Az Instagramon múlt héten azt kérdeztük tőletek, hogy kinek mit jelent az Eucharisztia. Igazán szép és megható válaszokat küldtetek, amelyekért őszintén hálásak vagyunk. Most azonban szeretném megosztani veletek az én történetemet, hogy Jézus milyen utakon vezetett és hívott magához, míg a közelmúltban felfedeztem életemben az Oltáriszentséget.
A történet gyökerei fiatal koromba nyúlnak vissza. Gyermekként voltam elsőáldozó. Akkoriban azonban a körülöttem élő idős emberektől hallottam arról, hogy ha méltatlanul áldozunk, az szentségtörés, amely nagyon súlyos bűn. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy pontosan használták ezt a kifejezést, de azt tudom, hogy számomra ennek a szónak félelmetes ereje volt, mely hosszú időn keresztül visszatartott a szentáldozástól. Mivel soha nem voltam biztos abban, hogy elég jó vagyok-e az Oltáriszentség vételére, gyermeki lelkem azt a következtetést vonta le, hogy inkább nem áldozom, mint hogy ilyet elkövessek.
Utólag már tudom, hogy nagyon nagy ostobaság volt évekig távol maradni az Élet Kenyerétől. Hisz mit mondott Jézus? „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek.” (Jn 6,53). Visszatekintve tényleg nem volt élet bennem, legalábbis nem olyan, mint most.
Ennek a gátlásnak a feloldása hosszú folyamat volt, melynek kiindulópontja egy gyónáshoz köthető. Az a gyónás egy életre belevésődött a lelkembe. Lelkiatyám határozott és erőteljes felszólítása arra ösztönzött, hogy szembenézzek vele, tulajdonképpen mi is tart távol Tőle. Elkezdtem kutatni a lelkemben. Nem volt könnyű levetni az évtizedek óta berögzült gondolkodásmódot, valami bizonyosságot kerestem. Sokat segített a folyamatban annak tudatosítása, amit szintén lelkiatyám mondott, hogy az Eucharisztia a méltatlanok eledele. Igazából senki nem méltó arra, hogy magához fogadja Őt, de nem is ez a lényeg.
hirdetésA Vele való találkozás, a misztikus egyesülés által szép lassan Ő maga fog alakítani minket; persze, ha hagyjuk.
Több lelki írást is elolvastam az Oltáriszentségről, és végül kezdett oldódni az ellenállás bennem.
Nagyon fájdalmas volt szembesülni saját ostobaságommal, mégis végtelenül hálás vagyok érte lelkiatyámnak. Amikor ugyanis elkezdtem rendszeresen szentáldozáshoz járulni, érezni kezdtem a vágyat, hogy egyre jobb legyek Érte, hogy vissza-visszatérő bűneimen, hibáimon elkezdjek dolgozni. Rövid idő alatt igazi csodákat tapasztalhattam meg a lelkemben, Jézus folyamatosan mutatta az utat, mindig újabb és újabb területeket mutatott meg, melyek tisztításával dolgom volt. Igazán nehéz szembesülni saját gonoszságunkkal, nagyon nehéz megküzdeni berögzült torz gondolatainkkal és azokat Krisztus tanításához méltó, azzal összeegyeztethető gondolatokra cserélni. Mégis minden nehézséget, minden könnycseppet megér, ahogy haladok Felé ezen az úton. Ez a munka természetesen egy élethosszig tartó folyamat, melynek során Jézus vezet a saját lelkemben, és szépen sorban megvilágosítja sötétségeimet.
A szentáldozás mellett életem részévé vált a rendszeres szentségimádás is. Évekkel ezelőtt egy imaszolgálatban kaptam a képet, hogy jöjjek Hozzá gyakran, gyökerezzek meg benne, és akkor én is, és a környezetem is virágozni fog. Ilyen ajánlatot nem lehet visszautasítani! Komolyan vettem, és nem bántam meg. Ma már a hetem fénypontja a csütörtök este, amikor nálunk szentségimádás van, de ha tehetem, máskor is bemegyek más templomokba, ahol tudom, hogy Ő ott vár.
Nagyon szívesen megyek Hozzá.
Végül ennek a folyamatnak az eddigi csúcspontja volt számomra, hogy idén áprilisban eljutottam Medjugorjéba. Voltak előzetes elképzeléseim az úttal kapcsolatosan, elsősorban Máriát kerestem ott. De – egy Szent Ritának tulajdonított imádság szavaival élve – nem azt kaptam, amit kértem, hanem azt, amire szükségem volt. Az ott töltött néhány nap egy különös és rendkívül intenzív utazás volt a saját lelkemben. Aki volt már Medjugorjéban, tudja, hogy az egy rendkívül szent hely; én úgy fogalmaztam meg hazatérve, hogy ott egy kicsit nyitva van a mennyország ajtaja, ahonnan árad ránk a kegyelem. Onnan mindenki kicsit megszentelődve jön haza, csak az a kérdés, ki mit kezd az ott kapott kegyelmekkel.
Medgugorjéban kézzel foghatóan érzékelhető Mária egész lénye, és Mária lényének az esszenciája: Krisztus. Mária ugyanis is mindig Krisztusra mutat, Hozzá akar elvezetni minket. Ott én a Máriával való találkozásra vágytam, Ő a Fiát mutatta meg nekem. A Feltámadt Krisztus-szobornál látnom és éreznem engedte azt az irgalmas szeretetet, amivel azok felé az emberek felé fordul, akik Hozzá mennek. Hisz Jézus maga mondta: „jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve: én felüdítlek titeket” (Mt 11,28). Amikor közeledett a hazamenetel időpontja, először szomorú voltam, hogy itt kell hagynom ezt a szent helyet, ahol ilyen földöntúli szeretetet tapasztaltam meg. Aztán az indulás napján részt vettünk az utolsó medjugorjei szentmisénken. Előtte még utoljára meglátogattam a Feltámadt Krisztus-szobrot, mintegy sírva búcsúzva tőle. Aztán a szentmisén világossá vált számomra, hogy ugyan Medjugorjét itt kell hagynom, haza kell vinnem másoknak is az itt kapott kegyelmeket, viszont Jézust nem kell itt hagynom. Ő velem van, velünk van.
„Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” (Mt 28,20)
Ott van minden templomban, ott van az Eucharisztiában, nekem adta önmagát, és én befogadhatom minden szentáldozásban, és Vele időzhetek minden szentségimádásban. Ott Medjugorjéban az egyik szentáldozás során úgy éreztem, hogy csak az méltó ehhez a nagy szentséghez, ha térdre borulva fogadom Őt. Erre a gesztusra szükségem van ahhoz, hogy tudatosítsam, ki is akar a szívemben lakást venni. Ott és akkor úgy igazán térdre borultam Előtte, és azóta is úgy maradtam.
Végtelen hála van a szívemben Jézus örök, kifogyhatatlan és irgalmas szeretetéért! Járuljatok a szentáldozáshoz és ne sajnáljátok az időt a Vele való együttlétre. Hisz mit mondott Jézus? „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, melyet adni fogok, az én testem a világ életéért.” (Jn 6,51)
Kissné Berta Rita
Borítókép – fotó: pixabay.com
hirdetés
