Édes Jézus, légy vendégünk! – de csak otthon….
Aki vallásos családban nő fel, tudja, hogy az ima ugyanúgy szerves része a mindennapoknak, mint a köszönés vagy a beszélgetés. Hiszen ugyanúgy kommunikálunk a jó Istennel, mint bármelyik másik családtagunkkal, szerettünkkel. Nálunk sem volt kérdés, hogy reggel-délben-este imádkozunk. De ezt sohasem éreztük kötelezőnek. Ez egy belső indíttatás, és nem csak a nap ezen 3 szakában érezzük fontosságát. Akár egy vizsga előtt, betegségkor, jó és rossz dolgok esetében tudjuk, hogy kérésünket és hálaadásunkat Isten felé irányíthatjuk.
Amikor gyerekként megtanultuk az imákat, hangosan és együtt mondtuk szüleinkkel, testvéreinkkel vagy nagyszüleinkkel. Ébredéskor, ebédnél és lefekvéskor a gyermeknyelvre írt versikék formájában a mai napig visszacseng a fülembe a pár soros, dallamos ima. Bár már felnőttfejjel tudom, hogy az ima saját szavainkkal is megfogalmazható, mégis megmaradt a sok szép verses formátum, amit ugyanúgy mi is továbbadunk a kisebbeknek.
Ahogy halad az idő, ezeket az imákat inkább magunkban mondjuk el. Viszont van egy, amit családi körben mindig közösen és hangosan imádkozunk. Ez az asztali áldás. Amíg otthon fogyasszuk az ételt nem tulajdonítunk nagy jelentőséget annak, hogy ezt máshol is megteszik-e? Másoknál is így zajlik az ebéd? A saját normalitásunk és értékrendünk szerint cselekszünk, ami éppoly természetes, mint, hogy kanállal esszük a levest és pohárból isszuk az italt.
Azonban amikor vendég érkezik hozzánk, akiről tudjuk, hogy ő nem imádkozik vagy éppen mi vagyunk meghívva ebédre oda, ahol nem szokás asztali áldást mondani, máris kényelmetlenné válik a máskor oly természetes imádság.
Arról nem is beszélve, ha étteremben vagy az iskolai/munkahelyi menzán eszünk, ahol rajtunk kívül sokmás vallású, gondolkodású, különböző értékrenddel bíró emberrel kerülünk egy légtérbe, próbálunk a lehető legkisebb feltűnéssel keresztet vetni. Épp csak a mellkasunkra rajzolunk keresztet, csendben, lehajtott fejjel elhadarjuk, vagy csak magunkban elmondjuk azt a pár sort, amiben Istennek megköszönjük a meleg ételt. Milyen banális dolog, nem igaz? Úgy megköszönni valamit, hogy senki meg ne lássa. Ráadásul a Teremtőnek, akinek annyi mindenért lehetünk hálásak. Az, hogy valaki nap, mint nap meleg ételhez jut, az sem magától értetődő:
Az ENSZ szerint a válságok miatt 122 millió fővel emelkedett az éhezők száma a világon. A legújabb adatok alapján mintegy 735 millió ember éhezik, szemben a 2019-es 613 millió fővel.
Kiváltságos helyzetünket mégsem merjük nyilvános megköszönni. Talán attól félünk, hogy a másikat ezzel zavarba hozzuk, nem tudjuk mit szól majd, vagy csak nem akarjuk megsérteni a más vallásúakat, gondolkodásúakat. Egy „jó étvágyat” persze mindenki kíván, akár idegennek is, de Jézust csak halkan vagy magunkba hívjuk az asztalhoz.
Pedig ő ugyanúgy szívesen leülne mellénk, akár otthon kanalazzuk a gőzölgő húslevest vagy a strand büfében esszük a sajtos-tejfölös lángost.
Marton-Gazdag Rita
hirdetés
