Könnyen cáfolható kijelentések keringenek az abortuszról a közbeszédben. Szürreális állítások és felesleges jóemberkedés oltárán áldozzuk fel a jövőnket. Sokáig nem voltam válaszkész egy-egy abortuszpárti érvre, most viszont összegyűjtöttem a megfelelő riposztokat életpárti szempontból. Nem maradhatunk tovább fegyvertelenül ebben a harcban sem, keresztényként kötelességünk kiállni az élet, a legvédtelenebb testvéreink mellett!
Gyakran szembesülök azzal, ha nem bólogatok bőszen az abortusz mellett, gyorsan ellenséges tekintetek kereszttüzében találom magam. Legelőször gimnáziumban kellett megvédenem az igazamat, ám akkor még igen szegényes érvkészlettel rendelkeztem a témában, így jócskán alulmaradtam a nővédő szlogenek és a kollektív szemlesütés zuhatagával szemben. Legutóbb az egyetemen tartottam rövid prezentációt a témában, felkészülten bár, a vád szerint azonban nem kellően objektíven – az érveimből pedig ,,sütött a demagógia”. A téma érzékenységének ismeretében fel voltam készülve rá, hogy a világi körökből ellenszenvet váltok ki, szomorún, csalódottan konstatáltam, az abortusz kérdésében milyen sokan nem beszélünk egy nyelvet.
Öntsünk tehát tiszta vizet a pohárba! Nem vagyok képzett életvédő, az alábbiak az általam olvasottak, életpártiakkal folytatott eszmecserék és kutatásaim után levont konzekvenciák.
Életvédő válaszok az abortuszpárti érvekre, amelyek, ahogy a gyakorlat mutatja, sok esetben tételesen cáfolhatók.
„A magzat nem ember, az anyaméhen kívül életképtelen, így a nő joga, vállalja-e a kihordását.”
Tudományos tény, hogy az emberi élet a fogantatással kezdődik, ahogy az is, hogy a magzat az édesanyja méhében fejlődik, és minimum be kell töltenie a 20. hetet ahhoz, hogy méhen kívül, koraszülötten és orvosi segítséggel bár, de életben maradjon. Az igazság az, hogy egy várandós nő esetében nemcsak az ő testéről van szó, hanem a benne növekvő gyermekééről is. Az, hogy valaki – jelen esetben a magzat – az édesanyja segítségére szorul, rá van utalva, az életfeltételei tőle függnek, nem jelenti azt, hogy kevesebb jogot érdemel. Egy csecsemő sem életképes az édesanyja, egy felnőtt segítsége nélkül, ezért a társadalom felelőssége, hogy a legelesettebbekkel is törődjön. Míg egy fiatalkorú ellen elkövetett bűncselekmény a gyakorlatban igen szigorúan büntetendő, addig az ember élete első 9 hónapjában nagyobb veszélyben van az édesanyja méhében – ahová a törvény keze nem ér el –, mint bárhol a világon.
„Magyarországon nem elérhető mindenkinek az abortusz, csak látszólag liberális a törvénykezésünk!”
Bár nézőpont kérdése, hogy mi túl megengedő, és mi nem, az kijelenthető, hogy jóval közelebb állunk az Egyesült Királyság jogi gyakorlatához, mint a lengyel szigorhoz. Ugyanis a terhesség 12. hetéig – esetenként pedig annak végéig is – kérvényezhető a magzatelhajtás itthon. Tény és való ugyanakkor, hogy sok esetben megalázó élményekről, lekezelő orvosi bánásmódról számolnak be az édesanyák, és abortuszkérelmük benyújtásakor is kellemetlenségekbe ütközhetnek. Illetve az sem zárható ki, hogy van, akinek nincs 45 ezer forintja ennek finanszírozására, ugyanis hazánkban ennyibe kerül egy tb-támogatott abortusz. Ellenben érdekes kérdés, vajon helyes-e, hogy egy nem egészségügyi beavatkozást a társadalombiztosítás nagy részben fedezzen. Ugyanis fedezi – és még 30-50%-os árredukció is kérvényezhető. Ezzel szemben az USA például jóval magasabb árakkal operál.
„Az életvédők betiltanák az abortuszt, pedig Magyarország erre nem áll készen.”
Kétségkívül nem ágálnának a pro-life oldalon, ha nem lehetne intézményesített, legális keretek között elhajtani a magzatokat. És vannak, akik szembesülve az abortusz gyakorlati, brutális oldalával meglépnék a betiltást, de az elsődleges céljuk nem ez. Állításuk szerint ugyanis Magyarország kollektíven nem bír olyan szintű tudással és rálátással a témára, amivel kész lenne ennek bevezetésére. Illetve egyik hatalmat gyakorló berendezkedésnek sincs joga a kérdésben ilyen drasztikus tiltáshoz folyamodni.
„Az abortusztilalom nem minimalizálja az abortuszok számát, csak az illegális abortuszokat növeli, nem születne több gyerek a tiltás következtében.”
Többek között a kiskaput kereső emberi magatartásminták miatt sem támogatják az életvédők a tiltást, ugyanis semmi olyannak nem lehetnek hívei, amely esetleg több életet olt ki, mint amennyit megment. „A nem biztonságos körülmények között elvégzett abortusz a leggyakoribb – de megelőzhető – terhességhez köthető halálozási ok.” (WHO, 2021) Illegális abortuszok során nemcsak a baba élete kerül veszélybe, de az anya épsége sem garantált.
A fenti érv a gyakorlatban nem igazolt, épp ellenkezőleg! A Journal of Law and Economics tanulmánya alapján azokban az országokban, ahol tiltott a beavatkozás, csak 5% az abortuszráta, a liberálisabban szabályozottakhoz képest. Az viszont, hogy nem születne több gyermek, egyértelműen cáfolható, már csak a közelmúlt történelmének fényében is: a Ratkó-gyerekek és – unokák élő példaként állhatnak előttünk – ezzel természetesen nem helyeselve a korszak döntéseit, ideológiáját! Azonban kétségtelen tény, hogy a tiltás, a hozzáférhetőség nehezítettsége – mint az, hogy néhol csak határokat átlépve, külföldön elvégezve lehetséges a beavatkozás – meggátolja a nőket a hirtelen döntésben, így gyakran gondolják meg magukat, esélyt adva gyermeküknek az életre.
„Az abortusz biztonságos, semmilyen negatív következménnyel nem jár, alapjog!”
Bár a WHO szerint a megfelelő keretek között végzett abortuszok a világ legbiztonságosabb eljárásai közé sorolandók, ez az óriási beavatkozási számoknak, az abortusz rutinnak számító voltának és az életben maradt nők ténylegesen nagy arányának leképeződése.
Az már más kérdés, nevezhető-e bármi biztonságosnak orvosi beavatkozás esetén, amelynek célja, hogy a két emberi élet közül az egyikét, a babáét kioltsa.
Ezenkívül az sem biztos, hogy elegendő célkitűzés csupán, hogy a nők túléljék az abortuszt, ugyanis annak következményei, mellékhatásai, velejárói befolyással vannak az érintettek későbbi életminőségére. Az abortusznak sok testi következménye lehet: a közeli méh vagy méhnyak átlyukasztása, a véredények, belek, húgyhólyag sérülése, illetve a későbbi terhességek esetében megnövekedett koraszülési, vetélési kockázaton túl meddőség is bekövetkezhet. Mentális következményeit pedig a Brit Pszichiátriai Folyóirat kutatta, melynek eredményei azt mutatják, hogy abortusz után 81% eséllyel lép fel a nőknél mentálhigiénés probléma. A dolog lelki aspektusa, nehézsége pedig nem hiszem, hogy magyarázatra szorul.
Persze egyértelmű, hogy magának a terhességnek – a nem kívántnak főként – lehetnek kockázatai és következményei. Várandósság idején rosszullétek, nehézségek gyötrik a kismamát, ha ez idő alatt például diagnosztizálnak nála egy betegséget, annak kezelésekor a magzat érdekeinek figyelembevétele végett felmerülhetnek súlyos kérdések. Emellett postpartum – azaz szülés utáni – depresszió is gyötri a frissen szült anyukák 10-15%-át. A testük változása, az életük felborulása, hormonháztartásuk átstrukturálódása és a felelősség súlya nyomaszthatja őket. Viszont nagyon meglep, hogy az abortuszpártiak egy szülés utáni depressziót aggasztóbbnak tartanak, mint egy magzatgyilkosságot. Szerintem jól érzékelhető, hogy mi ezzel a probléma…
„Nem létezik kényelmi-abortusz !”
Tény és való, hogy általában nem jókedvükből mennek az emberek abortuszra, ahogy orvoshoz sem szívesen járunk. Ám a fenti állítás mégis cáfolható. Nem is olyan régen még rendkívül kevés információval rendelkeztünk a magzati életről, a méhen belüli folyamatokról, így rengeteg nő informálatlanságból, gyakorlatilag fogamzásgátlóként tekintett az abortuszra. De sajnos még ma is hallani erről a badarságról.
„Ha hozzáférhetőbbek lennének a fogamzásgátló eszközök, nem lenne ennyi abortusz!”
Ez és az előző állítás szorosan összekapcsolódik. Ugyanis elterjedt trend, hogy a kedvezőbb szexuális együttlét megélése érdekében nem védekeznek az emberek. A nők nem szeretnének fogamzásgátlót szedni, mert annak mellékhatásai olyan drasztikus hormonrendszeri problémákkal járhatnak, amit inkább elkerülnének, a férfiak pedig nem akarnak óvszert használni, többek között kényelmi szempontokra hivatkozva. Ezenfelül, ha csak Magyarország óvszerárait vesszük alapul, nehezen elképzelhető, hogy ennyit nem engedhet meg magának egy átlagos magyar ember. A gyakorlat viszont azt mutatja, hogy népszerű a kényelemből, tapasztalatlanságból, informálatlanságból fakadó helytelen, felelőtlen nemi élet folytatása, melynek következményének megoldásaként az abortuszhoz folyamodnak az érintettek.
„Ha a kismama kiskorú, diák, elhagyta a párja, anyagi nehézségei vannak, vagy éppen van már több gyereke, és úgy érzi, nem tud többet vállalni már, vagy talán a párja nem engedi, hogy megtartsa – segíteni kell neki, hogy ha akar, megoldja a helyzetét egy abortusszal!”
A fent felsoroltak gyakori érvek egy abortusz kapcsán. Ezek az élethelyzetek, körülmények nem optimálisak egy kisbaba megszületéséhez, viszont nem biztos, hogy a megoldás az abortuszban keresendő. Bármilyen nehézséggel is küzdjön a nő, az őt körülvevők és maga a társadalom is köteles segíteni abban, hogy ne hajszolja bele magát az abortuszba. Érezze úgy, hogy van választása, dönthessen amellett, hogy megtartja a gyermekét és felneveli vagy örökbe adja. Legyen lehetősége! Teremtsük meg neki azt a biztonságot, amiben határozott, megfontolt döntést hozhat, melynek életvédő szempontból egyetlen célja van: esélyt adni a gyermeknek az életre és megkímélni az anyát az abortusz fizikai, mentális és lelki következményeitől és a bűntudattól. Ezért mindannyian felelősek vagyunk!
„Mi van, ha erőszakban fogant a magzat? A támadója arcát kell néznie a gyermekében egész életében.”
Iszonyú és mélyen megrendítő, ha egy nőt egy ilyen tragédia ér. Együttérzésünk mellett azonban fel kell tennünk a kérdést, ki érdemli ebben a helyzetben a büntetést? Nyilvánvalóan az erőszaktevő, ám mégis a gyermek szenvedi el azt, ártatlanul. Vajon felelőssé lehet-e tenni valakit az apja bűnéért?
„Embertelen a kihordás elvárása, majd az örökbeadás javaslása a nőknek!”
Tény és való, hogy maga a terhesség is megterhelő életállapot, és az együtt töltött 9 hónap szorosabbá fűzi anya és gyermeke között a kapcsolatot. Nehéz döntés az örökbeadás mellett elköteleződni. Ám ennek még mindig két, a magzat halálánál milliószor jobb végkimenetele lehet: az anya kieszközli az akadályok elhárítását és megtartja a babát, vagy örökbe adja. A terhesség a legtermészetesebb állapot egy női test számára, ez nem embertelenség, ez egy feladat. Ráadásul krízisterhesekkel foglalkozó és örökbeadások lebonyolításában jártas szervezetek állítják, Magyarországon minden gyermekre több örökbe fogadó pár jut, így elméletben az abortuszok felválthatóak lennének teljes mértékben örökbeadással. Persze a gyakorlat, az örökbeadási rendszer bürokratikus működése miatt nem ilyen egyszerű, de egy átlagos újszülött csecsemő az örökbefogadók általános preferencialistájának élén szerepel, így a számok alapján gyakorlatba ültethető elképzelés lenne, ha a nem kívánt babák legalább a születésig eljutnának.
„Örökbe adni még rosszabb! Árvaházban, vagy bántalmazó, pedofil nevelőszülőkkel nőjön fel?! Minek szüljek egyáltalán erre a világra gyereket?”
Igaz, hogy sok a gyermekotthonban, árvaházban felnövő gyermek, de még az örökbe fogadott gyerekek is, sőt a saját családjukban, szüleikkel felnövő, de nem tervezett, nem kívánt gyermekek is nagy nyomásnak vannak kitéve, hogyha tudják, nem akarták, nem akarják őket.
Ez a tény viszont nem hiszem, hogy olyan relációban áll az abortusz következtében meg sem született gyermekek helyzetével, amelynek következtében azt kellene preferálnia a világnak.
Felelős felnőttekre, szociális hálóra, a gyermekek mentális épségét és jóllétét figyelő riasztórendszerekre lenne szükségünk, melyeknek mindannyian a részét kéne képeznünk. A szülők elvileg azok az emberek, akik elég érettnek tartják magukat a nemi élet éléséhez, és tőlük nem várhatja el a gyermekük, hogy cselekedeteik következményéért, azaz érte, vállalják a felelősséget? Nyilvánvalóan nem kielégítő Magyarország örökbefogadási rendszere, sem a gyerekek nevelésére kirendelt nevelőszülők – illetve maguk a vérszerinti szülők is sok esetben sincsenek minden információ birtokában a gyerekneveléssel kapcsolatban, és még a legtörekvőbbek sem lesznek soha tökéletes anyukák és apukák. És az is való igaz, hogy a világ helyzete sem most, sem a múltban és várhatóan a jövőben sem feltétlenül lesz optimális az idillikus gyermeknevelési álmaink megvalósításához, de az ezen való kesergés helyett vegyük észre, hogy ebben nekünk is van felelősségünk!
„Ha beteg a baba vagy életképtelen lenne, az a felelős döntés, ha nem hagyjuk szenvedni, hanem elvetetjük, így lesz a legjobb mindenkinek.”
Először is az orvostudomány diagnosztikai módszerei nem a legmegbízhatóbbak. Számtalan esetben cáfolódnak meg jóslataik, így eleve óvatosan kell rájuk hagyatkozni. Mindazonáltal nem elvitatandó, hogy egy sérült gyermek érkezése egy pár, egy család életére kimondhatatlan terheket róhat ki. Érzékeny és nehéz téma, de ebben az esetben is ott a lehetőség az örökbeadásra, ezenkívül pedig meg kell vizsgálnunk, etikus-e, ha mi, emberek, egészséges emberek, relativizáljuk az életet. Ha valaki egy baleset következtében kerekesszékbe kényszerül, rá sem mondja azt a társadalom, hogy értéktelenebb emberileg.
„Szívhangrendelet: nem is a baba szívhangját, csak az ultrahang által kibocsátott pulzálást hallják a kismamák. Amúgy sem befolyásol semmit.”
Nagy port kavart a szívhangrendelet – külföldi gyakorlatot átvevő – magyarországi bevezetése, alkalmazása. Mindez érthető volt, hiszen újabb fék került a rendszerbe, mellyel nehezebbé teszik a kérelmezés bürokratikus oldalát és lelkileg, pszichológiailag is hathat ez az édesanyára. Lelki zsarolásként értelmezik az törvényt ellenzők és kifogásolják, hogy – nagyrészt férfi döntéshozókkal a világban – milyen alapon szabnak ilyen kereteket a női önrendelkezésnek. Ellenben a szívhang meghallgatása életeket menthet. Gyakran egy kívánt terhesség egy boldog, várakozó kismama esetében is csak akkor tudatosul, amikor az ultrahangon látja a gyermekét, meghallja a szívdobogását, vagy – ami még később, a 14-18. hétben érzékelhető, de még elementárisabb élmény – a baba mozgásának észlelésekor jut el a nőhöz a tény, hogy ez már a valóság, egy élő embert hord a szíve alatt. Így bármennyire is szívszaggató, sokak számára nem eltántorító, csak megrázó élmény a szívhang meghallgatása, azt gondolom, ha csak egy emberi életet is megment, megéri. Mellesleg a konspirálók tévednek, az ultrahang tényleg a baba szívhangját mutatja meg, nem holmi gépi pulzálást.
„Míg Ausztriában engedélyezett, hozzáférhető az abortusztabletta, addig itthon a KDNP 2012-ben betiltatta azt. Ezzel azonban kiküszöbölhető lenne a kórház szerepe, ahol csak lekezelő bánásmódban részesülnek az érintett nők, és még orvos sem kell az elvégzéséhez, otthon is végrehajtható az abortusz!”
A tablettás abortusz alkalmazása tényleg leegyszerűsítheti a folyamatot. Két tablettát kell bevenni pár óra különbséggel. Az első a baba életfeltételeit szünteti meg, a második tabletta kihajtja a magzatot a méhből. A beavatkozást otthon is el lehet végezni. Szülési görcshöz hasonló fájdalmakkal és nagy mennyiségű intenzív vérzéssel jár együtt. Az elhalt magzatot az édesanya köteles megvizsgálni annak érdekében, hogy megállapítsa, minden része kijött-e a méhből. Amennyiben nem, úgy be kell azt vinnie a kórházba, megmutatni egy orvosnak, és ha nincs meg minden része a gyermeknek, szintén műtéti beavatkozásra kerül sor, mint egy nem tablettával végzett abortusz esetében.
„Azt mindenki elismeri, hogy ha az édesanya élete veszélybe kerül a terhesség következtében, az ő épsége kell, hogy előnyt élvezzen, abortuszhoz kell folyamodnia.”
Alapvetően ebben konszenzus van, bár általában a nő maga dönt például egy kezelés elutasításáról, így saját magát kockáztatva a gyermekéért. Viszont érdekes tény, hogy azon állapotok, mikor az anya életére veszélyes a terhesség, általában a 24. hét környékén, vagy azután lépnek fel. Ekkor már nagy a magzat a vákuumaspirációs eljáráshoz és a küretes abortuszhoz is, így a következő történik életmentő abortusz címén: elkezdik kitágítani a méhnyakat, ami ebben az időszakban már 2-3 napot vesz igénybe. Közben a babánál nagy dózisú dioxinnal szívmegállást idéznek elő, és amikor kitágul a méhnyak, az anya kénytelen megszülni a halott gyermekét. Ezzel szemben, ha valódi életmentésről van szó – és nemcsak az anya, hanem a baba életét is figyelembe vesszük -, egy életmentő császármetszés 30 percet vesz igénybe, szemben az abortusz 2-3 napjával. Mint tudjuk, a 20. héttől a baba életképes a méhen kívül koraszülöttként, így világos, hogy melyik megoldás az igazi orvoslás, és melyik nem.
„Sosem lesz vége az abortuszoknak, a választáspártiaknak van igazuk, a magzat nem ember, a nőknek jogot kell biztosítani az önrendelkezéshez!”
Elterjedt és igen érzékletes példa, miszerint egyszer az intézményesített, globálisan elfogadott rabszolga-kereskedelemnek, de a holokausztnak is vége lett. Azokban a történelmi időkben a feketéket és a zsidókat nem tekintették embernek.
Ma a magzatok jogai szenvednek hátrányos megkülönböztetést. Érdekes, mert egyszer mind onnan indultunk.
A 777-en több ízben foglalkoztunk már az abortusz, az életvédelem témájával. A fentebbi írás is több pontján táplálkozik két interjúnkból, melyeket itt olvashattok el:
https://777blog.hu/2025/02/18/interju-keresztes-ilonaval/
Forrás: Egy Élet YouTube-csatorna, Patent Egyesület
hirdetés
