Mit jelent a pünkösd 2025-ben? Mire hív minket a Szentlélek? Hogyan tudunk kapcsolódni Hozzá a legegyszerűbben? Mit jelent Isten kreativitásából, vezetéséből élni? Többek között ezekről beszélgetett egymással a két testvér, Riesz Domonkos atya és Riesz Benedek atya. Egy igazán lelkesítő és gyakorlatias beszélgetés a Lélekről, két fiatal pap megélései alapján.
Riesz Domonkos atya: Beni, mi a pünkösd üzenete neked? Vagy mit gondolsz, mit adhat ez nekünk idén? Mi köze lehet ennek az életünkhöz?
Riesz Benedek atya: Egyszerre izgalmas és nehéz ez a kérdés. A pünkösd most, 2025-ben számomra azt jelenti, hogy ez egy új meghívás, egy új alkalom arra, hogy megengedjük a Léleknek, hogy minket is belemerítsen Istennek a valóságába, az Ő mérhetetlen tengerébe. Arra gondolok, hogy pünkösdkor valami tényleg történt, valami született, valami találkozás, valami mély érintődés, megrendülés alakult. A Szentlélek azóta sem szállt fel és hagyott el minket, hanem bő 2000 évvel később ez a mostani pünkösd is szembesít Istennek azzal a vágyával, hogy Ő belemerítsen minket a saját valóságába. A Lélek mintha egy mérhetetlen tengerbe, óceánba merítene minket. Ott, ahol ezt megengedjük neki, ott, ahol engedünk ennek a vonzásnak, azzal találkozhatunk, hogy mennyire meglepő ez az isteni jelenlét, hogy akár sok év ima után is mennyi újat tartogat. Mennyire kimeríthetetlen és mennyire inspiráló, újszerű, innovatív tud lenni ez a jelenlét. Ahol engedem, hogy a Lélek belemerítsen ebbe a jelenlétbe, ott valami nagyon nagy vonzással, tűzzel találkozom. Ez sokunknak a megélése.
A Lélek olyasvalaki, aki ahogy bemerít a jelenlétébe, a valóságába, hatalmas távlatot ad, akkor már nem csak a hétköznapok szűk valósága marad, vagy a mindennapi rutin, a gondok és az aggodalmak bezárt világa, hanem valami kinyílik.
Valami, ami sokkal tágasabb ennél, ami távlatot ad, színeket hoz a szürke hétköznapokba, valami, ami életet adott belülről.
Ezt annyira mélyen átélem én magam is; nem csak pünkösdkor, de talán a pünkösd egy új lehetőség, hogy megengedjük a Léleknek, hogy ajtót nyisson bennünk, hogy belépjen, hogy Ő, aki éltető lélegzet, éltessen minket. Napról napra átélem, hogy mindenféle hétköznapi szituáció közepette mennyire életet ad.
Vissza is dobnám neked a kérdést, hogy neked most, hogy pünkösd van, mit jelent, mit indít benned, merre visz téged?
Domonkos: Amikor az Apostolok cselekedeteiben leírt történeteket olvassuk, akkor utólag visszanézve minden olyan hihetetlenül egyértelmű, lendületes, van benne egy olyan frissesség, ami ott kezdetben egészen különleges módon volt jelen. Egy ilyen fokú egyértelműséget, egy ilyen fokú irányt talán nehezebb most megélni, hogy eljön 2025-ben a Szentlélek, és akkor megváltozik minden, mint mondjuk 2000 évvel ezelőtt. Kérdés persze, hogy mit és hogyan akar a Lélek megváltoztatni egyáltalán. De annak ellenére, hogy nehezen megfogható, hogy pontosan mivel akar Ő minket megajándékozni, ez az ajándék valahogy végtelenül konkrét, és annak a valóságnak szól, amiben éppen vagyok. Amikor őszintén odaállok az Isten elé, hogy ez meg ez meg ez van bennem, és a Szentlélek segítségével nézek rá arra, hogy mi van bennem, akkor Neki lesz konkrét válasza. Lesz olyan konkrét válasz, ami mutat egy egyértelmű irányt. Egy olyan egyértelmű vezetettséget, mint amit az első nemzedékek átéltek, szerintem mi is meg tudunk élni. A Lélek tényleg szeretne bennünket vezetni.
Ha visszagondolok gimis koromra – de igazából ez még ma is igaz –, hogy mi az, ami nehézséget okozott, akkor két dolog van, amiben utat kerestem. Az egyik az, ha nem volt kihez fordulni tanácsért, útmutatásért, vezetésért, a másik meg, hogyha valaki nagyon meg akarta mondani. Valahogy azt tapasztaltam meg az életemben, és ebben bízom az idei pünkösdkor is, hogy a Lélek rendkívül erősen, mégis nagyon gyengéden és engem szabadon hagyva tud megszólítani. Ez nyilván nem rólam szól, hanem elsősorban mindannyiunkról, hogy Ő abban a konkrét valóságban, konkrét élethelyzetben, ahol vagyunk, tud utat mutatni, meg tudja mutatni a következő lépést. Közben meg
amikor vele kapcsolatban vagyok, még egy nagyon beszűkített élethelyzetben is végtelen tágasságot tud mutatni, végtelen távlatot tud adni az életemnek.
Úgyhogy, ha az a kérdés, hogy most, 2025-ben mit tud adni nekünk a Szentlélek, akkor azt mondanám, hogy ezt Tőle érdemes megkérdeznünk, hogy Ő mire vágyik számunkra, Ő mit szeretne ajándékozni nekünk. És ha föltesszük ezt a kérdést és őszintén odaállunk elé, akkor Ő biztos, hogy konkrét választ ad és konkrét irányba vonz minket, egyszerre erősen és egyszerre gyengéden.
Benedek: Téged konkrétan ezekben a napokban hogyan érint a Lélek, hogyan tapasztalod az Ő konkrét közelségét?
Domonkos: Azt hiszem, évezredek óta megtapasztaljuk, hogy Ő vezet, na de hogy hogyan? Ebben a Szentlélek hét ajándéka nagyon sokat tud segíteni olyan szempontból, hogy mit is akar Ő nekünk adni. Bár ez igazából egy ajándék, hetet nevezünk meg, mert hét oldalról próbáljuk megközelíteni. Számomra a bölcsesség összefoglalja az egészet. Vagyis, hogy az Isten más távlatból nézi ezt a világot, és amikor Hozzá kapcsolódom, Ő tud nekem abban segíteni, hogy hogyan tudom az életemet jól élni. Számomra azt jelenti, hogy jól élek, hogy egy olyan életet élek, ami egyszerre segíti elő az én kiteljesedésemet, az én boldogságomat, és boldoggá és teljesebbé tesz másokat is. Kapcsolódom benne, tudok adni, tudok elfogadni is. Kapcsolatban vagyok Istennel, magammal, másokkal – úgy igazán. Nem mondom, hogy 0-24-ben ez tökéletesen megy, de a Lélek ebben segít, hogy jól éljek a kapcsolatokban, meg a hivatásomban, ami miatt megéri fölkelni.
Sokszor van olyan, hogy egy szentségimádásra beülök. Papként, egy templom mellett lakva ez nagyon könnyű. Ilyenkor azokat a kérdéseket, amik akár a saját életemmel, akár a rám bízott közösséggel kapcsolatosak, odaviszem, és azok valahogy kisimulnak. Ez egy régi tapasztalat, jó pár éve, hogy ott világosabban átlátom a dolgokat. Azt hiszem, azért, mert nem egyedül nézem, hanem a Lélekkel. Vannak finom érintések, új gondolatok, új ötletek, amelyek valahogy sokkal jézusibbak, mint az én kreatív ötleteim, vagy néha tanácsok, amiket el tudok fogadni. Olyan is van, hogy kelt bennem egy erős vágyat valami felé, hogy ú, ez de jó lenne. Lehet, hogy utána az még alakul, formálódik, hogy hogyan vigyem véghez, de mutat egy irányt, amerre jó lenne nagyobb szeretettel lenni, nagyobb figyelemmel lenni, akár saját magammal, akár másokkal kapcsolatban. Vagy odaviszek egy kérdést, és másnapra úgy érzem, hogy kaptam apró, de konkrét sugallatokat, jeleket, amelyekből valahogy azt érzékelem, hogy az adott kérdésre mi a válasz.
Mindezek az érintések segítenek abban, hogy a kapcsolataimban, amennyire tőlem telik, jézusi módon tudjak jelen lenni, illetve hogy a hivatásomat, a küldetésemet úgy éljem, ahogy arra Ő hív, és nem csak úgy, ahogy azt magamtól tudnám.
Te hogyan tapasztalod a Léleknek a közelségét mostanában?
Benedek: Küzdök a válasszal, mert a Lélek annyira nem bedobozolható, meg kategorizálható, és nagyon túlmutat minden emberi kereten és az én személyes kereteimen is.
Az egyik, amit átélek a Lélek közelségében mostanában, az az, ahogy megújít. A Szentlelket sokszor társítjuk a tűznek a valóságával, hogy Ő olyan, mint a tűz, vagy Ő maga a tűz, valami mérhetetlen lángolás, valami lángoló jelenlét, valami tüzes szeretet. Erre nyit meg mostanában a Lélek, hogy megújítja az első szerelmet bennem, sőt még bőségesen hozzá is tesz: ezt a tüzet nemcsak táplálja, hanem felfoghatatlanul kitágítja. Itt valami őrületes lángolás és döbbenetes szeretet van. És ezt az őrületes szót is szeretem Istenre alkalmazni. Nem biztos, hogy ez a leginkább teológiailag helytálló szó, amit Istenre mondhatnék, de annyiszor átéltem, és átélem most is a Lélek közelségében, hogy Ő olyasvalaki, aki felkavar, felkavarja az állóvizet, néha olyan, mint egy forgószél, aki – a szó leggyönyörűbb értelmében – kiszakít a földiességből, abból, amikor csak saját magamra meg az apró hétköznapi gondjaim valóságára fókuszálok, és a magasba emel. Ott már más lesz a horizontom, már más lesz a látószögem. Nála tényleg ott van ez az erő, és ebből a kis hétköznapi szürkeségből meghív a mennyei őrületbe és a mennyei lángolásba.
Ami még nagyon aktuális ezekben a napokban bennem – mivel ez egy évzárós időszak nekem, a plébániai évet, mint a tanévet zárjuk, jön a nyár, indul a táborszezon –, hogy persze örülök a nyárnak, de már alig várom, hogy elinduljon újra a szeptember, minden fáradtsággal meg mindenfélével együtt. Mert annyi ötletet, annyi szempontot hoz elém a Lélek ezekben a napokban! Van, hogy csak gyanútlanul imádkozom, és akkor bedob valamit, hogy mi lehetne esetleg ősztől az irány, vagy megerősít bennem egy fontos gondolatot. Szóval én nagyon átélem azt, ahogy Ő inspirál. És ezért nagyon lelkesítő megélnem azt, hogy nem nekem kell itt kitalálnom mindent, hanem megmutatja a dolgokat, irányokat. Másrészt meg döbbenetes, hogy nem az van, hogy hú, csak éljük túl, legyen vége ennek az évnek, és keressünk valami pihenőidőt, hanem már alig várom azt, hogy merre, hogyan tovább.
Domonkos: Nekem a Szentlélek sokszor segít egy-egy konkrét emberrel kapcsolatban is, amikor valakivel kapcsolatban vannak gondolatok bennem, vagy egyszerűen csak együtt vagyunk. Sokszor jön az az ajándék, hogy
egy-egy pillanatra az Ő tekintetével tudom látni ezt a másik embert.
Azt hiszem, hogy ez egy együttműködés, mint a Lélek összes ajándéka, hogy engedem, hogy Ő működjön bennem. Kellek én is hozzá, de hát nyilván Ő itt a fővállalkozó.
Amikor rá tudok tekinteni egy-egy emberre vagy közösségre, hogy Ő hogyan látja, akkor egyrészt nyílnak utak, akár közösségi szinten, és a Lélek megmutatja a hangsúlyait a jövővel kapcsolatban, vagy akár az én időbeosztásommal kapcsolatban. Másrészt meg van ebben valami olyan, amit ahhoz tudnék hasonlítani, hogy az Isten gyönyörködik bennünk. Ő nemcsak megteremtett minket, hogy legyünk, hanem jónak teremtett minket, és gyönyörködik bennünk. Egy-egy tizedmásodpercre ennek a gyönyörködésnek a morzsájával tudok tekinteni a másikra, és ez nagyon sokat segít abban, hogy hogyan tudok kötődni, kapcsolódni másokhoz úgy, ahogy az Isten meghív arra. Talán ez a hivatásunk egyik nagyon fontos küldetése, hogy kapcsolódjunk másokhoz, a ránk bízottakhoz, mint ahogy azt Jézus teszi. Hogy rajtunk keresztül is megtapasztalhassanak az Isten valóságából valamit, hogy együtt tudjunk menni az Istenhez. Hogy ha ránk néznek, akkor lássanak valamit Istenből, mint ahogy én is sok emberben meglátom Istennek egy-egy arcvonását.
Benedek: Ott valami történik, ahol elhiszik, hogy ez valóság. Arra gondolok, hogy nagyon jól megtanultuk, tudjuk, hogy ki is a Lélek, milyen is Ő, mit tesz, de ahol ezt tényleg elhisszük, ott valami történik. Ahol elfogadjuk, hogy Ő tényleg éltető lélegzet, hogy Isten minden élet forrása, hogy a Szentlélek ezt jelenvalóvá, átélhetővé teszi bennünk, ott valami történik. Ott, ahol tényleg elhisszük, hogy Őnála mérhetetlen hűség van, valami történik. Ott, ahol tényleg elhisszük azt, hogy Ő kimeríthetetlen, fogyhatatlan és ingyenes szeretet, valami történik. Ha nemcsak emlékszünk a hittanórának az anyagára, nemcsak eldaráljuk a Hiszekegyet a szentmisén – most szándékosan sarkítok –, hanem tényleg elhisszük, az hatással lesz az életünkre, és nem megy minden ugyanúgy tovább. Ott valami kitágul, ott valami tényleg megtelik fénnyel.
Domonkos: Ennek a befogadásában segít szerintem nagyon sokat az őszinteség. Ha oda tudok állni ahhoz az Istenhez, akiről elhiszem, hogy tényleg van, tényleg szeret, figyel rám, meg tényleg szeretne engem megajándékozni, és hogy Ő elég jó ahhoz, hogy engem is szeressen, és elég nagy ahhoz, hogy velem is kapcsolatban, igazi kapcsolatban tudjon lenni, akkor az már valahol imádság, akkor az már valahol találkozás. Azt tapasztalom, hogy amikor igazán őszintén odaállok elé, vagy sikerül másokat őszintén egy kicsit közelebb vezetni ahhoz, amiben vannak, és ezzel odafordulunk az Istenhez, azzal a bizalommal, amiről most te is beszéltél, akkor ott kapcsolat nemcsak, hogy történik, már van.
A Karmeliták, az Ezen a hegyen című könyvét olvastam nemrég. Ebben Avilai Terézről írnak több gondolatot, és az egyik nagyon megragadozt, hogy neki van egy tapasztalata arról, mint Szent Ágostonnak is, hogy az Istent nem valahol a messzeségben kell keresni, hanem ott van bent az az egység, közelség, amit keresek, amit szeretnék az Istennel megélni. Ha visszagondolok akár a hivatáskeresésemnek az időszakára, ott sem az volt a tapasztalatom, hogy elmentem valahova és ott találtam egy ösvényt, amelyen végre elindultam, és az a hivatásom, hanem befelé nézve egyre inkább azt tapasztaltam, hogy az, amire az Isten hív, egyre csiszolódik, hogy tényleg erre hív meg engem. Engem konkrétan papságra, de mindenkit, amire. És hogy mindez megegyezik azokkal a mély vágyakkal, amelyek amúgy ott vannak bent. Szóval tulajdonképpen Istennek a hangja nem elhívott egy küldetésre, hanem segített közelebb vezetni ahhoz, aki vagyok.
Miközben a hivatásunkat keressük, legyen szó életállapotbeli hivatásról, vagy a szakmairól, vagy egyszerűen csak az értelmét keressük annak, amit csinálunk, akkor az
Isten nem valami távoli dologra hív, hanem közelebb hív magához.
Megmutatja, hogy én ki vagyok az Ő szemében, és valójában az vagyok, hiszen Ő teremtett engem. Miután rádöbbentem, hogy ki vagyok én az Ő szemében, igazából már élem azt, amire Ő hív.
Benedek: Tudod, mi van még ott bent a szívünkben? Szerelem. Rá tudunk pakolni sok mindent, hogy ne vegyük észre, ne halljuk, ne érezzük annak a lángolását. Rá tudjuk pakolni a tengernyi hétköznapi teendőt, rá tudjuk pakolni a vizsgaidőszakot. Annyi mindent rá tudunk pakolni, de ha ennek teret engedünk, akkor találkozhatunk belül azzal, hogy szerelem van. Hogy ott valami lángolás van, hogy
ott mélyen belül valami összekapcsol Istennek a szerelmével, az Ő szerelmes szeretetével.
Azt mindannyian tapasztaltuk, hogy milyen az ember, hogyha szerelmes – akkor minden másképp néz ki. Olyankor másképp látom saját magamat, de a világot is, az életemet is, az ügyeimet, a kérdéseimet is másképp élem meg, hogyha szerelmes vagyok. Ott belül van ez a szerelem, ami utat keres bennem, ami ki akar bontakozni, ami egészen be akar borítani. Itt az engedés kulcsszónak tűnik, hiszen nem az van, hogy nekem csinálnom kell helyet ennek a szerelemnek, nem mi vagyunk a fő cselekvők, hanem egyszerűen csak megállunk nyitott kézzel Isten előtt, és megengedjük, hogy Ő legyen a cselekvő. Miután belelépünk a valóságba, elfogadjuk, hogy Isten kicsoda, belelépünk a jelenlétbe, egyszerűen csak ajtót nyitunk Neki, és engedjük, hogy Ő elevenné tegyen bennünk mindent. Én erre tapasztalok meghívást sokunk vagy mindannyiunk számára; lehet, hogy csak engedjük, hogy felélessze a tüzet bennünk, csak hagyjunk teret, hogy Ő cselekedjen. Belelépni ebbe a térbe, ahol semmit teszünk, ahol inkább csak befogadunk, és ahol Ő cselekszik, ahol Ő lángol. Van egy meghívásunk ebbe az engedésbe, hogy Ő kibontakoztassa bennünk ezt a szerelmet, amelynek a fényében minden másképp alakul, és amelynek a fényében nem annyira a sürgős, hanem a fontos dolgokkal kezdünk el foglalkozni.
Domonkos: Van erről saját tapasztalatom is, meg beszélgetésekben is látom, hogy sokszor amikor az embernek kedve támad imádkozni, tehát mondjuk ezeket a lelkesítő szavakat hallva azt mondjuk, hogy na, akkor én most aztán teret szeretnék adni az Istennek és leülünk imádkozni, akkor másfél percig jól érezzük magunkat a csendben, aztán jön egy csomó zavaró dolog a csendből. Eszünkbe jut, amit meg kéne tennünk és elfelejtettünk, ami nyomaszt minket, hirtelen beugranak kellemetlen emlékek, teljesen random régi történetek, vagy épp bűntudat, megbántottság, fájdalom. Ezek a nehéz érzések talán azért is jönnek elő a csöndben, mert ezekhez nem nagyon kapcsolódunk, vagy csak ritkán.
Ettől nagyon sokan, én magam is sokat szenvedtem, meg most is velem van az ezzel kapcsolatos nehézség újra meg újra. Sokan megrémülnek és nem tudnak ilyenkor mit tenni. Ebben a helyzetben nem tudunk mást tenni, mint kitartani, vissza-visszatérve az Isten jelenlétéhez, amiben segíthet egy ikon, egy kép, egy mécses vagy egy ismétlésen alapuló imádság, egy szentírási szakasz, amihez újra meg újra visszaviszem a figyelmemet. Ha ki tudok tartani ebben, akkor eljutok ennek a mélyén oda, ahol az Isten ott van velem, és ahova vonz, ahova hív, meg ahova nem egyedül kell eljutnom. Egy idő után a zavaró dolgok elhalványulnak, és előjöhet a hála, az öröm, a csendes jelenlét, sokaknak pedig óriási szeretettség, az Isten szerelmével kapcsolatos tapasztalat jön.
Gondolhatunk akár Illés prófétára, vagy bárkire, hogy egyszerűen csak egy csendes szellőt tapasztalt, amiben az Istennek a jelenléte olyan ellenállhatatlan valósággal ott van. Én általában elég pörgősen beszélek, de most is, ahogy erre visszagondolok, valahogy lelassulok, jobban jelen vagyok és nem annyira teszek, inkább vagyok.
Beni, neked van ilyen tanácsod, hogy aki szeretne ebbe a csendes, vagy akár e felé az őrülten szerető hatalmas szerelem felé közelebb lépni, hogyan tud egy apró, de konkrét lépést tenni?
Benedek: Nem tudom a tutit, de két szempont van, ami engem segít. Az egyik, hogy én általában úgy szeretek imádkozni, hogy megfigyelem az ima elején, vagy amikor belemegyek ebbe a jelenlétbe, az imádság idejébe, hogy Isten mire hív, merrefelé szólít, és akkor néha azt élem át, hogy kiszólít a természetbe, hogy egyszerűen csak csodálkozzak rá. Néha belehív a csendbe, hogy ott legyek belül is csendben, és csak Rá figyeljek, csak megnyíljak. Néha meghív a dicsőítésbe, annak az önfeledtségébe, hogy kifejezzem, ki is Isten, hogy milyen is Ő – ebbe a nagyon tüzes meg örömtől túlcsorduló térbe hív meg. Ami mindegyikben közös, hogy nem nekem kell kitalálnom, hanem Ő megmutatja. Szerintem érdemes feltenni ezt a kérdést – nemcsak egyszer, hanem újra és újra –, hogy itt és most mire hívsz engem? Hova szólítasz? Hogyan kapcsolódjunk? Olyan megerősítő számomra, hogy Ő erre tényleg képes válaszolni, meg utat mutatni.
A második szempont, ami eszembe jut, hogy
naponta oda kell ülni Istenhez, időt ajándékozni Neki.
Ki nem akarja szerelmesen élni az életét? Ki nem szeretné, hogy Isten csordultig megtöltse fénnyel, örömmel a hétköznapjait? Ki nem szeretné, hogy az az enyhe szellő befújjon az ablakon minden közepette? De ebben tényleg számít, hogy mennyire nyitjuk meg a belső ajtónkat. Elárulok ennyi műhelytitkot: én naponta igyekszem egy órát így odaadni Istennek.
Igazából ez csak picivel több mint 4 százaléka a napomnak. Egyáltalán nem sok. 24 órából picivel több, mint 4 százalék az, hogy naponta egy órát odaadok Istennek. Nem biztos, hogy mindenkinek ez az útja, de amikor naponta megnyílok felé, valami kibontakozik, valami döbbenetes mélység apránként feltárul, valami átformálódik, valami megtelik élettel. Nyilván az odaadott idő vagy a figyelmünk minősége is számít, de hadd fogalmazzam meg, hogy szerintem a mennyiség is számít. Az, hogy reggel-este adok 5 percet Istennek, egy szép gesztus, és biztos értékeli, de ha szeretném a Léleknek az elevenségét tapasztalni, átélni, meg szeretnék már most bekapcsolódni a mennyország valóságába, akkor annak az útja az odaadott idő is.
Domonkos: Összefoglalva abban egyetértünk, hogy amikor a Lélekről beszélünk, akkor nagyon nehéz beszélni. Olyan ez, mintha egy új nyelven próbálnánk szólni, amit csak most tanulunk. De az biztos, hogy a Szentléleknek az elküldése pünkösdkor arra hív meg minket, hogy adjunk teret Neki az életünkben. Ez nem egy olyan dolog, amit el kell kezdeni, hanem egy olyan valóság, amit föl kell ismerni, hogy már ott van.
Fel kell tenni magunknak a kérdést, hogy mennyire nyitom ki az életemet a Szentlélek előtt, hogy konkrétan mennyi időt adok Neki, hogy mennyire vonom be Őt a döntéseimbe, hogy miközben az utcán sétálok, megszólítom-e Őt, akár csak két mondat erejéig, hogy hogyan töltöm a vasárnapomat, a baráti kapcsolataimban megjelenik-e Ő. Ezek egészen konkrét dolgok, de amikor odakerülünk ahhoz a titokhoz, hogy a Lélek érinti az életünket, akkor hirtelen rájövünk, hogy kevesek ezek a szavak, amikkel tudunk dolgozni.
Próbáltunk egy-két konkrétumot mondani, amelyek segítenek abban, hogy a Szentlélek belépjen az életünkbe, vagy a jelenléte nyilvánvalóbbá váljon az életünkben. Ha van ebből olyan, ami most megszólít, akkor nézd meg az életedet, hogy neked mi a következő lépés! Ha plusz 5 perc, akkor plusz 5 perc, ha azt mondod, hogy hú, egy félórát vagy egy órát odaadok a napomból az Istennek, akkor az.
Tegyél egy konkrét lépést idén pünkösdkor, és a következőt a Szentlélek már mutatni fogja!
hirdetés
