A mai napig sok tévhit terjed a reformációval kapcsolatban, de mit történt valójában ekkor? Hogyan hat ki a jelenben az egyházra és az egyéni hitünkre? Luther és Kálvin célja mi volt valójában?
A reformáció története olyan, mint egy hosszú, türelmesen érlelt dallam, amely egyszerre szól a föld porából és az ég tágasából, egyszerre hordozza az emberi lépések neszét és Isten lélegzetének csendes, mégis megrendítő zúgását. A 16. század hajnalán Európa úgy ébredt, mint aki fáradt álmából riad. Katedrálisok árnyékában piaci lármák, processziók aranyfényében szegénység és létbizonytalanság, a szertartások bősége mögött kínzó kérdések a bűn, a halál, az üdvösség felől. A középkor végi vallásosság gazdag volt és ellentmondásos, a devotio moderna belső jámborsága mellett ott kavargott a búcsúcédulák piaca, a szerzetesek fegyelme mellett az egyházi hivatalok adásvétele, a szentek kultusza mellett a szent élet utáni sóvárgás.
Az ember szívében feszültség gyűlt, nem az ünnep pompáját, hanem a Megváltó közelségét kereste, nem a forma ragyogását, hanem Isten igéjének áttetsző egyszerűségét.
Ez az éhség tette fogékonnyá a lelket a forrásokhoz való visszatérésre, Wycliffe és a lollardok Angliában, Husz János és követői Csehországban, a közösségi iskolák mozgalma és a köznapok szentségét hirdető jámborság mind előjátékai voltak annak, ami aztán kitört. És közben a reneszánsz humanizmus csendesen megtisztította a szemeket, Erasmus és társai a görög és héber szövegekhez nyúltak vissza, a filológia finom eszközeivel kaparta le a kéziratokról a por századát, és az „ad fontes” jelszava nem puszta tudós játék maradt, hanem a Szentírás tisztább hangjának előcsalogatása lett. A nyomtatás mint új, fémes galamb, vitte szét a híreket és vitairatokat, s ami egy város piacán még csak lármás szóbeszéd volt az adott napon, az másap már könyv lett, kézbe vehető és vitatható, terjedő tűz.
Ebben a levegőben formálódott Luther Márton alakja, aki nem mint politikai lázadó, hanem mint lelkiismeretének foglya és Isten igéjének rabja lépett a történelem színpadára. Nem volt könnyű a szíve, szorongással, bűntudattal, Isten szentségének félelmetes fényében önmaga árnyékával küszködve járt be kolostori folyosókat és tanulmányi termeket.
hirdetésA lelke mélyén bujkáló kérdés egyszerű és metsző volt: hogyan állhat meg a bűnös ember a szent Isten előtt? A gyónás és vezeklés körforgásában csak rövid lélegzethez jutott, maradandó békéhez nem. Aztán a Szentírás egy mondata olyan lett számára, mint kitáruló ablak, amelyen át nem csupán fény, de levegő is árad, „Az igaz ember hitből él.” Nem azért, mert az ember igaz és a hite jutalma az élet, hanem mert
az igazság Krisztus, s a hit nem érdem, hanem ráhagyatkozás.
Ez a fordulat nem csupán gondolati tény volt, íz, illat, színe volt annak a kegyelemnek, amely ráborult. A bűn terhe nem bagatellizálódott, ellenkezőleg, kiderült, hogy a súlyát csak az hordozhatta, aki helyébe állt. A kereszt sugárzik attól kezdve Luther minden során, és a megigazulás tana nem száraz fogalom marad, hanem az alázat és hála kettős mozdulata, elengedni önmagunk igazolásának kényszerét, és megállni a Krisztusban nekünk tulajdonított igazság fényében.
A búcsúcédulák körüli gyakorlat elleni tiltakozás így nem pénzügyi moralizálásként szólal meg benne, hanem mint annak a fájdalma, hogy az emberek a bűnterhet pénzért cserébe akarták letenni, miközben az ár már megfizettetett. 1517-ben Luther állításai vitára hívó tézisekként indultak útjukra, a kép, hogy a wittenbergi vártemplom kapujára szögezte őket, a későbbi hagyományban erősödött meg, korabeli bizonyosságunk nincs rá, inkább levelek, nyomtatványok, vitameghívások járták be a városokat. De a kép mégis igaz abban az értelemben, hogy az ajtón nem csupán szögek csattantak, szívek nyíltak és csukódtak, falak reccsentek és terek tágultak. A tézisek nem pusztán a visszaélésekről szóltak, hanem a tekintély természetének kérdéséről, a Szentírás elsőbbségéről, a bűnbánat lényegéről és a kegyelem nagyságáról. A leipzigi disputában és későbbi írásaiban mind tisztábban kirajzolódott, Luther nem reform-finomhangolást keresett, hanem forráshoz-visszafordulást. A wormsi birodalmi gyűlésen kimondott mondata – „Itt állok, másként nem tehetek” – nem a dac felkiáltása, hanem a lelkiismeret tiszta kötöttségének beismerése. Az ige köti a lelket, s hogy ki mit parancsol, az ennek fényében válik súlytalanná vagy parancsolóvá.
Luther teológiájának súlypontja nem vándorol, a megigazulás, a hit, a kegyelem és Krisztus központisága minden mást meghatároz. Ebből érti a szentségeket is, a keresztséget mint Isten ígéretének pecsétjét, amely a hit által személyesen ragadható meg, az úrvacsorát mint Krisztus valóságos, bár nem testi mechanikus jelenlétének titkát, amelyben a Lélek közli az élő Krisztust a hívővel. A marburgi találkozón Zwinglivel nem a csökönyösség vitázik benne, hanem a Krisztus-jelenlét komolyan vétele iránti szenvedély. A két birodalomról szóló megkülönböztetésében – Isten jobb és bal keze rendje – nem politikai cinizmus lappang, hanem a szabadság konzervatív bölcsessége, az evangélium nem hatalmi eszköz, a világi rend pedig Isten gondviselésének egyik kerete. Melanchthonnal együtt az ágostai hitvallás körül szellemi ház épül. A Schmalkaldeni cikkekben a csigaház helyett szilárd váz csillog, Krisztus, a Szentírás, a hit, a szentségek. Nem kevesebb, nem több.
Fotó: Mafab – A kép a Luther című film egyik jelenetéből származik.
A Wartburg várában töltött hónapok – álruha, álnevek, valóságos munka – a fordítás diadalával ajándékozzák meg a német nyelvet és a gyülekezeti életet. A Biblia németül nem csupán érthetőbb lesz, több is lesz, mint nyelvi aktus, mert otthonná lesz, szoba és asztal, felolvasott ige, amelyhez a kenyér morzsája tapad, és amelyet a gyermek is érteni kezd. Luther énekei nem csupán teológiai tézisek rímbe tördelve, belőlük a közösség hangja zeng, a nép saját dallamán vall hitet, és a dallam nem dísz, hanem igehordozó eszköz. A kis és nagy káté a hit pedagógiája, kérdés és felelet tánca, amelyben nem logikai kapuőrök állnak, hanem atyai kéz vezeti a gyermeket a hit kimondható, s mégis titokban maradó csodái felé. Luther emberi gyarlóságai sem rejthetők el, a szó néha keményebb a szükségesnél, az ítélet gyorsabb, mint a bölcsesség, és vannak sorai, amelyek tovább hordozzák korának vakfoltjait. Mindezzel együtt épp az alázatos paradoxon világít benne,
a reformáció nem azért történt, mert Luther kivételes karakter volt, hanem mert Isten igéje kivételesen közel lépett és nem engedte, hogy aki megízlelte, néma maradjon.
Miközben Németország városaiban nyomtatók fáradt ujjai közül frissen meleg papírok csúsznak ki, Svájcban már viták és ébredések élesednek. Zwingli Zürichben a Szentírás fénye alatt bontja le a túldíszített szokásokat, és a közösség egyszerűségében keresi a Krisztus-közel valóságát. Aztán jön egy francia jogász, aki először humanista eleganciával nyúl a könyvhöz, majd Isten Lelkének türelmet nem tűrő hívása Genfbe sodorja: Kálvin János.
Ha Luther a kő repedésébe süvítő csákány, Kálvin a katedrális tervrajza, nem kevesebb tűz, de más ritmus, nem kisebb bensőség, de más rend. Az ő nagy műve, az Institutio Christianae Religionis először 1536-ban születik meg, mint hordozható lámpás, s minden újabb kiadásával fényesebbé és tágasabbá válik, a négy könyvre rendeződő végső formában a hit rendje mutatkozik meg. Nem azért nagy, mert mindent végighurcol a fogalmi rácson, hanem mert mindent visszavisz oda, ahol eredetileg van, Isten fenségének világába. Az első könyv úgy beszél Istenről, hogy közben az emberről is beszél, nem a lények hierarchiáját rajzolja fel, hanem a tekintet helyes irányát. Az ember csak akkor látja magát, ha Istenben látja, és Istent csak akkor szemléli, ha a maga szegénységéből tekint rá. A gondviselés nem teoretikus tétel, hanem vigasztaló valóság. A második könyv Krisztus titkát tárja elénk, a prófétai szó, a papi engesztelés, a királyi uralom hármas egységében nem bekategorizált szerepek sorakoznak, hanem a megváltás élő arca ragyog. A harmadik könyv a Lélek munkáját mutatja be, ahol a hit nem erény, hanem ajándék, a megigazulás nem fokozat, hanem ajándékozott státus, és a megszentelődés nem teljesítménytábla, hanem formálódás Krisztus képmására. Az eleve elrendelésről itt nem sors-ridegségben esik szó, hanem abban a halk biztonságban, hogy a hívő útját nem ingó homokra bízza az Úr. A negyedik könyv az egyházat állítja szemünk elé, nem éteri ideát, hanem anyát, aki szül, táplál, fegyelmez, a szentségek egyszerű kenyerében és vízében az ígéretek fényét adja. Az úrvacsoráról Kálvin úgy beszél, hogy a Lélek jelenlétének komolyságát kéri számon. Krisztus nem zárható be anyagba, és nem is taszítható le jel-szintre, a jelenlét valóságos, de lelki módon, a hit figyelmében ragadható meg.
Kálvin munkássága nem könyv-szoba, Genf utcáin jár, a Consistorium fegyelmező és gyógyító gyakorlataiban, a vasárnapi igehirdetések folyamában, ahol a lectio continua türelmes hűsége apránként világosítja meg a Szentírást. A nyomdák zaja misszionáriusokat küld Franciaországba, a holland alföldre, a skót felföldekre, a lengyel-litván fennsíkra, s a magyar föld városainak iskoláiba, a genfi akadémia a református lelkészképzés európai műhelyévé válik. A zsoltáréneklés, Marot és Béza költészetén át, a dallam fegyelmezett emelkedettségében közösséggé formál, a nép énekelve tanul imádkozni, és imádkozva tanul gondolkodni. Az „Isten dicsőségére egyedül” nem díszítmény marad, hanem munkamorál, műhely-fegyelem, iskolai szorgalom, családi élet ritmusa, nincs profán, mert minden Isten nézésének tiszte, nincs szakrális kiváltság, mert minden hely Isten jelenlétének tere lehet. Kálvin körül még az ellentmondások is beszédesek, amikor a rend vaspántjai túl szorosra húzódnak, az okozott sebek figyelmeztetik az utókort, hogy a fegyelem akkor evangéliumi, ha a sebeket gyógyítani és nem mutogatni akarja.
Fotó: hopekurse.at
Az Institutio kulturális súlya messzire nyúlik, a latin változat után a francia próza szabályosságát formálja, világos mondatokkal, amelyekben nincsen fölösleges félkör, és minden szaván átsüt a szerző fegyelme. Teológiai tekintetben a reformáció „Summá”-ja lesz, mert az evangélium rendjét a maga korának nyelvén írja le. Lelki hatása pedig abban mérhető, hány szív nyílt meg a bizonyosságra, hogy nem a hangulatok hulláma tart meg minket, hanem Isten örök szándéka, hogy a szentségek nem üres jelek, hanem az ígéretek hordozói, hogy a gyülekezet nem klub, hanem Krisztus teste, ahol felelősség és vigasz jár kézenfogva.
A reformáció magyar és erdélyi története különös szépséggel csillan. A török hódoltság árnyékában, a három részre szakadt országban a hit útjai néha engedményeken át, néha bátor kiállásokból szövik össze a közösségek hálóját. Debrecen körül erősödik a „kálvinista Róma” képe, iskolák és nyomdák születnek, s a prédikáció magyar szava formálja a gondolkodást és a nyelvet.
A vizsolyi Biblia 1590-ben Károli Gáspár gondos munkája nyomán a magyar nyelv katedrálisává lesz, nem csupán fordítás, hanem nyelvi alapvetés, amelyből irodalom, közbeszéd, imádság és tanítás nő ki.
Erdély külön fejezet, a tordai országgyűlés 1568-ban a vallásgyakorlat szabadságát mondja ki, és az unitárius mozgalommal együtt olyan laboratóriummá válik a térség, ahol a lelkiismeret szabadsága nem ideológia, hanem jogi tény és közösségi tapasztalat. A kollégiumok – Debrecen, Sárospatak, Kolozsvár – nemcsak papokat képeznek, hanem értelmiséget, és a könyvtárak polcai között a Szentírás mellett ott sorakoznak a klasszikusok és a tudomány új könyvei.
A reformáció kulturális következményei sokfelé ágaznak. A nyomtatás hálózata együtt lélegzik az iskolák gyarapodásával, a népoktatás gondolata úgy jelenik meg, mint az evangélium demokratizáló lüktetése, ha Isten minden emberhez szól, akkor minden embernek olvasnia kell tudni. A leányok oktatásának igénye lassan, de makacs következetességgel jut be a közbeszédbe, ha az imádság otthon folyik, ott az anya nyelve formál, és az anya nyelvét az ige fényével kell átitatni. A művészetek is változnak, a képrombolás drámái után a templomok egyszerűbbé válnak, s az üres falak helyén az ige gazdagodik, a zene – a korál, a zsoltár – nagyobb szerepet kap, s később a lutheránus világban a barokk zene katedrálisai – Bach kantátái – az evangélium teológiáját zenévé oldják. A munka és hivatás gondolata is átrendeződik,
a munka nem csupán szükség és büntetés, hanem szolgálat, a hivatás nem társadalmi hely, hanem Isten előtti állás.
Innen nézve a protestáns etika nem karikatúra-puritánság, hanem a dicsőség-orientáltság mindennapi ritmusa, a pontosság, mértékletesség, szorgalom nem erénykatalógus, hanem a szeretet fegyelme.
A katolikus megújulás sem marad el, a tridenti zsinat csöndes, szigorú vízjelekkel húzza át a képromlásokat és bűnrakatokat, a jezsuita rend pedagógiai zsenialitással és missziós elszántsággal indul, miközben a régi fegyelem új lelket kap. Magyar nyelven Pázmány Péter írásai mutatják, hogy a retorika és teológia mennyire tudják egymást emelni, ha a szív tiszta és a cél az evangélium. A vallásháborúk kora mégis nehéz, és a harmincéves háború sebeit ma is hordozza a kontinens emlékezete, az evangélium ügye nem azonos a fegyverek ügyével, és ahol a vallott igazságot karddal akarták biztosítani, ott az igazság teste is sebet kapott. Ez az árnyék nem törli el a fényt, de figyelmeztet, a Lélek kardja nem vas.
A reformáció teológiai magja azonban mindvégig tiszta, egyedül a Szentírás a végső mérce. Nem a tradíció ellenében, hanem felette, egyedül a hit ragadja meg, amit Isten Krisztusban végbevitt, egyedül kegyelemből kapjuk, amit sem érdem, sem pénz ki nem fizet, egyedül Krisztus közbenjárása és személye a híd Isten és ember között, és ezért egyedül Istené a dicsőség, s nem a prófétáé, nem a teológusé, nem a fejedelemé. Ezek a „solák” nem jelszavak a falon, hanem a szív négy égtája. Innen érthető, hogy a lelkiismeret szabadsága nem polgári luxus, hanem evangéliumi szükségszerűség, ha a hit Isten ajándéka, azt kényszer nem teremti meg, és ahol az ige szól, ott a válasz csak szabadon lehet igen. A modern jogrend és politika némely patakja innen ered, nem egyszerű ok okozatiság, de nem is véletlen, hogy a jogállami gondolkodás, a közösségi önkormányzás, a felelősségi láncok átláthatósága sok protestáns közegben korán otthonra talált. A presbiteri rendszer – választott elöljárók, elszámoltathatóság, közösségi döntéshozatal – a gyülekezet fegyelme, de tágabb körben is minta, a hatalom nem önmagáért van, hanem szolgálatra, és a fegyelem az élet oltalma, nem az élet csonkítása.
Luther és Kálvin arcéle így áll össze, egyikük szenvedélye felszabadítja a lelkiismeretet a félelemtől, másikuk rendje fegyelmezi a felszabadult szívet, hogy ne a szabadosságba csússzon, hanem az Isten dicsőségének tágas rendjében járjon. Luther énekei és a káték, Melanchthon finom mérlegei, Kálvin kommentárjai és prédikációi, a genfi zsoltárok és a német korálok, a kolozsvári, debreceni, sárospataki könyvtárak polcain sorakozó kötetek mind ezt mondják, az evangélium nem gőz, amely felszáll és szétoszlik, hanem kenyér és víz, amely megtart és éltet, nem elmélet, amely fegyelmez, hanem valóság, amely szeret. Nem titok, miszerint e szeretet néha maga szab határt, amikor mi az ige fölé emeljük magunkat. Summa summarum, egyhangú kórusban szólal meg mindkét nagy reformátor szava, sub verbo – az ige alatt maradni.
A jelen felé fordulva a reformáció üzenete nem múzeumi tárgy. Nem azt kívánja, hogy a 16. század ruháit öltsük magunkra, hanem hogy a 21. század szíve legyen áttetszőbb.
A Szentírás felé fordított szem ma is gyógyítja a megosztottság és cinizmus fáradtságát,
nem a gyors ítéletek, hanem a hosszan figyelő olvasás, nem a kiragadott mondatok, hanem a történet egészének íve világít. A kegyelem ma is tágasabb, mint a szégyen, és a hit ma is több, mint vélekedés, bizalom abban, aki hű. A lelkiismeret szabadsága ma sem önkény, nem azt jelenti, hogy azt tesszük, amihez kedvünk van, hanem ahogy Isten szólt, és arra irányítjuk a cselekedeteinket, hogy Neki tessen. A hivatás ma is szent, a kórházi ágy mellett, a vonatok menetrendjének tervezőasztalán, a kód sorai között, a fáradt gyerekek házi feladata fölött, a föld kupacai között és a konferenciaterem projektor fényében, mind egyetlen liturgiához tartozik, ha az indulat, soli Deo gloria. A közösség fegyelme ma is gyógyító, nem kiközösítő fal, hanem egymásért vállalt felelősség, amely nem engedi, hogy a test egy tagja vérezzen anélkül, hogy a többiek oda ne lépnének.
Amennyiben valaki az árnyakat keresi, ott is ugyanaz a fény mutat utat. A reformáció árnyai – az erőszakos cselekedetek, a háborúk, a túlzott szigortól megsebzett lelkek – nem eltitkolandók. Miközben nevükön nevezzük őket, nem a történet alapját kérdőjelezzük meg, hanem a saját vakságunkat imádkozzuk: – Uram, ha a fegyelem célját elfelejtjük, emlékeztess, hogy a bot pásztorbot, nem bunkó, ha a tanításból pajzs lesz, amely mögé félelmeinket rejtjük, törd össze a pajzsot és növeld a hitet. Ha a szabadság ürügy a szeretetlenségre, állítsd elénk újra a keresztet, ahol a szabadság szeretetben telik be.
A történelem sodrában az ökumené halk csónakja is ring, beszélgetések, közös nyilatkozatok. Nem a lényeg eladásai, hanem a közös forrás felismerésének lassú, türelmes mozzanatai. A megigazulásról szóló közös megértések, a Szentírás tekintélyének újra kimondott súlya, a szentségek körüli viták finomulása mind azt jelzik, az ige, ha alá állunk, nem szétfeszít, hanem összeköt. Nem arctalan egység, hanem Krisztusban megélt közösség a cél, amelyben a különbségek nem elkenődnek, hanem a szeretet feszültségében őrződnek.
Ha a reformációt egyetlen képpé kellene sűríteni, talán ezt látnám: egy asztal köré gyűlt közösség, ahol kenyér és pohár, könyv és gyermek, szerszám és katedra, térkép és kottalap, gyertyaláng és nyomdagép fénye együtt remeg. Az asztalon nyitott a Biblia, de nem mint relikvia, hanem mint beszélő szó, a gyermek kérdez, és nem szégyen kérdéseket feltenni, a mester válaszol, és nem szégyen kimondani, „nem tudom, nézzük meg együtt”. A kéz, amely a kenyeret szeli, ugyanaz, amely holnap a mezőn dolgozik vagy a kórteremben pulzust számol, és a dallam, amely felszáll, nem a dísz, hanem a hála. Isten dicsősége nem elvont glória, hanem a mindennapok összsúlya, amelyet a szeretet rendez el.
Felmerülhet sokakban a kérdés, vajon Luther és Kálvin a végén hogyan hajolnak meg? Luther talán még egyszer elénekli, hogy „Erős vár a mi Istenünk”, mert tudja, mennyi félelemből mennyi bizalom lett a dal alatt, Kálvin talán még egyszer felüt egy fejezetet az Institutio-ban, mert tudja, mennyi szétszórt jó szándék nyert rendet a szöveg sűrű, mégis levegős soraiban. De egyikük sem marad a maga szavánál. Mindketten a Szentírás felé intenek, hogy az ige alatt maradjunk, mert ott tágas a tér, és hogy Krisztusra nézzünk, mert benne csitul a vihar. E kettős mozdulat – vissza a forráshoz és előre az engedelmességben – a reformáció igazi mozgása. Nem egyszeri történet, hanem ritmus, ma is lélegzik.
Ha pedig valaki ma úgy érzi, hogy a lelke nyugtalan és a világ zaja túl hangos, a reformáció szelíd mozdulattal ajánlja a következőt: nyissuk ki a Bibliánkat és olvassuk úgy, mintha először olvasnánk, mondjuk el a Miatyánkot úgy, mintha először mondanánk,
fogjuk meg valakinek a kezét úgy, mintha először fognánk, és keressük a hivatásunkban azt az egyetlen mondatot, amelyet odaírhatunk minden munkánk alá, Soli Deo gloria. Nem azért, mert ezzel mindent megoldunk, hanem mert ezzel minden a maga helyére kerül, a siker is, a kudarc is, a fájdalom is, az öröm is. Ez a rend nem szűk, hanem tágas, mint a mező, amelyet szél borzol és eső itat, és amely mégis az éghez tartozik. Ez a tágasság a reformáció igazi ajándéka, a szabadság, amely szeretetben formát ölt, a kegyelem, amely igazságban erős, az igazság, amely kegyelemben édes, és mindez együtt azon a néven, amelynél nincs nagyobb, Jézus Krisztus.
Amikor a nap végén lehunyjuk szemünket, a történelem könyve nem csukódik be, lapjai tovább zizegnek, mert
a Lélek még ír. Lehet, hogy nem látványos betűkkel, lehet, hogy csak a szívek margóján, de ír.
És ahol ír, ott mindig ugyanazt a dallamot hallani, amelyet Luther és Kálvin is hallott, az evangélium dallamát, amely egyszerű és örök, szegény és gazdag egyszerre, s amelynek refrénje nem fogy ki, „Az igaz ember hitből él.” Ez a dallam tartotta meg a reformáció hajnalát, és ez a dallam tartja meg a ma estéjét is. A többi csak kísérőhang, történelmi viták és kulturális mozgások, nyomdák kattogása és kollégiumok zsongása, zsinati viták és presbitériumi szavazások, vitairatok és káték. A fődallam azonban változatlan, és aki ráhangolódik, az nem csupán hallgatja, hanem éli. Ez a reformáció.
Mielőtt elnémulna a szó, még egy békességre hangolt mondatban hadd jegyezzem fel a 20–21. század ökumenikus közeledésének néhány sarokkövét, mintegy csendes kánonként a nagy dallam végén. Amikor a II. Vatikáni Zsinat 1962 és 1965 között kimondta az egységre törekvés evangéliumi kötelezettségét, valójában térképet adott a szívek kezébe, amikor 1948- ban Amszterdamban megalakult az Egyházak Világtanácsa, a protestáns és ortodox közösségek közös imára és szolgálatra találtak fórumot, amelynek 1982- es limai dokumentuma (Keresztség, Úrvacsora, Szolgálat) sok egyház nyelvét és gyakorlatát hangolta közelebb egymáshoz, amikor 1965-ben VI. Pál pápa és Athenagorasz pátriárka kölcsönösen eltörölte az 1054-es kiközösítéseket, a Kelet és Nyugat közé feszített évszázados híd újra járhatóvá vált, s a katolikus–ortodox párbeszéd későbbi állomásai – Ravenna (2007), majd Chieti (2016) – óvatos, de valós léptekkel beszéltek a primátus és a szinodalitás első évezredbeli tapasztalatáról, amikor 1967-ben elindult az anglikán–római katolikus teológiai párbeszéd (ARCIC), s közben Európában a Leuenbergi Konkordia 1973-ban közösségbe kapcsolta a lutheránus, református és metodista egyházakat (a mai Protestáns Egyházak Európai Közösségeként), az evangéliumi bizonyságtétel hangja sokszólamú, mégis összehangolt lett, amikor a Taizé-közösség (1940-től) énekeivel és csendjével nemzedékeket tanított közös imára, a fiatalság szívében az egység már nem elmélet, hanem tapasztalat lett, amikor 1999. október 31-én Augsburgban a katolikus egyház és az Evangélikus Világszövetség közösen vallotta meg a megigazulás tanáról szóló nyilatkozatban, hogy az üdvösség Isten kegyelmi ajándéka, sok évszázados viták fölött hangzott el az evangélium egyszerű igene, amelyhez később metodisták (2006), anglikánok (2016) és reformátusok (2017) is csatlakoztak, amikor 2013-ban megszületett a „From Conflict to Communion” közös megemlékező dokumentum, majd 2016. október 31-én Lundban a pápa és a Lutheránus Világszövetség együtt adták hálát a reformáció 500. évfordulójáért, a megemlékezés formája imádsággá nemesedett, amikor a Porvoói Nyilatkozat (1992) Skandinávia és a Brit-szigetek lutheránus és anglikán egyházai között elismerte a szolgálatok és szentségek kölcsönösségét, a mindennapi élet szintjén lett látható, hogy a vendégszeretet szentsége előzi meg a viták megoldásait, amikor a magyar egyházak a 20. század vége óta közös bibliafordítások, hitoktatási anyagok, társadalmi felelősségvállalások és imahét alkalmak során egymás arcában Krisztus arcát keresték, kiderült, hogy az egység nem taktikai terv, hanem lelki fegyelem, és amikor a 21. század sok sebet és megosztottságot hordozó világában újra és újra közös nyilatkozatok születnek a menekültek oltalmazásáról, a teremtett világ védelméről, a szegények melletti kiállásról, akkor az ökumené a diakónia hangján beszél, nem pusztán doktrína, hanem szolgálat, amelyben az egy kenyérből részesülők együtt törik meg önmagukat is a másikért.
Ha mindezt egyetlen szóba kellene sűríteni, talán ez maradna: türelem – a Lélek türelme bennünk, amely nem feledteti a különbségeket, de megtanít úgy hordozni őket, mint a közös test tagjainak sokféleségét, és e türelem végén újra ugyanaz a refrén csendül fel, amely a reformáció hajnalán is zengett, az igaz ember hitből él – s ha hitből él, akkor testvéreivel együtt tanul meg lélegezni.
Ez a reformáció. Soli Deo Gloria!
Turczi Árpád
hirdetés
