„Azzal, hogy abbahagytam az úszást, azt hittem, hogy meghalt egy énem. Aztán lassan rájöttem, hogy nem halt meg, hanem ezeket az értékeket, amiket sportolóként megszereztem, mint a kitartás és az alázat, a medencén kívül ugyanúgy hasznosítani fogom” – mondta el a 777-nek adott interjúban Telegdy-Kapás Boglárka olimpiai bronzérmes, világbajnok úszó. Bogival beszélgetni nagyszerű élmény volt, egy igazán szerény és kedves embert ismerhettem meg, aki kendőzetlen őszinteséggel beszélt a gyászról, az újrakezdésről, az Istenben való hitéről és arról is, miért tartotta fontosnak, hogy megházasodjon.
Már egészen fiatalon, ötéves korodban elkezdtél versenyszerűen úszni. Mi adta a motivációt újra és újra az úszáshoz? Mi hajtott előre?
Kisebb hullámzások a motivációmban mindennaposak voltak. Ha belegondolsz, mindennap nagyon nehéz beugrani a hideg vízbe, főleg télen. Teljesen normális, hogy voltak benne ilyenek. Nagyobb mélypontom egyszer volt csak, amikor már azon is elgondolkoztam, hogy érdemes-e tovább úsznom. Volt egy szemideggyulladásom 2013-ban, 20 évesen, ami nagyon ijesztő volt, mert nem láttam a jobb szememre, öt napig kórházban kezeltek, szteroidos kúrát is kellett kapnom. Utána sok idő volt, mire vissza tudtam térni, mert nem sportolhattam hosszú hetekig, hónapokig. Akkor éreztem azt, hogy teljesen leépültem, és feltettem magamnak a kérdést, hogy egyáltalán érdemes-e még küzdeni. Aztán mégis folytattam. Összességében mindig az aktuálisan következő verseny motivált, eszméletlenül. Mindig ez adott újabb és újabb lendületet, erőt, hogy minden évben van egy főverseny nyáron, az 50-es, a nagypályás, az igazi verseny. Persze a kisebb megmérettetéseket is szerettem.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Mióta visszavonultál az úszástól – ami tudom, hogy a mai napig nehéz neked – , hogy telnek a napjaid, milyen új célokat tűztél ki magad elé?
Ádámmal, a férjemmel (Telegdy Ádám úszó – a szerk.) tervezünk egy kávézót nyitni, és egész jól haladunk, úgy tervezzük, hogy egy-két hónapon belül megnyílunk. Nagyon izgalmas! És persze nagyon más, mint az úszás, úgyhogy nagy kihívás.
Budapesten lesz?
Igen, Budapesten, a belvárosban. Nekünk ez egy szerelemprojekt, már legalább 3-4 éve volt, hogy először szóba jött ez közöttünk, hogy egy kávézót szívesen nyitnánk együtt. Úgy voltunk vele, hogy belevágunk, mert bár nagyon jól tudjuk, hogy mennyi veszélye meg mennyi buktatója lehet ennek, át akarjuk élni.
Beletesszük szívünket-lelkünket, ahogy előtte én az úszásba is beletettem. Meglátjuk, hogy mi sül ki belőle.
Van más tervem is, ami pedig az úszással kapcsolatos: gyerekeket szeretnék tanítani úszni. Illetve egy kicsit más projekt, hogy szeretnék mozgó úszóiskolát csinálni, ami lényegében workshopokat jelentene úgy, hogy városról városra járok, és 2-3 órás programokat meghirdetek. Ez nemcsak gyerekeknek szólna, hanem felnőtteknek, hobbi úszóknak, bárkinek.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Mi az, amit az élsportban tanultál meg magadról vagy az életről, és a visszavonulásod után is viszed magaddal tovább?
Azzal, hogy abbahagytam az úszást, az volt bennem, hogy meghal egy énem, a sportoló énem. Aztán szépen lassan rájöttem a pszichológusom segítségével, hogy nem halt meg senki, hanem ezeket az értékeket, amiket megszereztem mint sportoló, már nem a vízben, de a medencén kívül ugyanúgy hasznosítani fogom, csak meg kell találnom a módját, hogy hogyan.
A kitartás, az alázat, az, hogy valamibe tényleg a szívedet-lelkedet beleteszed, legyen az bármi, annak jónak kell lennie.
Nincs olyan verzió, hogy az ne sikerüljön, amit az ember igazán szívből szeretne – az ebben való hitet is továbbviszem. Ezeket mostanában tudatosan csokorba szedem magamban, és remélhetőleg eszembe jutnak majd.
Évek óta jársz pszichológushoz, és fontosnak tartod, hogy foglalkozzunk a mentális egészségünkkel. Hol tartasz most az önismeretedben, illetve mi az, amit megtanultál a pszichológusodnál?
Hű, nagyon sok mindent. Én 14 éves korom óta járok pszichológushoz, tehát elég korán megismerkedtem ezzel a műfajjal. Emlékszem, hogy az első pár évemben fogalmam sem volt, hogy mit csinál egy pszichológus. Tehát ugye 14 éves fejjel leültem, beszélgettem egy emberrel egy órát, és nem értettem, hogy ez mire jó. De ahogy teltek az évek, szép lassan ráéreztem arra, hogy egy-egy ilyen óra után teljesen máshogy jövök ki onnan, mint ahogy bementem, sokkal magabiztosabban. Ahogy felnőttem, és lassan összeraktam a fejemben, hogy ez mitől van, úgy megértettem, hogy mi is a lényege a pszichológiának. Nem mondom azt, hogy ma már teljesen értem, mert nem vagyok még pszichológus, de szeretném egy nap folytatni majd a pszichológia szakot az ELTE-n.
Ezek szerint a pszichológus segített az érzéseidet feldolgozni, elrendezni.
Abszolút, és sokkal jobb érzésekkel jöttem ki. Emiatt is gondolom, hogy tényleg nagyon fogékony vagyok a témára, érdekelnek ezek az emberi folyamatok. Úgy tudnám elmondani egyszerűen, hogy bemész egy batyuval, amiben van egy, vagy épp sok probléma, és a pszichológusnál le tudod tenni ezeket. Segít kisimítani a gyűrődéseket. A pszichológusom többször rávezet arra, hogy egyébként miért is izgulok? Tulajdonképpen mitől is félek? És akkor szépen kibontjuk, hogy mi segíthet, rájövünk az összefüggésekre.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Egy interjúban beszéltél arról, hogy korábban pánikrohamaid voltak. Mivel tudnád bátorítani azokat, akik most ezt olvassák, és hasonlóval küzdenek? Mivel tudják javítani az állapotukat?
Az első tanácsom biztosan az lenne, hogy el kell menni szakemberhez. Nekem nagyon sokat segített a pszichológus ebben is. Ehhez nem feltétlenül kell hinni a pszichológiában, vagy nem feltétlenül kell megérteni, hogy mit tud ő nekem mondani, vagy hogy tud segíteni. Ezt azért teszem hozzá, mert tudom, hogy elsőre ez jön az embernek, hogy hát honnan tudná ő. De menj el, jó lesz. Egyébként meg lehet tanulni bizonyos praktikákat is a pszichológustól, hogy mit csinálj egy pánikroham közben. Hál’ Istennek nálam már csökkent a pánikrohamok száma meg intenzitása, szóval nem voltam már egy jó ideje olyan állapotban, de emlékszem, hogy akkor bármit mondtak, nekem nem múlt el. Viszont nemrégiben mondott egy nagyon jót a barátnőm, és szerintem ez jó kapaszkodó lehet másoknak is, hogy a pánikroham már csak a vélt vagy valós veszély után jön. Tehát amíg ténylegesen veszélyben van a szervezeted, addig az adrenalin nem hagyná, hogy pánikolj. Ha esetleg eszünkbe jut ez közben, az megnyugtató lehet.
Ha már arról beszéltél, hogy mi nyugtat meg, vannak, akik az ima során találják meg ezt a békességet. Te hiszel Istenben? Van, hogy imádkozol Hozzá?
Én nagyon szeretek a hitről beszélni. Kiskoromban, talán tízévesen elsőáldozó voltam, és addig, meg sok évig utána is minden vasárnap mentünk anyukámmal a templomba, minden este imádkoztunk. Szóval engem hívőnek neveltek. Aztán ez a rendszeres templomba járás sajnos kikopott, ahogy serdültem, egyre több versenyem lett, már nyilván hétvégén is, emiatt picit lazult bennem ez az egész. De az elmúlt 5-10 évben elkezdett kialakulni az én saját hitrendszerem.
Volt már, hogy épp nehéz időszakod volt, és segített, hogy van Valaki, akiben bízhatsz?
Persze, szerintem ez nagyon fontos, meg nagyon sok erőt tud adni.
Nyilván a nehéz időkben látja igazán az ember, hogy mennyire fontos a hit,
hogy miért is van olyan, hogy hit, meg hogy templomba járnak az emberek. Szóval nagyon fontosnak tartom.
2022 óta vagytok házasok Telegdy Ádámmal. Miért tartottátok fontosnak, hogy össze is házasodjatok?
Sokat beszélgettünk erről, hogy mi is a házasság, hogy ez csak egy papír, vagy több annál. Sosem merült fel az, hogy mi ne házasodjunk össze, annyira ott volt a levegőben, hogy ez a lépcsőfok eljön az életünkben. Nekünk valahogy ez egy varázslat, egy plusz fűszer a történetünkben, a kapcsolatunkban. Én úgy nőttem fel, hogy ez nekem evidens, hogy én megházasodom egyszer. De közben megértem azt is, aki nem akar. Abszolút nem gondolom, hogy mindenkinek kötelezően házasodni kell, de számomra ez egyértelmű volt. Meg Ádám számára is – szerencsére.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Egyébként volt egyházi esküvőtök?
Egyházi nem volt, bár igazából én szerettem volna, de Ádám nem. Én azért próbálom rávezetni, hogy higgyen, próbálom megtéríteni. (nevet) De ez nehéz. Úgyhogy lehet, hogy egy nap eljutunk oda, hogy lesz egy templomi esküvőnk is.
Érzékeny embernek tűnsz, ami szerintem nagy kincs. De te magad hogyan viszonyulsz az érzékenységedhez?
Néha nem olyan jól. Hogyha választhatnék, egy picit így lejjebb csavarnám ennek a volumenét, hogy azért ennyire ne legyek érzékeny. Ha olyan napom van, akkor annyira apróságokon is el tudom sírni magam, vagy meg tudok hatódni, hogy elképesztő. Olyankor már egy picit tényleg úgy érzem magam, hogy szedd már össze magad. Úgyhogy néha nehéz, de alapvetően én is hálás vagyok azért, hogy ennyire meg tudom élni a dolgokat érzelmileg. Mert nyilván ezáltal amikor rossz, akkor nagyon rossz, de amikor jó, akkor nagyon jó. Ez egy nagy hullámvasút.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
A férjed tud segíteni, hogy ezeket a nagyobb hullámokat kiegyengesse?
Persze, igen. Ő is egy érzelmes ember, aki nagyon meg tud hatódni, de amikor én nagyon el vagyok veszve az érzelmeim miatt valamilyen témában, vagy valami miatt nagyon szorongok, akkor azon Ádám sokat tud lazítani. Emlékeztet arra, hogy egyébként meg kit érdekel? – és ez segít.
Néhány éve elveszítetted a húgodat, idén pedig sajnos az édesapád is elhunyt. Általában a mai társadalmunkban nagyon nehezen beszélünk a gyászról és nem tudjuk, hogyan forduljunk a gyászolóhoz. Számodra mi a legjobb hozzáállás, mi segít ilyenkor?
Én nem is szoktam ezen gondolkozni, hogy mit várnék el mondjuk egy rokontól vagy baráttól, hanem a gyászfolyamatban elsősorban mindig magamon dolgoztam, magamban kerestem a békét. Egyébként én mindig nagyon szeretetteljes, meleg közeledéseket kapok ilyenkor, tehát mindenki amennyire és ahogyan tud, támogat. De annyira nem akartam soha – sem ebben, sem másban – a külső megerősítésekre támaszkodni, hogy mondj nekem valami jót, vigasztalj meg, hanem magamban próbáltam elrendezni a veszteséget.
Most hogy belegondolok, anyukámtól például néha jólesik az, amikor azt mondja, hogy na jó, most már szedd össze magad. Van egy olyan pont, amikor ő ezt kimondja. És akkor ez segít, de ezt persze jókor kell jó helyen mondani.
Meg nyilván nem mindegy, hogy ki mondja.
Igen, ez is számít. Anya ezt jókor tudja mondani. De egyébként 99 százalékban pedig csak az fontos, hogy meghallgassanak, hogyha beszélni akarok ezekről.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Korábban a visszavonulásodra is azt mondtad, hogy egy gyászfolyamat. Nyilván más, mint egy ember elvesztése, de tudjuk, hogy nehéz mindenfajta gyász.
Igen, nagyon. Főleg úgy, hogy éppen kezdtem megszokni, hogy már nem vagyok úszó, és ezzel a gyásszal már egész jól haladtam, amikor jött apukám halála, úgyhogy ez megnehezítette az egészet. Egyébként érdekes, hogy ahogy mondod, társadalmilag, de főleg itt Európában nagyon tabutéma, ha valaki meghalt. Azt mondjuk, hogy jaj, hát ne kérdezd meg a hozzátartozóját, hogy hogy van, ne is nézz rá!
És közben meg nekem sokszor jólesett volna, hogyha megkérdezik.
Akkor is, hogyha csak bőgök, és azt mondom, hogy rosszul vagyok nagyon, de legalább beszélgetünk róla. Erről beszélni kell. Észrevettem, hogy amerikai műsorokban simán poénkodnak ezzel, és nekem ez nagyon tetszik. Néha én is tudok poénkodni, például a húgomon is. És ezt érzem, hogy olyankor megijednek az emberek, pedig szerintem ez is nagyon segít, ha megmarad bennünk a humor.
Ha a jövődre tekintesz, milyen érzések vannak benned? Mit vársz a legjobban most?
A kávézó megnyitását nagyon várom. Ez tényleg nagyon izgalmas projekt, úgyhogy biztos jó lesz, főleg amikor már kialakul egy rutinunk a mindennapokban. Illetve várom a családalapítást is, ez is ott van már a gondolatainkban, nyitottak vagyunk egy gyerek befogadására, úgyhogy ez is nagyon izgalmas. Most éppen egy jó hullámot várok.
hirdetés
