Dr. Fodor Réka, akinek neve azonnal eszünkbe jut, ha Afrikára gondolunk, nemrég ért haza 20. Afréka missziójáról. A húsvétot és Ferenc pápa halálát is felölelő kintlétéről, a Hungary Helps-szel folytatott együttműködésről, az államtitkári látogatásról és az afrikaiak pápaválasztáshoz fűződő viszonyáról is mesélt. Az interjú végére érve azt is megtudhatjuk, mit gondolnak rólunk, magyarokról a nigériaiak.
Nemrég értél vissza a 20. Afréka misszióból, amely egybeesett a nagyhéttel, a húsvéti ünnepekkel. Sikeres misszió áll mögötted?
Mi az, hogy siker? Mert nekem fogalmam sincs. Amikor 150 millió ember éhezik, és te megmentettél 7000-et? Vagy mondjuk egymillióan meghalnak maláriában, és te meggyógyítottál 1600-at? Nagyon relatív a siker. Ha picit is körülnézel, akkor összeomlasz. Ez megtörtént velem 2020-ban; nagyon durva, mély depresszióba estem, bár csak pár napig tartott. Izunna atya (Izunna Okonkwo, a Borromeo Szent Károly Kórház igazgatója – a szerk.) megtanított arra, hogy ne nézzek körül, hiszen akkor nem azt az 1600-at látom, akin tudok segíteni, hanem azt a 150 milliót, akin nem. Így aztán nem tudom, mi az, hogy siker, mert mindig csak azt az egy szempárt látom, akit gyógyítok vagy akinek rizst osztok. Szinte egy szemellenzős versenylónak kell lennem. Teréz anyát veszem példának, ő sem azt nézte, mint egy társadalomtudós vagy egy statisztikus, hogy hány embert etetett meg.
Megértettem, hogy cseppekből áll az óceán és mindig csak a saját cseppeddel kell foglalkoznod. Ha egy misszionárius elkezd körülnézni, összeomlik, mert egyébként tényleg semmi értelme.
Mi volt a célkitűzése ennek a missziónak?
Semmi, én csak mindig vissza akarok menni. Már most tudom, hogy megyek, amint összegyűlik az a pénz, amivel érdemes elindulni. Húszezer dollár alatt nem érdemes. Most már annyi projekt van ott, hogy egy évben minimum háromszor ki kell mennem.
Fotó: Szabó Csaba
Hogy kezdesz egy újabb misszió megtervezéséhez?
Amikor az éves szabadságomon túl tartózkodom kint, fizetek helyettes orvost. Kétszáz beteget tudok ellátni egy nap. Ha 10, terepen töltött munkanappal számolok, az kétezer beteg. Körülbelül 10 dollárba kerül egy beteg alapellátása. Ebben még nincsen transzfúzió, vagy újraélesztés, ez csak malária, tífusz vagy mandulagyulladás kezelésére elég. Azaz kétezer dollár kell naponta. Tehát nem indulhatok el húszezer dollár alatt. Pláne, hogy egyszer minimum osztok rizst, illetve ha húsvét, karácsony vagy a szülinapom van, akkor egy marhát is levágunk a börtönben. Ezenkívül az alapítványnak 280 ösztöndíjasa van, akikről pontosan tudom, hogy mennyi a tandíjuk… Addig nem veszem meg a repjegyemet, amíg ez nincs meg. A célkitűzés összeg tekintetében nagyon kemény, de azt még itthon kell összeszedni.
Ami megelőz egy missziót, megterhelőbb munka?
Hát ez az! Ti azt látjátok: „Doktor Réka ellátott 200 beteget!” De ez semmi! A legnehezebb összegyűjteni a pénzt. Például tizenhárom előadást tartottam múlt héten, az ország különböző pontjain. Na, ez nehéz! De az, hogy Afrikában elköltöm a pénzt és kétszáz beteget ellátok úgy, hogy van egy húszfős stáb, amelyik azt lesi hónapok óta, hogy hogyan tudna nekem segíteni, az nem nehéz, mert az az életem.
Hogy van erre mind időd?
Fotó: Szabó Csaba
Nem tudom, a Jóisten segít. Egyébként ez csapatmunka, nem látjátok azt a több, mint 50 fős stábot mögöttem, akik a háttérben dolgoznak.
Hogy kell elképzelnünk egy missziót?
Általában a Borromeo Szent Károly Kórházban lakom. Az a bázis, ott alszom, ott van angolvécé, viszonylag tiszta víz és ágy. Ott van biztosítva az, hogy ne raboljanak el, ugyanis mindennaposak az emberrablások.
Amikor kimegyünk terepre, az már jutalomjáték, már most megrendelik – főként Indiából – azokat a gyógyszereket, amiket júliusban ki fogok osztani. Meg kell vámolni, be kell szerezni, el kell juttatni a megfelelő helyekre őket. Nagyjából sejtjük, mire lesz szükség: malária, tífusz, magas vérnyomás, cukorbetegség elleni gyógyszerre – illetve belgyógyászathoz készülünk elő. A sátrakat, amelyeket kitelepítünk, már napokkal előtte felállítják. Kitelepítik az áramforrást, a mikroszkópot. Kimegy négy laboros, négy gyógyszerész, négy regisztrációt végző ember és még négy, aki a vitális paramétereket nézi, tehát minimum 16 fős stábbal dolgozom minden településen.
A helyiek hogy értesülnek a jöttödről? Biztos nagyon várnak.
A kampány nagyon egyszerű:
a misén –ahol vannak vagy tízezren – bemondják, hogy megjött Doktor Réka; és rögtön lesz ezer beteg, akit el lehet látni.
Van, aki nem ér oda, mert meghal mire megérkezem, de sokan 3-4 napot gyalogolnak hozzám. Nekem egy feltételem van, a kétszázegyedik embert már nem látom el. 8 év kemény munkájával megértették a papok, hogy nincs kétszázegyedik, mert nem bírok funkcionálni a következő napon. Mára ráadásul nagyon veszélyes lett Nigéria, ha többet látnánk el, nem is érnénk vissza a bázisra időben.
Kiépült rendszernek tűnik. A kezed alá dolgoznak az ottaniak is?
Igen, mire a beteg hozzám ér, kész a betegregisztráció, megmérték a vitális paramétereit, így van 8-10 olyan paraméter, amiből én szinte tudom is, hogy mi a baja. Hiszen le van szűrve maláriára, tífuszra, AIDS-re, megmérték a vérnyomását, vércukrát, súlyát, lázát. Nekem öt percem van arra, hogy eldöntsem, hogyan tovább, felírom, milyen gyógyszert javaslok neki, amit az alapítvány már előre megvásárolt. A beteg elmegy a patikába – amit mi telepítettünk ki – és átveszi ingyen a gyógyszerét. Viszont legtöbbször a beteg írástudatlan, ezért a gyógyszerészek napocska és holdacska jelölésű zacskóban adják oda a gyógyszereket. A működési költségünk nulla, mert pontosan annyi gyógyszert kapnak, amennyit felírtam nekik, tehát nem dobozokat adunk, hanem szemeket. Már összeszoktunk, azért az első misszió nem így nézett ki. Nigériában annyira tisztelnek és szeretnek minket, hogy mindent megtesznek, amit kérek. Gyakorlatilag libasorban állnak a betegek, mindenki ott van, ahol kell, és ilyen értelemben ez egy rendkívül nagy merítése a hálónak. Ilyen csapattal fantasztikus dolgozni.
Voltak azért konfliktusok, súrlódások?
Például pár éve Basil atyával (Basil Ekwunife – Onitshai Érsekség alkancellárja – a szerk.) – aki a másik testvérem, nyilván nagyon szeret és óv, de ő nigériai is, így az a célja, hogy a népéből minél többen meggyógyuljanak – összekülönböztünk. Egyszer csak jött egy beteg 159-es sorszámmal, négy gyerekkel. Mindegyikük tífuszos volt, meg maláriás, beszélni sem tudtak – sokkal több idő egy gyerek, mint egy felnőtt ellátása. Ráadásul nem 200 család kezeléséről volt szó. És bárhogy is számoltam, ez öt beteg, azaz ötször tíz dollár volt. Nekem viszont van egy költségkeretem és egy meghatározott időm kint. Ha elköltök mindent, utána mit csináljak ott? Kimentem és kiabáltam Basil atyával: „Hogy tehetted ezt velem? Kinyiffanok!”
Átélni azt a drámát, hogy melyikük haljon meg az öttagú családból, borzalmas volt. Aztán megbeszéltük ezt a helyzetet, nagyon drámai volt, két világ találkozott. Ők évek óta nézik kint, hogy ki hal meg, én meg a légkondis elefántcsonttoronyban ülök a nagy Doktor Rékaként… Kimentem, láttam, hogy hányan fognak meghalni… Ezeket a drámákat már lejátszottuk 9 év alatt. Én pontosan tudom, hogy jobb, ha nem megyek ki; és
megbízom az atyákban – ők majd eldöntik, kit gyógyítsak meg, én pedig nem látom azt, aki az adott napon a kétszázegyedik lenne. Ez meg van beszélve, mert különben belehalnék.
Fotó: Szabó Csaba
Az Afréka Alapítvány támogatója a Hungary Helps is. Most megvalósulhatott az államtitkári látogatás, amelyre sokat vártatok. Mesélnél erről, kérlek?
Az első Hungary Helps-es támogatást 2019-ben szereztük meg. Egy Szeretetláng Fesztiválon az egyik munkatársuk – a hallgatóság soraiban, amikor előadást tartottam – felfigyelt rám. Felhívtak, hogy menjek be az államtitkárságra, meséljek az Afrékáról. Elindult egy együttműködés, először 5 milliót kaptunk, árvízvédelemre, párezer tífuszos, maláriás ellátására, egy orvosi misszióra. Aztán egyre szorosabb lett az együttműködés. Látták, amikor kint rekedtem fél évre, hogy egy rendszer épült körém. Ekkor küldött a Hungary Helps mentőautót, pénzt, hogy vegyek covid-prevenciós eszközöket.
Most egy egyetem átadására volt hivatalos Azbej Tristan államtitkár úr.
Igen, mert az évek során mélyült a kapcsolat és felépítettünk egy egyetemet. Ez úgy kezdődött, hogy az első ösztöndíjasa az alapítványnak, akit Dr. Csókay András főorvos úr támogatott, Trinity volt – róla sokat hallhattatok. Ő nyerte meg az első Hungary Helps ösztöndíjat Szegedre, az Egészségtudományi Karra. Ekkor derült ki, hogy tulajdonképpen elölről kell kezdenie a tanulmányait, mert a végzettsége nem egyetemi szintű volt. Hiszen volt már Nigériában egy nővérképző, ahol Trinity is tanult, viszont nem egyetemi rangú. Hogy egyetemi rangot kapjon, négyéves képzést kellett biztosítania három helyett. Biztonsági és logisztikai okokból Nigériában csak bentlakásos egyetem jöhet szóba, így kiszámoltuk, nagyjából egymillió dollár kellett mindehhez. Hazajöttem 2020-ban az egyetem kész terveivel, bementem az államtitkárságra az esélytelenek nyugalmával, elmagyaráztam, hogy ez az egyetem ahhoz kellene, hogy több százezer betegnek tudjanak segíteni, de helyben kell képeziük magukat, hiszen minden Trinityt nem tudunk és nem is lehet idehoznunk. Hálót is adnunk kell, nem csak halat… Végül annyira szoros együttműködés alakult ki a Hungary Helps-szel, hogy elkezdődhetett az egyetemi rangú nővérképző építése. Igazából tavaly húsvétkor volt esedékes államtitkár úr, Azbej Tristan látogatása, ami során átadta volna az épületet, viszont a látogatás lemondásra került, feltételezhetően biztonsági okokból. A 20. misszióm végül egybeesett az államtitkári látogatással. Végre minden akadály elhárult és eljöhetett Azbej Tristan, a nigériaiak örömére. Szeptemberben el is indult a képzés az egyetemen. 600 dollár az éves tandíj, 400 gyerek tanul jelenleg, a legszegényebbeket az Afréka Alapítvány támogatja.
Nagy az érdeklődés az egyetem iránt?
Már az előző nővérképzőnek is rendkívül jó volt a híre, Onitsha egy többmilliós város, ahol egy egyetem sem volt eddig. Tízszeres volt a túljelentkezés.
Ért téged, a missziót valamikor atrocitás?
Soha. Ha lenne egy atrocitás, akkor már nem beszélgetnénk itt.
Az idei első missziód húsvét idejét is magába foglalta. Milyen volt Nigériában megélni az ünnepet? Szándékosan időzítetted így a kiutat?
Amikor kint rekedten fél évre 2020-ban, a mélypontom kapcsán kezdődött a börtönmisszió. Nem értem haza a nagyobbik lányom születésnapjára, pedig megígértem neki. Ekkor fészkelte be magát a fejembe ez a jó kis sátáni gondolat, miszerint nincs semminek értelme. Ez azért volt, mert körülnéztem. Annyira el voltam keseredve, hogy Izunna atyával sem akartam beszélni, mert tudtam, hogy a jó oldalát fogja meglátni a dolgoknak, miközben én csak az éhen haló embereket láttam. Egy hétig nem beszéltem. Felhívták a férjemet is, hogy mit csináljanak, aki azt mondta, hozzanak haza, el sem tudja képzelni, milyen az, ha nem beszélek. De nem mehettem a vírus miatt, így elvittek az érsek atyához (Valerian Maduka Okeke – Onitsha érseke – a szerk.), aki éppen evett. Haragudtam rá: hogy lehet enni, amikor mások éhen halnak?! Engem meg kínálgattak, de nem fogadtam el. Tudtam, mit mondanának, „ha én sem eszem, akkor ki fog segíteni…”
Egyszerűen nem bírtam tovább. Viszont érsek atya rendkívül jó pszichológus. Megkérdezte, tudom-e, hol szokta ünnepelni a szülinapját. Azt gondoltam, kit érdekel, hol ünnepli, de csak azt mondtam, nem tudom, mire rávágta, hogy hát a börtönben! Ezen annyira megdöbbentem, hogy elkezdtem érdeklődni – és abban az állapotban már ez is siker volt, mert teljes apátiában voltam. Érsek atya elkezdett mesélni, hogy képzeljem el, Nigéria olyan korrupt ország, hogy nem a leggonoszabbak vannak a börtönben, hanem akiknek nem volt pénzük óvadékra, viszont a börtön rendkívül jó evangelizációs helyszín, ő már húsz éve püspök, minden évben karácsonykor, húsvétkor és a szülinapján ott ünnepel, levágnak egy marhát, hatalmas tánc van, és építettek a raboknak templomot is. Azóta – mivel példaképem az érsek atya – vagy a húsvétot, vagy a születésnapomat minden évben Afrikában töltöm. Tehát a 20. Afréka misszió sem véletlenül ölelte fel a húsvétot is. 2023-ban a szülinapomat tartottuk a börtönben, engedéllyel. De most is levágtunk ott egy marhát, hatalmas buli volt, már nagyon sok rab ismer engem, mert őket évekre bezárják – rengeteg ismerős van, aki azóta megtért. Iskolát épített nekik érsek atya, foglalkozással fognak szabadulni és majdnem mindenki katolikus lett.
Hol könnyebb hinni, itthon vagy ott?
Ott!
Én abból élek, ami ott van.
Igazából tízezer fős misét láttam Medjugorjében is, tehát ez önmagában nem kuriózum, de az, hogy a fele gyerek, van jövőkép, hogy egy 7 fős családban van minimum egy pap! Vagy mondjuk érseki misét kap egy néni, aki semmi mást nem tett le az asztalra, „csak” pap a fia… Az áldozás maga 40 perc szokott lenni, mert annyian vannak egy misén, ahol énekelnek, táncolnak!
Ezek az érzelemdús dicsőítések szokatlanak európai szemmel, nem?
Először idegenkedtem ettől, megkérdeztem, hogy miért táncolgatnak? De most már értem! Hiszen például, ha egy államtitkári látogatáson, piros-fehér-zöld törzsi ruhában négyszázan táncolnak – ami a hódolat jele -, akkor Istennek, aki egymilliószor nagyobb, mint egy államtitkár, még jó, hogy táncolunk! Nekik a tánc egy ima.
Fotó: Szabó Csaba
Kint ért titeket Ferenc pápa halálának híre. Hogy fogadták ezt a nigériai emberek?
Nagyon kevésszer van kint internet, én először nem is voltam biztos benne, hogy meghalt, sok az álhír. Orvosként pedig jobban el tudtam volna képzelni, hogy márciusban, amikor kórházba került, meghal. De mivel jobban lett, annak ellenére, hogy tudtuk, hogy rendkívül komoly betegségei vannak és elvesztette a tüdeje egy részét, azt hittem, meg fog gyógyulni, vagy legalábbis egy-két évig tud még szolgálni… Azt a tényt Nigériában, hogy a pápa még körbement a Szent Péter téren húsvét vasárnap és hétfőn halt meg, egy gyönyörű szép bizonyságtételnek fogták fel, arról, hogy a mennybe ment.
Mit gondoltak arról az eshetőségről, hogy fekete pápát is üdvözölhetett volna az Egyház?
Ők mindennek örülnek! Annak is örültek volna, ha magyar lett volna az új pápa, de annak is, ha Fülöp-szigeteki. Ők elhiszik, hogy a Szentlélek tudja jobban. Biztos örülnének egy fekete pápának is, de Ferenc pápának is nagyon örültek, sőt a Borromeo kórházban II. János Pál Pláza az étterem neve és van ott egy embernagyságú szobra is a pápának. Ők nem spekulálnak, nincs rá idejük, nekik naponta azzal kell szembesülniük, hogy éhen halnak az emberek és lelövik őket, vagy a Boko Haram megöl hetven gyereket egy mise alatt… Nekik nem a pápaválasztás volt a legnagyobb problémájuk, de nagyon tisztelik a pápákat, mert az Egyházat szeretik.
Soha nem kérdezte meg senki, hogy vajon Sarah bíboros lesz-e az új pápa. Csak imádkoztak, de nem azért, hogy fekete legyen a pápa, hanem hogy a legmegfelelőbb ember, akit már Jézus kiválasztott.
Hogy éled meg a váltást az itthoni és a kinti életed között?
Nekem nagyon-nagyon hosszú évekbe került, hogy ne érezzem magam borzalmasan. Amikor először Ugandából hazajöttem 2015-ben, három méterrel a föld felett lebegtem, pedig akkor még nem is katolikus közegben voltam. Idealizáltam is a képet. Amikor hazajöttem, itthon viszont mindenki panaszkodott. Pont egy újságíróval voltam egy bevásárlóközpont kávézójában, és legszívesebben mindenkit megrángattam volna, hogy „emberek, örüljetek, van ennivalótok, ingyen van az iskola”. Rémesen éreztem magam. Megkérdezte az újságíró hölgy, hogy ért-e kultúrsokk. Mondtam neki, hogy nem, de most ér! És otthagytam.
Van valami taktikád ennek leküzdésére?
A repülőn – a visszafele úton – edzem magam, hogy itt ez lesz, ki kell bírni. Most már egész jól megy, megszoktam a húsz misszió során.
Hol szeretsz jobban lenni? Itthon vagy ott, Afrikában?
Ott! Nyilván.
De ez szegény gyerekeimnek olyan nehéz, nagyon szeretem őket és ez nem azt jelenti, hogy el akarom őket hagyni – sőt most is itthon vagyok, bár kint maradhatnék,
van ott ágyam, vízumom is… De nekem ugyanúgy a hazám Magyarország.
Bűntudatod van, ha nem vagy misszióban, de akkor is, ha nem vagy a gyermekeiddel?
Sosincs lelkiismeret-furdalásom. Nekem két hazám van, egy missziós hazám és egy biológiai. Ugyanúgy feladatom itthon is evangelizálni. Most hazajöttem dolgozni. Kint csak jutalomjátékként vagyok. Kint azt érzem, hogy végre hazaértem. Itthon veszek egy mély levegőt és akkor nagy nehezen kibírom, de már megtanultam élvezni az itthoni létet is, csak a kontraszt, mikor hazaérek, valóban nagy.
Megjelent az Afréka 3. könyv, amelynek bevétele szintén a missziót szolgálja. Már készül is a következő?
Nincs még tervben új könyv. Addig nagyon könnyű volt, amíg a férjem megírta helyettem őket. Az Afréka 3. kézirata 2022-ben elégett egy balesetben, és utána derült ki, hogy a Grega – a férjem – ALS-ben szenved és meghalt. Igazából, őszinte leszek, nem gondoltam, hogy lesz folytatása, viszont Németh Lilla barátnőm újságíró és felajánlotta, hogy mivel már évek óta szeretett volna velem jönni misszióba, csinálna egy interjúkötetet. Akkor már én mondtam, hogy jöjjön ki velem, mert éreztem, hogy a Szentlélek kéri, ez ne csak egy sima interjúkötet legyen. Az, hogy Lilla kijött tavaly húsvétkor, annyira mély benyomást tett rá, hogy az ő útinaplójából született a könyv. Benne vannak az interjúk is Izunna atyával, Basil atyával, érsek atyával, a diáklányokkal…
Kiknek a kezét dicséri a könyv?
Az egész úgy zajlott, hogy Lilla – a főállása mellett, éjszakánként, szívből-lélekből ingyen megírta, majd a Magyar Kurírnál dolgozó barátnőm, Thullner Zsuzsi lektorálta, és Anna lányom fotózta hozzá a képeket.
Fotó: Szabó Csaba
Egyik lányod sem az orvosi hivatást választotta. Ki fogja továbbvinni a missziót majd?
Én még nem tervezem a pihenést, de nagyon jó, hogy már sok embernek mutattam példát. Anna és Kinga – a lányaim – is missziósok. Anna már kétszer járt kint velem, ő lett a fotós, Kinga pedig elképesztően sokat dolgozik a háttérben. Miután 600 kilométert vezetek egy tanúságtétel után, vár a meleg vacsora az asztalnál, Kinga által. Rajtuk kívül első önkéntesem – egyben a titkárnőm is – Sári, aki most novemberben kint járt velem, ő kezeli az Instagram felületét is. Vass Réka pedig az oktatási programért felelős, ő 280 ösztöndíjasunkat párosította össze magyar családokkal, ugyanis az itthoni családok személyes levelet írtak az általuk jelképesen örökbefogadott afrikai gyerekeknek, akik válaszoltak. Én voltam a postás, több kiló volt ez a rengeteg levél.
Azt tapasztalod, van érdeklődés, segítő szándék a magyarokban? Vannak távlatok?
Igen! Képzeljétek el, hogy én 2018-ban egyedül Trinityt láttam Csókay András pártfogásában, most meg már 280 ösztöndíjasunk van! Jelenleg is húszan várnak a magyarok közül, hogy támogathassanak valakit…
Az afrikaiak mit tartanak rólunk, magyarokról?
Mielőtt elkezdtem volna kijárni, az ottaniaknak ugyanúgy egy ország volt Európa, mint ahogy sok amerikainak is az. Ők nem tudták, mi az, hogy Magyarország, sőt! A fehérekről összességében azt hitték, hogy mind gyarmatosítók.
Az érsek atyának először el kellett magyarázni, hogy a kiérkező magyar orvosok – mint Csókay főorvos úr- olyan országból jönnek, aminek sosem voltak rabszolgái.
Itt kezdtük 2015-ben. Ahhoz képest most már sok mindent tudnak rólunk. Ismerik Mindszenty bíboros nevét, ugyanis létrehoztam a Mindszenty Imacsoportot Erdő Péter bíboros atya kérésére. Tudják, mi az, hogy Magyarország, sőt, értik a történelmünket, a kommunizmust, ismerik Mindszenty és Azbej Tristan nevét is.
Szeretnek bennünket?
Nagyon!
Mindennap imádkoznak a magyarokért.
Ezen felül, az összekötött magyar és nigériai családok is imádkoznak egymásért. Tehát ez egy gyönyörű szép kapcsolat már.
Régebben Csókay András főorvos úrtól hallhattuk, hogy tervben van elérni egy konstans magyar orvosi jelenlétet Afrikában. Erről mit lehet tudni?
Ez egyáltalán nem valósult meg. Volt, hogy tizenketten jelentkeztek, majd tizenegyen lemondták valami keresztényellenes támadás hírének következtében. Nigéria nem egy turistaparadicsom, az tény.
De védve vagytok viszonylag?
A papok a testükkel védenek, de egy hadsereggel ők sem tudnának szembenézni. Gyakori, hogy a papokat is elrabolják. Az elmúlt pár évben tíz pap barátomat rabolták el, akikből négyet ki is végeztek. És ők a közeli barátaim voltak, ezek nem a statisztikák, mert az százas nagyságrendű lenne. Egyáltalán nem mondom, hogy nem vagyunk veszélyben, de olyan szinten óvnak, hogy azt sem láthatom, hogyha valaki éhen hal, így nem érzem a veszélyt sem.
Fotó: Szabó Csaba
Hogyan tudunk segíteni? Miként lehet bekapcsolódni az alapítvány munkájába?
Négy módja van. Ha valaki szakorvos, akkor jöjjön, nagyon örülünk neki, mert tényleg nagy a baj odakint, így rájuk szükség van, ha tényleg hiánypótló a tudásuk. Ezenkívül, ha valaki egy évig önkénteskedik itthon az alapítványnak, az is nagy segítség. Illetve nagyon fontos a pénzbeli adomány iskolaépítésre és orvosi misszióra. A negyedik pedig, ha valaki jelképesen örökbe akar fogadni egy tanulót. Ez azért a legszebb része a dolognak, mert ha valaki tényleg felelősséget vállal egy diákért, az így kitanulhat egy szakmát, lesz belőle valaki, jobbá tudja tenni a társadalmukat.
Ki tudnak törni a nyomorból, és lesz valaki, aki a többieket is tudja segíteni.
Ez a lelke az egésznek; hiába vagyok orvos, az oktatási programot tartom a legfontosabbnak. A nővérképző azért szerencsés, mert ott találkozik az egészség és az oktatás.
Elkötelezett támogatók a magyarok?
Nagyon! Pont ezt látják a nigériaiak is. Amikor meghallották, milyen kis országunk van, tízmillióan vagyunk, elképedtek. Hisz az onitshai egyházmegyéjük nagyobb. Ők azt látják, hogy nagy szívünk van. Nem azt, hogy mi panaszkodós, nyávogós, mindig elégedetlen emberkék vagyunk, hanem hogy végtelen nagy szívünk van. De ők csak a missziós testvéreimet látják, akik pozitívak, mosolygósak és azért mennek, hogy segítsenek nekik.
hirdetés
