Megtartották az első városmissziót Nagykanizsán. A programok között volt dicsőítés, hivatások hétvégéje lévén két kispap tett tanúságot, majd volt előadás az időskor örömeiről, annak megéléséről. Mindeközben folyamatosan működött az imasátor a Mécses közösség vezetésével, az idősek sátra, illetve a fiatalok sátra, melyet az Antiochia közösség állított fel. Hogy mi is az a városmisszió, miért éri meg csinálni és mik a tapasztalatok, arról Pohnert Dávid, a nagykanizsai Jézus Szíve plébánia káplánja – egyben a program koordinátora és ötletgazdája – beszélgetett velem.
Hogyan néz ki egy városmisszió, honnan jött az ötlet, mi volt a koncepciód?
Nagyjából láttam Zalaegerszeg mintáját, hogy hogyan csinálták, nyilván teljes egészében tilos másolni ezt, azt, amazt. Én úgy gondoltam, hogy összehívjuk a közösségeket – amikor beszélgetünk amúgy is a jövőnkről – és felvetem az ötletet, hogy megálmodtam egy ilyet, mi lenne, ha…? Szerencsére nagyon pozitívan reagáltak. Már Ferenc pápa is hangoztatta ennek szükségét, de úgy érzem, hogy XIV. Leó sem sértődött volna meg, ha elhívom a városmissziónkra.
Fotó: Pohnert Dávid
Az Egyháznak nem az a lényege, és nem az a jó Egyház, ahol rengetegen vannak a misén. Persze az is fontos, hogyan sokan jöjjenek, de az az igazán jó Egyház, aki adja az arcát és bátran vállalja a kereszténységét. Azok a jó keresztények, az a jó Egyház, amelyik mer misszionárius lenni; ez a misszió pedig nem arról szól, hogy „erőszakkal” odamegyünk a másikhoz, hogy „térj meg”, hanem bemutatkozunk, megmutatjuk a városnak, hogy mi nem azok vagyunk, akiknek esetleg gondolnak minket. Mi nem a pénzünket, anyagi forrásaikat akarjuk, hanem velük akarunk lenni. Párbeszédet szeretnénk, dialógust – ahogyan a II. Vatikáni Zsinatnak a kulcsszavai is ezek -, és nagyon fontos, hogy megvalósuljanak. A cél az, hogy az embereknek, akikkel nem mindig találkozunk, bemutassuk az Egyház valódi arcát.
Amely közösségi Egyház, fiatal Egyház – ahol ugyanakkor az időseknek is helye van -, amelyben a pap bárányszagú is lehet, hogyha persze akarja és a hívek is elviselik, hogy egy kicsit átveszi tőlük a bárányszagot.
Én egy ilyen Egyházat képzelek el, és szerintem a jövő Egyháza is ez. Ahogy észrevettem, XIV. Leó első megszólalásaiban – akár a Loggián mondott beszédében , akár pedig az első szentmiséjén mondott homíliájában-, ő is hasonlóképpen vélekedik.
Az Egyháznak ez a valódi arca, ez a missziós, emberközeli Egyház az, amire szükség van, úgyhogy én ebben a hitben és reményben álmodtam meg a missziós napot.
Elég sokfajta program futott egyszerre, volt az idősekkel beszélgetés, vagy említhetem a kispap vendégeket, akik meséltek a hivatásukról – hiszen a hivatásokról elmélkedünk ezen a hétvégén az Egyházban. Volt kétfajta dicsőítés, ami szintén megfogó erő tud lenni, főleg a fiatalok számára. Hogy láttad mindezeket teljesülni?
Lehet, hogy nem voltak tömegek, nem volt tele a placc, de a missziónak elsősorban nem is az a lényege, hogy azonnal nagy eredményeket érjünk el. A misszió és az evangelizáció is attól lesz jó, ha csak egy mondat, ha csak egy gondolat, ha csak egy-egy hullám, de valami megfogja azt az embert. Ha egy kis szellő éri és megérinti, akkor abból elindulhat valami.
Fotó: Németh Letícia
Sokan azt várják ezekről az evangelizációs programoktól, hogy azonnal robbanjanak, pedig az evangelizáció olyan, mint a koronavírus – apránként elterjedt és végül megfertőzte az egész világot. Ugyanígy kell tehát építkezni, apránként kell elkezdeni, vállalni annak a kockázatát, hogy nem lesznek tömegek, nem lesz hatalmas nagy, de mégis elindul. Volt egy ilyen tapasztalatom is, jött velem szemben egy férfi, akit láttam a dicsőítésen; megérintődött és könnybe lábadt a szeme.
Hogyha eddig nem volt köze az Egyházhoz, akkor most lehet, hogy hozzá az Egyház közelebb tudta vinni Krisztust.
Az Egyház mindig Krisztust képviseli, amikor az Egyház közeledik valakihez, az mindig Krisztust viszi tovább, viszi közel.
A jövőre nézve még milyen programokat terveztek?
Az, hogy mik a jövő tervei, majd egy értékelésnek a következményei lesznek annak függvényében, hogy mit hogyan láttunk. Szerintem van értelme ezzel foglalkozni, hiszen ha vállaljuk az elindulás kockázatát, akkor csak nyerhetünk.
Kiknek szerveztük valójában ezt a programot? Egy kicsit talán saját magunknak is, hogy mi is erősödjünk ebből, vagy ténylegesen a külvilág számára?
Alapvetően önmagunknak is nagyon jó, mert találkozunk abban, hogy csinálunk valamit, adunk valamit, dolgozunk valamivel. A plébánia közösségei megmutatják a sokszínűségüket, a diverzitásukat és találkoznak egymással. Annyira szép volt látni, hogy az idősebbek és a fiatalok együtt voltak egy helyen.
Persze evangelizálunk a város felé is, hogy aki ott sétál, lásson bennünket. Észrevettem a reakciókat: hogy érdeklődően figyeltek, megálltak pár percre – és erről lenne szó, ez a lényeg, ezt érdemes igazán megérteni, a közösségek vezetőinek és tagjainak egyaránt.
hirdetés
