Türürü, türürü, türürü…dallamosan cseng Beethoven Holdfény szonátája mindnyájunk fülében. Nem kell hozzá nagy műértés, hogy elcsendesedve, átadva magunkat a zongora hangjának nosztalgiázni kezdjünk. Könnyű a dallam hallatán elmerengeni, tervezgetni a jövőt vagy épp felidézni a múltat. Talán ez az érzés ragadta meg Stella Albrightot is, amikor a Holdfény szonáta című regényét írta.
A könyv főszereplője, Ray egy tragikus baleset során elveszti emlékeit. Egyetlen emléke marad, az is inkább a lelkében, mint elméjében: a zene. Megkeseredett, zaklatott kamaszként a rockzenében találja meg önmagát, legalábbis a hamar bekövetkező világsiker erre utal. Vagy az emberi lélek nem ilyen egyszerű?
Az emlékek elvesztése a valódi önazonosságot is elvette a fiútól?
Nem beszélve a megromlott kapcsolatokról, a megrögzött haragról, a kimondatlan bocsánatkérésekről és a megtagadott hitről. Mintha az emlékekkel együtt Isten is meghalt volna Ray számára. Egészen addig, amíg fel nem csendül a Holdfény-szonáta, s ezzel egyidejűleg egy pozitív érzés is eljut a kiégett zenész szívéig: az őszinte szerelem.
Stella regénye nagyon mély és erőteljes kérdéseket taglal egy fiatal pár történetébe csomagolva. Szerelem, függőség, abortusz, depresszió, önfeláldozó szeretet, hit, veszteségek. Mindeközben mindent áthat a zene. Az írónő rendkívül kreatívan ötvözte a olvasmányélményt a zeneivel. A fejezetek elején mindig ajánl egy ismert éneket meghallgatásra, ami kapcsolódik a történethez.
A könyv nagyon fordulatos, egy percig sem hagyja lankadni az olvasó figyelmét.
Mint egy örvény a Szajnán, úgy szippant magába a fiú életútja, melyben a nehéz kérdések mellett helyet kap az önzetlen szeretet, a megtérés, a fejlődés és a zene.
Lábánné Hollai Katalin