„És leborultam a lába elé, hogy imádjam őt, de így szólt hozzám: Vigyázz, ne tedd! Szolgatársad vagyok, és testvéreidé is, akikben megvan Jézus bizonyságtétele. Istent imádd, mert a Jézusról való bizonyságtétel a prófétaság lelke.” (Jel 19,10) Egy szép ima és elmélkedés, ha vágysz a felszínnél többre.
Mennyei Édesatyám, forró delet adtál ma, napod fehéren izzik a fejünk fölött, égboltod is olyannak látszik, mint a tűzvész fehéres füstfelhője. Olyan hőség árad alatta, mint a három férfi tüzes kemencéjéből (Dán 3). A legkisebb szellő se lebben, a fákon ájultan csüngnek a levelek, a madarak elhallgattak, a fák és bokrok kínálta sovány és rövid árnyék nem sok védelmet ad forróságod ellen. Fülledt a levegő, csak a lekaszált rétek felől árad a perzselő napodon heverő széna erős illata. A vetések, a gyümölcsösök és a házak szinte fehér lángban állnak, minden olvadni látszik az izzó levegőben, mely úgy rezeg, mint a forró víz a tűzön a lábasban. Még a folyó is lassabban folyik és hangtalanul, csillog a víz, mint az olvasztott zománc, és olyan átlátszó, hogy minden látszik a rostos tükör alatt, minden kavics a homokos fenéken, még a part világos árnyékában mozgó vízisiklót is látni lehet. Csöndöd napfényes, altató fátylat borít a földre, csak a legyek zümmögnek az emberek körül.
Milyen jó is lenne most látni az emberi lelket, ebben a hőségben, a didergő lelkeket, Uram!
Ha ki tudnánk tárni belső világunkat, jaj, de jó is lenne. Hisz még az ájult fák is néha megmozgatják leveleiket, csakúgy, mint a forróságban bágyadt madár a szárnyát. Ha mindezt mi is megtennénk, mennyivel kevesebb volna a baj. Ha a jóknak sikerülne úgy összetartaniuk, mint a rosszaknak, ünnepi csönd ülné meg a közösségeket, a gyülekezeteket. Vehetnénk példát a fecskéktől, azok a melegben is hevesebben csivitelnek, s úgy suhannak a táj fölött, mint az eszeveszettek. Milyen vidámak is ők. S mi, az emberek, mind kevesebbet beszélgetünk erről-arról, mind halkabban és álmosabban, talán a sok gond vagy csupán a forróság miatt, mely néha már tűrhetetlenül gyötör bennünket.
Telik az idő, nézem a szomorúságot, Atyám, s arra gondolok az idő múlásával, vajon mindezt nem azért engeded-e, mert nem kedveled az egyszínűséget? A legkisebb szellő se lebben, egy levélke vagy fűszál se rezdül, s bár dél óta több óra eltelt, napod mégis ontja még a tüzet, és úgy éget, hogy a fák gyantakönnyeket sírnak, hervadoznak az ájult virágok.
Az ember kitartó. Ragaszkodó. Önsajnálatához. Önsajnálatában.
Minden elmerül a napos csöndben és forróságban. De lesz öröm ébredéskor, örömteli napok elé nézünk. A harangok majd sokáig bimbamoznak, és hangjuk olyan harsogva száll majd a világba, hogy meginognak tőle a fűszálak, megriadnak a madarak, de az ércszívek folyton verik majd, ütemesen, erősen és magasztosan verik az örömhírt, a nap felé emelkedve szívhez szóló dalukkal és kiáltásukkal: Könyörülj rajtunk!
Ha majd a nép mély csöndben imádkozik, ki könyvből, ki pedig csak őszinte szóval és szívbeli fohásszal dicsér Téged! Ha majd az orgona ünnepélyes hangja zúgó imádsággal ömlik a templomi padsorokra, időnként énekre buzdítva a testvéreket. Azután hosszú, szinte a forróságtól elnémult pillanatok következnek majd, kiáradnak a templom nyitott ajtaján is, és illatos ködbe szövik a térdelők meghajtott fejét. Elképzelem, hogy az imádság susogása halk nesszel csilingel a forró dél fehéren izzó csöndjében, és hűsítő légáramot kelt. Mintha minden színes virágokkal volna behintve, virágokkal, melyek alázattal meghajolnak abban az órában Előtted, aki ott rejtőzködsz az izzó napban és a világ egész csöndjében. Uram, azt mondod: „Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen. Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz. De a gyáváknak és hitetleneknek, az utálatosaknak, gyilkosoknak és paráznáknak, a varázslóknak és bálványimádóknak, és minden hazugnak a tűzzel és kénnel égő tóban lesz a helye: ez a második halál.” (Jel 21,6b-8)
Mutass utat nekem, Uram! Várom az őszt, de nem félelemmel, hanem a remény szorításában. Mert tudom, hogy a Te napod akkor is felkel, ha ma még köd ül a világra, s a Te tavaszod akkor is eljön, ha mi már fáradtan leültünk az út szélére. És
ezért, Uram, nem adom fel.
Még akkor sem, ha a varjak kárognak, s a szél hidegen csap majd az arcomba. Mert tudom, hogy Te vagy az, aki utánam nyúl, felemel, mielőtt a tél végleg betemetne.
Gazdám, tudom, hogy nincs olyan távolság, amelyet Te ne tudnál áthidalni, és nincs olyan szív, amelynek kapuját ne tudnád megnyitni. Még a legelhagyatottabb gyülekezeti pad is egyszer újra megtelik, ha a Te szereteted hívja oda az embert. Látom, ahogy a téli mezőn, a fagyott hantok között elsőként kibújik egy apró hajtás, bizonyítva, hogy az élet nem tűnt el, csak szunnyad. Hiszem, hogy azok is, akik elmentek, egy napon megállnak majd az ajtónk előtt. Nem bizonytalanul, hanem örömmel lépnek be, mert érzik: itthon vannak. És mi nem számonkérő tekintettel, hanem kitárt karokkal fogadjuk őket, mint a rég várt testvéreket.
Uram, a Te országodban minden visszatérés ünnep, és minden megbékélés új kezdet.
Ezért nem csüggedek, hanem reménnyel tekintek előre, mert tudom: ahogy a hajnal nem marad örökké sötétben, úgy a Te néped sem marad szétszórtan. Lesz nap, amikor mind együtt állunk majd előtted, s a szívünkben már nem lesz hideg, csak a Te örök tavaszod melege. Dideregnek sokan… ébreszd fel őket, kérlek, Atyám, ébreszd rá őket, hogy verőfényes nyár van!
Kinyitom Könyvedet: „Boldogok, akik megmossák ruhájukat, mert joguk lesz az élet fájához, és bemennek a kapukon a városba.” (Jel 22,14)
Köszönöm, Uram!
Turczi Árpád
hirdetés
