Vajon miért ilyen nehéz ismerkedni ma keresztényként? Mi a szerepe a szexualitásnak az életünkben, és mik az egészséges keretei? Mitől lehetnénk boldogabbak és szabadok a függőségektől? Miért lenne fontos néha unatkozni? Többek között ezekről kérdeztem Schindler Zsófia pszichológust, akit a Lelkes blog nevű oldala által ismertem meg. Zsófival beszélgetni igazi feltöltődés, mert olyan ember, aki nem akarja rád erőltetni a véleményét, hanem nyitott, őszinte és mindent árnyaltan igyekszik megvizsgálni – gyanítom, pszichológusként is így ül ott az egyéni tanácsadás során.
Mióta dolgozol pszichológusként, és azon belül milyen területekkel foglalkozol?
Most lesz lassan tíz éve, hogy a szakmában vagyok. Ebből öt évet voltam Németországban, és négy éve vagyok újra Magyarországon, akkor kezdtem el egyéni tanácsadást is tartani. Mellette egy magánegyetemen tanítottam egészség- és szociálpszichológiát, újabban pedig az újságírásban is kipróbálom magam.
A Lelkes blogot mióta csinálod? Sokan innen ismernek, én is így találkoztam veled az online térben.
Azt is abban az évben kezdtem Instagramon, amikor visszatértünk Németországból. Nekem kezdettől fogva az volt a szenvedélyem, hogy a hitről írjak, és azt integráljam a tanácsadási folyamatba is.
Örülök neki, hogy olyanok is olvassák a blogom, akik nem feltétlenül hisznek, vagy nem gyakorolják a hitüket, mégis rendszeresen hozzászólnak, ha nem is értenek egyet. Ez nekem mindig jó megtapasztalás, hogy képesek vagyunk a tiszteletteli eszmecserére.
Ahogy más interjúalanyokkal, úgy veled sem volt könnyű közös időpontot egyeztetni, mert be vagyunk táblázva, tele a naptárunk, folyamatos a rohanás. Hogy látod, ez az egész társadalmat érintő jelenség, vagy inkább a nagyvárosi lét mellékhatása?
Az biztos, hogy a nagyváros ezt felerősíti, mert amikor vidéken vagy, akkor ilyen mértékig nem tapasztalod. De valahol ezt népbetegségnek is tartom. Azt látom a probléma gyökerének, hogy elhittük: akkor vagyunk érdekesek és értékesek, ha minél produktívabbak vagyunk és minél több mindent csinálunk. Ehhez társul be a FOMO (Fear Of Missing Out), ami arra sürget, hogy ne maradjak ki semmiből, meg tartsanak érdekesnek az emberek, ezért ott vagyok mindenhol, részt veszek mindenben.
Ezt a social media is felerősíti, hogy látjuk, hogy mennyi program van? Régebben az emberek megnézték a Pesti Estet, vagy az utcai táblákat, és abból válogattak – most meg rengeteg az inger és a lehetőség.
Mindenképpen, valamint ugye a közösségi oldalakon szembesülünk azzal is, hogy mondjuk a programon, amin én nem vettem részt, valaki más igen. Így azt érzem, hogy kimaradtam. Ez főleg egyébként a serdülő korosztálynál gyakori, hogy fontos nekik, hogy minél több helyen ott legyenek, beilleszkedjenek, közösségben mozogjanak.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Nagyon jellemző az is, ha azt mondom, hogy én most pihenek, lazítok, az majdnem olyan, mintha semmittevést választanék. Sokszor jönnek ilyenkor a megjegyzések: „na, te így ráérsz?”, és emiatt lustának érezhetjük magunkat. Pedig ez nem lustaság: kell, hogy időt szánjunk a pihenésre is.
Te hogy vagy ezzel a pihenés-munka egyensúllyal?
Folyamatosan tanulom és emlékeztetem magam. Hazudnék, ha azt mondanám, nekem ezzel nincsenek problémáim. Főleg magánrendelésben különösen fontos, hogy el tudjam dönteni, meddig dolgozom, mennyit vállalok, és mi az, amire már nemet mondok.
Biztos érkeznek hozzád olyan témákkal az emberek, mint a kiégés, vagy annak a megelőzése. Ilyenkor mit szoktál nekik mondani; mi az, amit be tudunk építeni a napjainkba, ami egy kicsit segít abban, hogy időnként lelassuljunk, megálljunk?
Két dolgot szoktam mondani. Az egyik a sport, a rendszeres testmozgás – és nem valami nagyon extrémre gondolok, csak hogy legyen beiktatva egy óra, amikor sétálok vagy edzőterembe megyek, és egyrészt kiizzadom a stresszt, másrészt ott kikapcsolok. Nem tudom a telefonomat babrálni, meg a munkával foglalkozni, ha éppen súlyt emelek vagy biciklizem.
A másik pedig az okoseszköz-használat.
Valójában nem pihenés, amikor a telefonom görgetem. Minőségi pihenésre van szükség.
Utóbbi azt jelenti, hogy egyrészt távol vagyok az okoseszközöktől, másrészt valami olyan tevékenységet végzek, ahol flow-élményt tudok megtapasztalni. Ez lehet egy túrázás a természetben, könyvolvasás, vagy bármi más. Ma a legtöbb embernél ez hiányzik. Nem tudunk jól pihenni.
Ráadásul a görgetésnél is újabb ingerek érnek minket, gondolom, ezzel is csak tovább terheljük az idegrendszerünket, agyunkat.
Abszolút, és sokszor csak arról szól, hogy amikor stresszes vagyok, eltereljem a figyelmemet, így automatikusan előkapom a telefont. Vagy ha csak van öt percem a buszig, az az ösztönös, hogy akkor gyorsan ránézek. Nem merünk unatkozni. Ez összefügg azzal is, hogy a fiatalabb generációk jellemzően már kevésbé kreatívak, mert hiányzik az az unalom, ami a mi gyerekkorunkban ott volt. Értem ezalatt, hogy unatkoztunk, aztán váratlanul pont akkor jöttek a zseniális ötleteink, miután már „szenvedtünk” fél órát. Ha ma unatkozik egy gyerek, akkor egyből ott a tévé, okostelefon, tablet, és soha nem jut el arra a pontra, hogy valami produktív vagy kreatív származzon abból az unalomból.
Az, hogy ennyire tele van a naptárunk, összefüggésben lehet a megfelelési kényszerrel?
Szerintem van összefüggés, két fronton is. Az egyik a félelem, hogy mások rá fognak jönni, hogy én nem is vagyok érdekes. Ebből jön, hogy ha minden eseményen ott vagyok, ha nagyon sok minden érdekel és mutatom az érdeklődésemet, akkor csökkentem annak az esélyét, hogy unalmasnak tűnjek mások szemében és emiatt elveszítsem a szeretetüket, elfogadásukat.
Másik oldalról meg nem akarunk csalódást okozni,
azt gondoljuk, hogy minél inkább elérhetőek vagyunk és igent mondunk mindenre, annál nagyobb lesz az elfogadottságunk. Ez jó nagy nyomást rak ránk, hogy mindent bevállaljunk és mindenhol ott legyünk.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Ez összefüggésbe hozható az identitásunkkal is? Ha van egy alapvető meggyőződésünk, hogy én értékes vagyok, szerethető vagyok, akkor ez tud csökkenni?
Nem mindegy, hogyan definiálom, hogy nekem mit jelent értékesnek lenni, vagy mit jelent jó kereszténynek lenni. Ha azt gondolom, hogy az értékem abban rejlik, hogy mindig elérhető vagyok, hogy mindig lehet rám számítani, hogy bármikor megkereshetnek emberek, akkor azért ez tud gondot okozni a megfelelési kényszerrel találkozva.
Tudatosítani kell, hogy az értékem nem abban rejlik, amit csinálok, meg ahogy csinálom, hanem önmagában a személyem, a jelenlétem az érték: az, aki vagyok. Mindig szép bizonyság látni azokat, akik valamilyen testi vagy szellemi fogyatékossággal élnek; ha megnézed, ők tényleg sokszor jobban érzik a valódi identitásukat, mint mi. Tudják, hogy lehet, hogy nem tudnak annyi mindent vagy úgy csinálni, mint valaki más, de sokkal jobban érzik, hogy nem is ebben rejlik a szerethetőségük fő forrása.
Az eutanáziánál is mintha ez lenne a kérdés, hogy én most értékes vagyok úgy, hogy ágyhoz vagyok kötve és lényegében nem tudok semmit csinálni?
Így van, de az abortuszt is említhetnénk, például Izlandon nem születik szinte egy Down-szindrómás gyerek sem, mert abortálják őket. Hiszen ez szűrhető már anyaméhen belül, és legtöbbször úgy döntenek, hogy elvetetik őket. Pedig tudjuk, hogy a downos emberek hihetetlenül vidámak, kedvesek, szerethetőek.
Visszatérve a megfelelési kényszerre, milyen a jó, az egészséges határhúzás?
A legtöbben amiatt félnek határt húzni, mert azt gondolják, hogy a másik meg fog sértődni, azt fogja hinni, hogy meg akarom bántani vagy ő bántott meg engem.
A határhúzás kizárólag arról szól, hogy nekem mik a szükségleteim, nekem mi fér bele és mi nem. Ez nem a másik ellen irányul, hanem értem van.
Ez gyakran felmerül egy családon belül is, akár egy esküvő kapcsán, ha a szülők bele akarnak szólni, hogy mi hogy legyen. Ilyenkor azt mondod, hogy nem kell foglalkozni az ellenvéleményekkel – vagy mi a helyes megoldás?
Ez valóban nehéz helyzet. Nem azt mondom, hogy nem kell foglalkozni ezekkel, szerintem ezeket meg lehet és meg is kell beszélni. A probléma inkább az, hogy sokszor nem akarjuk megbeszélni, elzárkózunk. Pedig ott lenne a lehetőség, hogyha valaki meg is sértődött, akkor beszéljük meg. Legyen nyitottság a kommunikációra, de arra is, hogy meghalljuk, amit a másik mondani akar. Ne abból induljunk ki, hogy én már meg vagyok sértve, ennélfogva pedig képtelen vagyok továbblépni és meghallani, amikor a másik próbálná elmagyarázni, hogy ez nem ellenem irányult.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Egy másik példa lehet, ha már a jó kereszténységről beszélgettünk, hogy gyülekezeteknél is gyakran van egy elvárás, akár kimondatlanul, hogy te ott legyél minden vasárnap, sőt hetente többször, és szolgálj, mert ha nem, akkor az azt mutatja, hogy neked nem fontos Isten. Nem tudom, te ismersz-e ilyen sztorikat, vagy magad tapasztaltál-e?
Ismerek és tapasztaltam. Egyik oldalról teljesen megértem, hogy a papok, lelkészek próbálják motiválni az embereket, mert ha őszinték vagyunk, nem egy bivalyerős kereszténységet látunk jelenleg Európában. Szóval én azzal nagyon is tudok azonosulni, hogy próbálják mozgatni az embereket, és emlékeztetni, hogy a kereszténység nem csak elméleti dolog, amit mondok magamról, és aztán élek, ahogy akarok.
A másik oldalról fontos arra törekedni, hogy ez a motiváció belül szülessen meg, és ne kívülről erőltessük rájuk, akár nyomást gyakorolva, vagy bűntudatot keltve, mert az egyébként sem lesz egy valódi, szívből jövő szolgálat.
Nagyon sok fiatal küzd a párkeresés területén. A keresztényektől gyakran hallom, hogy 30 felett már feladják, hogy hívő párt találjanak, inkább elkezdenek világi körben ismerkedni, tinderezni. Sok nő azt mondja: „a keresztény férfiak nem jönnek oda hozzám, nem hívnak el randizni, hagyom az egészet inkább”.
Azt teljesen kizártnak tartom, hogy a fiatal nők elvárásainak lehetetlen megfelelni. Valóban várnák a kezdeményezést – és most nem egy romantikus, filmbeli lovagiasságra gondolok, csak annyira, hogy ne nekik kelljen odamenni egy srácot leszólítani –, de ez nem történik meg. Ennek mik az okai? Őszintén szólva nem tudom. Viszont, amire nekünk közösségekként érdemes fókuszálni, az az, hogy ezekkel a nőkkel nagyon nagy együttérzést tanúsítsunk, és ez alatt nem szánalmat értek. Mert aki komolyan veszi a hitét és a hívő életét, annak abszolút nem könnyű azt mondani, hogy akkor én felregisztrálok a Tinderre, vagy hogy világi körökben kezdek el párt keresni. Ez egy komoly dilemma, mert egyik oldalról ott van a bűntudat, hogy akkor most nem Isten elrendelése vagy útja szerint fogok járni, mert lehet, hogy olyan párom lesz, aki nem hívő. Másik oldalról viszont, ha megkockáztatod azt, hogy oké, akkor várok még, hátha jön egy keresztény srác, abban ott van a rettegés, hogy de mi van, ha nem jön? Akkor egyedül fogok maradni?
Aki nincs ilyen helyzetben, az nem tudja, hogy ez mennyire nehéz, hogy vágynál egy párra, vágynál a családra, de nőként nem érsz rá örökké.
Harminc felett az ember különösen érzi, hogy ha szeretnék még gyerekeket, akkor nincs végtelen időm.
A megoldást én abban látom, hogy a férfiakra nagyobb figyelmet fordítsunk közösségként is. Legyenek olyan erős férfi karakterek – akár vezetők – az egyházban, gyülekezeteinkben, akik fel tudják őket karolni, rá tudnak látni erre a problémára, és valahogy vezetni és tanítani tudják őket. Az önbizalom, a kommunikáció és a nyitottság, ami szükséges ahhoz, hogy valaki oda merjen menni egy nőhöz, abszolút tanulható.
Ilyenkor egy nő hogy tud jól dönteni, amikor már nagyon szeretne párt találni? Szerinted mi ebben egy jó határ, amit egy keresztény nő meghúzhat?
Én ezt biztos, hogy egyénileg nézném, meg nagyon sokféle történet van. Volt olyan, aki Tinderen megismert egy nem hívőt, aki utána eljött vele a gyülekezetbe. De azért azt is gyakran látjuk, hogy valaki a párja hatására szépen lassan otthagyja az egyházat, a hitet. Egy nagyon hétköznapi helyzet: mennyire fájdalmas tud lenni, amikor a pár egyik fele elmegy vasárnap a misére vagy istentiszteletre, a másik viszont nem. Aztán ha gyerekek születnek, ez a szakadás fokozódhat.
Említetted, hogy kevés a jó minta a férfiak előtt, erre is szokták mondani, hogy apahiányos a társadalom. Ez is gond lehet?
Sajnos nagyon kevés apa beszélget erről a gyerekével. Nem tudnék túl sok példát mondani, sem az ismerősi körből, sem a munkámból, ahol egy apa tényleg magára vette volna ezt a feladatot. Kevesen tudatosak ebben, és nincs egy elhatározás, hogy akkor én most megtanítom a fiamat, hogyan kell szépen bánni a nőkkel, hogyan lehet kezdeményezni stb.
A szexnek a házasságban a helye – halljuk az egyház véleményét sokszor. De a bibliai idők igazsága szerinted ma, a modern kor emberére is érvényes, amikor a házasságkötés sokkal későbbre tolódott?
Nem mindegy a motiváció, azaz, hogy miért akar valaki várni a házasságig a szexszel. Amiatt, mert egy büntető istenkép van előttem, aki simán pokolra küld ezért? Amiatt, mert van egy közösség, ami nyomást gyakorol rám, és ha kiderülne, hogy nem sikerült tisztának maradni, akkor gyakorlatilag onnantól fogva egy alsóbbrendű keresztény lennék? Vagy azért szeretnék várni, mert szilárdan állok a hitemben, mert örülök a megváltásomnak, és egyszerűen csak szeretnék Istennek tetszeni?
Fontos lenne, hogy ennek az egésznek a nehézségét is lássuk és együttérezzünk. Nekem a Zsidókhoz írt levél annyira tetszik: „nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, de nem vétkezett”. (Zsid 4,15) Jézus a pusztában megtapasztalta, hogy milyen a kísértés, pontosan tudja, hogy nincs könnyű dolgunk.
Közben a világban tombol az ún. hookup culture, az alkalmi szex, az egyéjszakás kalandok, hogy bármit lehet bárkivel. Lehet, hogy ez utána nem mindig okoz szexuális problémákat, de mentálisan igenis káros az emberek java részére nézve. Donna Freitas részletesen és nagyon bátran írt erről. Ő egyetemi kultúrákat vizsgált és arra jutott, hogy azok a fiatalok, akik a hookup kultúrában élnek, valójában egyáltalán nincsenek jól: magányosnak és üresnek érzik magukat, sokan közülük szoronganak. Csak erről nem szabad beszélni, mert akkor egyből rád sütik, hogy bigott vagy. Freitas kutatásai ugyanis azt is bizonyították, hogy sokan nem merik beismerni, de valójában stabil kapcsolatra vágynának.
Mit gondolsz, miért foglalkozunk ennyit a szexszel manapság?
Nem hangsúlyozzuk eléggé, hogy
a szex nem azért fontos a kereszténységnek, mert mások hálószobájában akarunk kutakodni, hanem mert ennek van egy teológiai jelentősége.
Az egész szexualitásban visszaköszön Krisztus és az egyház kapcsolata. Ezért fontos, hogy hangsúlyozzuk a tisztaságot, de nyilván arra is figyelni kell, hogy ez ne váljon a kontroll eszközévé.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Ha ma megemlítjük a szexualitást, nem lehet figyelmen kívül hagyni a pornófüggés elterjedtségét sem. De valójában sok más függőség is jelen van ma. Mit gondolsz, miért vagyunk ennyire függők? Mindig ilyenek voltak az emberek, vagy ez is a mai kornak a mellékterméke?
Szerintem az utóbbi. Ezt abból is gondolom, hogy a pornófüggés nagyon sok gyereknél és tinédzsernél nem úgy kezdődik, hogy ő rákeres. Hanem úgy, hogy ül a gép előtt, és mondjuk feljön egy reklám. Vagy épp nyaral egy rokonnál, barátnál, és egy idősebb testvér egyszer csak megmutatja a pornót. Onnantól kezdve pedig – hiába nem ők kerestek rá, hanem eléjük került – beszippantja őket.
A másik, hogy régebben nem volt a zsebünkben egy olyan eszköz, amin a pornó 0-24-ben elérhető lett volna. Régen létezett a Playboy magazin és társai, amivel szépen oda kellett ballagni a pénztárhoz és kifizetni – mennyire ciki. Most viszont senkinek nem kell tudnia, hogy mit nézel, mit csinálsz, lehet a te titkod. És
minden függőségre igaz, hogy a titokban burjánzik, erősödik.
A függőségekről azt érdemes tudni még, hogy minél többször igent mondasz rá, annál nehezebb egy ponton nemet mondani. Ott van az is, hogy bizonyos esetekben a függőség traumára adott válasz. Például az alkoholizmus nem szórakozás, hanem egy menekülés, és ezért lehet, hogy nem olyan egyszerű a megoldás, hogy mondj nemet az italra és kész.
Pedig ez is számít, nem? Az önfegyelem.
A mi kultúránkban nagyon elterjedt az a gondolat, hogy az önmagunknak való nemet mondás a legnagyobb börtön, és azzal ártasz a legtöbbet magadnak, ha nem engedsz meg magadnak valamit. Elfelejtjük azt, amit egyébként minden anonimalkoholista-találkozó résztvevője tud, hogy a legnagyobb szabadság pont abban van, hogy nemet tudok mondani magamnak. Mert tudom, hogy milyen az alkohol, a pornó vagy a drog rabjának lenni, és éppen a nemet mondás tud szabaddá tenni és megvédeni attól, hogy alárendelődjek ezeknek a vágyaknak.
Mi az, ami szabaddá tehet egy függőségtől? Persze ez biztosan attól is függ, hogy milyen jellegű függésről beszélünk, de gondolom, azért hasonló a folyamat.
A probléma felismerése mindig az első lépés. Ismerd be, hogy egyáltalán van egy problémád, ne tagadd, ne akard bagatellizálni. Utána pedig teremts magad és az adott dolog között egy távolságot. Tehát mondjuk, ha tudod, hogy a pornó a függőséged tárgya, akkor azokban az időszakokban, amikor különösen sebezhető vagy (például az esti órákban), ne legyen nálad a laptop és az okostelefon. Tedd egy másik helyiségbe! Ha alkoholról beszélünk, akkor egy ideig ne menj egy olyan buliba, ahol tudod, hogy az ivásnak központi szerepe lesz. Minél közelebb vagy a kísértéshez, annál nehezebb nemet mondani rá.
Az is nagyon fontos, hogy ha felismerünk egy függőséget, kérjünk segítséget. És nem is kizárólag pszichológusra gondolok, hanem barátokra. Őszintén megkérhetjük őket, hogy segítsenek az elhatározásunkat betartani. Tehát, ha mondjuk együtt megyünk bulizni, figyeljenek, támogassanak abban, hogy én nem iszom.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Mit tehetünk azért, hogy jól legyünk, jobban legyünk? Önmagunkkal, Istennel, a többi emberrel. Hol érdemes kezdeni ezt?
Szerintem többet kellene beszélnünk egymással is – és Istennel is. Azt látom az egyik legnagyobb problémának, hogy manapság nem beszélünk. Főleg, ha egy ároknak a két oldalán állunk, akár politikailag, akár társadalmi kérdésekben: megszűnik a kommunikáció.
Ahhoz, hogy magammal jóban legyek, érdemes rendszeresen reflektálni az életemre, a napomra, akár úgy, hogy naplózom, ami rendkívül jótékony hatású. Fontos, hogy emellett beszéljek másokkal, legyek nyitott meghallgatni őket, de arra is, hogy megosszam, hogy én hogy vagyok. Azt gondolom,
ha Istennel rendben vagyok, akkor tudok rendben lenni önmagammal és másokkal is. Akkor tudok az Ő szemével látni.
A parancsolatok sem véletlenül úgy követik egymást, hogy az első az Istenre irányul, a második az emberre.
Az imádság, és az, hogy a Szentírással töltsek időt, keresztényként alapvető. És megint csak: nem amiatt, mert máskülönben a pokolra kerülök. Hanem azért, mert kapcsolatban lenni Istennel, megismerni az Ő személyét és az Ő akaratát egy nagyon jó dolog! Én nem tudok nagyobb örömet elképzelni, mint azt, amikor tanulmányozom a Bibliát, és hirtelen szól hozzám. Imádkozom, és valahogy érzem az isteni jelenlétet. Ez semmihez sem fogható érzés. Mindenkinek kívánom, hogy ezt keresse és tapasztalja meg!
hirdetés
