szent Ferencet, Néri Szent Fülöpöt, Aquinói Szent Tamást, Assisi Szent Ferencet szerzetesi ruha (habitus) nélkül? Nem! Szent akarok lenni? Igen, ezért jó a reverendát viselni.
Nem fogok nagyképűen viselkedni azért, mert minden nap reverendát viselek. Ez nem tesz automatikusan nagyobbá vagy szentebbé, mint a többi papot. De nagyon sokat segít, ezért arra buzdítom a többi szerzetest és papot, hogy legyenek bátrak, vegyék elő a papi/szerzetesi ruhát a szekrényből, viseljék gyakrabban, és meglátják, milyen jót fog tenni nekik és a környezetüknek. Nem fogják megbánni.
Forrás: Alvaro Salvador Gutierrez Félix blogja
hirdetés
