„Nekünk nem az a dolgunk, hogy a világ tempójában hozzunk döntéseket, hanem imádság, igeolvasás, böjt és bűnbánat útján” – fogalmazott Bedekovics Péter a 777-nek adott interjújában. A lelkipásztor néhány hete a Szilágyi Dezső téri református gyülekezet vezető lelkésze, így sok új feladat vár rá, de a helyén érzi magát. Beszélgettünk vele a fiatalok lemorzsolódásáról, az elmagányosodásról és az abból való kiutakról, a lelkészhiányról, illetve arról is, mit tanulhatunk a házasság által Istenről.
Március 20. óta a Budai Református Gyülekezet – vagy ahogy a legtöbben ismerik, a Szilágyi Dezső téri református templom – vezető lelkésze vagy. Hogyan kerültél ide?
Tiszántúlon nőttem fel, Debrecenben tanultam teológiát. Vidéki srácként sosem gondoltam volna, hogy valaha Budapesten fogok élni, de Isten másként gondolta: a skóciai ösztöndíjamról a Budai Gyülekezetbe érkeztem haza Magyarországra, ahol két évet szolgáltam.
Ezt követően egyetemi lelkész lettem, mellette a Zsinati Hivatal Ifjúsági Irodáját vezettem, majd a Magyar Cserkészszövetség elnöke lettem. Kicsit nehéz szívvel mentem el a Budai Gyülekezetből, mert nagyon megszerettem a közösséget, és nem is szakadtak meg a kapcsolatok, többször is visszatértem. Sőt, itt volt az esküvőnk is a feleségemmel másfél éve.
Időközben Pesterzsébetre kerültem a Klapka téri gyülekezet lelkipásztoraként. Tavaly szeptemberben Illés Dávid, aki 22 évig volt a Budai Gyülekezet vezetője, bejelentette, hogy év végével befejezi a szolgálatát, és elindult a lelkészkeresés. A presbitérium elsősorban olyan lelkipásztort keresett, aki korábban már szolgált itt, s így a gyülekezet is jól ismeri őt. Sok beszélgetés és imádság után február közepén hivatalosan is meghívtak vezető lelkipásztornak, s március 20. óta hivatalosan is megkezdtem szolgálatomat.
hirdetésA helyeden érzed magad?
Teljesen. Azt hittem, hogy sokkal több időbe telik, amíg ez kialakul. Amikor először megkerestek, hogy lennék-e itt vezető lelkész, nem volt egyértelmű jelzés felém Istentől, hogy akkor most Pesterzsébet vagy Buda. Arra jutottam az imádságban, hogy ezt Isten majd a presbitériumnak fogja megmondani. Úgyhogy teljesen és nyugodtan letettem mindezt Isten kezébe, és tudtam, hogyha a presbitereket arra vezeti Isten, hogy engem hívjanak meg, akkor örömmel megyek. Így vezetett ide az utam.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Milyen érzés éppen abban a templomban szolgálni, ahol a feleségeddel összeházasodtatok?
Azért is volt itt az esküvőnk, mert az évek alatt nagyon megszerettem a templomot, s mikor Boginak először megmutattam, őt is elvarázsolta. Különleges érzés ezért is számunkra abban a gyülekezetben és abban a templomban szolgálni, ahol közös életünkre Isten áldását kértük.
A húsvéti úrvacsora számomra nagyon különleges alkalom volt. Mi, lelkészek a gyülekezet után szoktunk úrvacsorázni. Megálltunk az Úr asztala körül, és ahogy törtem a kenyeret és adtam a lelkésztársaknak, valahogy bevillant, hogy nem is olyan rég még beosztott lelkészként álltam itt és Illés Dávid nyújtotta nekünk a kenyeret. Megható volt egyszerre megélni az emléket és a jelen eseményeit. Erőt adott a megkezdett szolgálathoz.
Megkerülhetetlen a kérdés: hogyan látod most a református egyház helyzetét, a közéleti botrányok és viták óta?
Nehéz helyzet alakult ki, de én bízom abban, hogy ez a helyzet lehetőséget is kínál arra, hogy rendesen átbeszéljük azt, hogy mit gondolunk önmagunkról, az egyház működéséről, a misszióról, illetve ehhez kapcsolódóan a közéletben lévő szerepünkről, az állam-egyház együttműködéséről, a politikához való viszonyunkról.
Remélem, az elmúlt hónapok eseményei katalizálják ezt a párbeszédet. Azt gondolom, hogy
ezeknek a kérdéseknek olyan súlya van, hogy először az egyházon belül kell megbeszélnünk, tisztáznunk.
Engem nagyon elszomorít, ahogyan a média mindezt kezeli, és ahogy belenyomta az egyházunkat egy spirálba, pedig nekünk nem az a dolgunk, hogy a világ tempójában hozzunk döntéseket, hanem imádság, igeolvasás, böjt és bűnbánat útján. Amikor ezeken keresztül megértettük Isten akaratát és megszülettek a közös döntések, arról már nyilvánosan is lehet beszélni, sőt talán érdemes is, különösen egy ilyen helyzetben.
Éppen ezért indítottuk el az Imádság gyűrűje elnevezésű láthatatlan akciót. Szeretnénk, ha minél többen csatlakoznának hozzánk abban, hogy minden nap 15:17-kor megálljunk és elmondjunk egy imádságot az egyházért, a saját gyülekezetünkért, a megújulásért. Ezt 50 napon keresztül szeretnénk folytatni, Szentháromság vasárnapjáig.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Kitértél rá, hogy vajon mennyire feladatuk a lelkészeknek közügyekkel foglalkozni. Te azért korábbi megnyilvánulásaidban – akár a 777 podcastjában is – kifejezted a véleményed ilyen témákban, mertél hangot adni a véleményednek.
Abszolút, sőt én azt gondolom, hogy felelősségünk a közéletben jelen lenni. Rossz lenne, ha ennek az egésznek az lenne az eredménye, hogy mi mindentől el akarunk szakadni. Jézus is azt mondja a főpapi imájában, hogy „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól”. Ez az isteni gondviselés, hogy Ő ebben a világban megtart bennünket, és mi ennek részei vagyunk.
Alapvetően a politika a közügyekkel való foglalkozás, ami azt jelenti, hogy a nagyobb közösségnek a dolgaival is foglalkozunk. Ebben nekünk komoly feladatunk és mondanivalónk van. A Szentírásban a próféták is állandóan jelezték, hogy mi az, ami nem jól működik a társadalomban. Rengeteg társadalmi igazságtalanság van ma is, ezek ellen fel kell szólalni. Én azt gondolom, hogy
aktívnak kell lenni a közéletben, viszont azt, hogy ez mit jelent pontosan, kik felé való elköteleződéssel vagy éppen nem elköteleződéssel jár – azt át kell gondolnunk újra teológiailag, Isten vezetése által.
Ezek szerint ebben az ügyben is jónak tartanád majd, ha az egyház megszólalna.
Igen, azt gondolom, hogy a kegyelmi ügyről is kell majd beszélni. Csak azt nem tartom jónak, hogy egy ilyen letisztázatlan, felkavarodó helyzetben mindenki elkezd kifelé kommunikálni mindenféléket – úgy, hogy valójában nem is tudjuk, mi történt pontosan. Én nem látok bele sem püspök úr szívébe, sem köztársasági elnök asszony szívébe. Ez az egész helyzet olyan, mint amikor egy családban történik valami. A konfliktusokat, problémákat először otthon – belül – kell rendezni, nem az utcán – kívül – kiabálva.
Paphiányról sokat beszélünk, de van-e lelkészhiány?
Igen, van. Amikor a teológián a lelkészi szolgálatra készültünk, voltak tanáraim, akik azt mondták, hogy lelkésztúlképzés van, és imádkozzunk azért, hogy legyen szolgálati helyünk. Csak azt nem gondolták végig, hogy volt a nyolcvanas évektől néhány olyan nagyobb hullám, amikor évről évre nagy létszámú felszentelés volt. Ezek a lelkészek mostanában mennek nyugdíjba, ami azt jelenti, hogy óriási szükség lesz arra, hogy új emberek álljanak be a szolgálatba. Már most kezdjük érezni a lelkészhiányt, a következő néhány évben pedig a kérdés nálunk is húsbavágó lesz.
Hogy látod, mi lehet az oka?
Ez egy nagyon összetett kérdés. Néhány évvel ezelőtt egy katolikus paptól hallottam, hogy nem paphiány van, hanem hívőhiány. Ebben is van valami, de én inkább azt érzem, hogy a fogyasztói hozzáállás, ami az életünk minden részét meghatározza, a hittel kapcsolatban is megjelenik.
Valahogy mintha ráuntunk volna Istenre, az egyházra, a liturgiára, a gyülekezetre, az imádságra. Egy társadalomban, amelyik unatkozik és mindig újdonságokat keres, mintha kevésbé lenne erős a hitélet – ez így van itthon és egész Európában is.
Ugyanakkor óriási a lelki éhség.
Ma nem ateizmus van, hanem egy gyümölcssaláta-vallásosság, hogy ami tetszik, ami számomra nem unalmas, azt összeválogatom magamnak, amivel meg nem értek egyet, azt félresöpröm.
Pont ma voltam egy hivatalban, és az ügyintéző hölgynek egy horoszkópos nyaklánca volt. Kereszt is lehetett volna, vagy Kálvin-csillag, de egy horoszkóp volt. Ez is mutatja, hogy van nyitottság a spiritualitás felé. Emellé még jön az, hogy az egész világon felerősödött a bizonytalanság, az elmagányosodás, különösen a Covid óta. Én mindezekben a megújulás óriási lehetőségét látom!
Mindez igaz egyházunk mostani helyzetére is, ahol a tisztázás, a megerősödés lehetőségét látom. Valójában az készülődik, hogy az emberek tömegesen keresik, hogy hol van a menedék, hol van a lehetőség, és Jézus Krisztusnál meg is fogják találni.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Szerinted kell valamilyen stratégiát kidolgozni az egyházon belül, hogy vonzóbb legyen a lelkészi hivatás, vagy egyszerűen az imádságban rejlik a kulcs?
Nekem sokat jelent az a gondolat, hogy „Imádkozz úgy, mintha minden Istenen múlna és dolgozz úgy, mintha minden rajtad múlna”. Mi csinálhatunk mindenféle kampányt, toborzást, ha Isten nem hívja el az embereket lelkésznek, akkor abból nem lesz gyümölcs. Az Ő részét bízzuk Rá, de a magunk részét tegyük meg!
A Károli egyetemen tanítok értékközpontú vezetést, fontosnak tartom a stratégiai tervezést. De ugyanannyira fontosnak tartom, hogy
minden lépésünknél kérjük Istent, hogy mutassa meg, mit szeretne, hogy ne a saját akaratunk győzedelmeskedjen.
Azért is inspirál a Budai Gyülekezet, mert itt az elmúlt évtizedek arról szóltak, hogy van tere az innovációnak, a kísérletezésnek – természetesen a református hagyomány és a hitvallásunk keretei között maradva.
Ha már itt tartunk, maga a reformáció szó szerinted mit jelent 2024-ben? Ahogy te is mondtad, általános megújulásra van szükség: mit lenne érdemes leginkább megreformálni a kereszténységen belül?
Nem véletlen, hogy az Imádság gyűrűjének 15 óra 17 perc az időpontja, hiszen 1517-ben volt a reformáció. Az egyik reformátori elv, hogy az egyháznak szüntelen megújulásra van szüksége. Ez most, 2024-ben sincs másként.
A reformáció elsődleges ereje abban volt, hogy – ahogy a re-formáció szóban is benne van – vissza kell térni a forráshoz. A lényege, hogy hogyan tudjuk Isten örök igéjét, üzenetét, ami változhatatlan, s a megváltásnak a jó hírét, a Jézus Krisztusról szóló beszédet elmondani az embereknek úgy, hogy aktuálisan megértsék. Tehát valójában a tartalom változatlan – ha valaki megváltoztatja, akkor azt tévtanításnak hívjuk –, de az, hogy hogyan kommunikáljuk, az változhat.
Ma már nem arról van szó, hogy a fiatalok nem értik az egyház nyelvezetét, hanem az a kérdés, hogy egyáltalán a 21. századi ember érti-e, amiről az egyház beszél? Ha nem érti, akkor nem az emberekkel lehet a baj, hanem azzal a nyelvvel, amit mi használunk. Szükséges ezért, hogy folyamatosan figyeljük: érthető-e, emészthető-e, amit mondunk? Szerintem itt van miben fejlődnünk.
Cserkészként, illetve a Magyar Cserkészszövetség volt elnökeként melyek azok a tapasztalatok, amelyeket a lelkészi hivatásodba is bele tudsz építeni – vagy akár fordítva?
A gyerekekkel, fiatalokkal való foglalkozásban nagyon sokat tanított nekem a cserkészet. A fiatalok számára kulcsfontosságú, hogy elérhetőek legyünk számukra, töltsünk velük minőségi időt, vegyük őket komolyan, szeressük őket. Ha ezek megvannak, szívesen tanulnak is az embertől.
Emlékszem, pont itt a Budai Gyülekezetben, mikor annak idején konfirmanduscsoportom volt, az egyik lány, aki cserkész volt, mondta egyszer, hogy „pont olyan, mintha cserkészkednénk, csak nincs rajtunk cserkészegyenruha!”. Telitalálat volt, amit mondott, mert valójában mindent ugyanúgy csináltam, mint a cserkészetben. Integráltam az ott szerzett tapasztalatokat és módszertant, és a hit kérdéseivel úgy foglalkoztunk, hogy nem a cserkészi szavakat, nyelvezetet használtuk – ennyi volt a különbség.
De mindez fordítva is igaz. A cserkészetben jól tudtam képviselni a református lelkiséget, a lelkipásztori szemléletet, lelki stabilitást tudtam nyújtani. Úgy definiáltak mások is, hogy kicsit a lelki vezetője voltam a szövetségnek. A mai napig sokszor hívnak vezetőképző alkalmakra istentiszteletet, lelki napokat tartani. Ez egy jó visszajelzése annak, hogy tudok olyan nyelven szólni, amit a gyerekek és a fiatalok megértenek.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Visszatérve az egyházra: hol veszítjük el a fiatalokat, mi az a pont, ahol elkezdődik a lemorzsolódás?
Úgy látom, hogy két ilyen krízispont van. Az egyik a tinédzserkorban, 12-14 éves kor körül jelentkezik, amikor már jön a gimnazistává válás időszaka, ami általában itt az egyházunkban egybeesik a konfirmációval. Van is ez a kifejezés, hogy kikonfirmálás, vagy a katolikus egyházban a kibérmálás. Láthatóan ott van egy törés, nagyon sokan mintha nemcsak az általános iskolából ballagnának el, hanem a gyülekezetből is. Többekben megfogalmazódik, hogy „jó volt itt gyerekeknek lenni, de már nem akarok idetartozni”. A másik ilyen lemorzsolódás pedig szerintem huszonéves kor körül következik be, az egyetemista, fiatal felnőtteknél. Még jobban kinyílik számukra a világ, rengeteg lehetőségük van, szabadságuk van, már nincs ott a szülők kontrollja. A legtöbb gyülekezetben a tinédzserek és a huszonévesek hiányoznak leginkább.
A visszatérési pont pedig nagyon sokszor a házasság, a gyermekvállalás, amikor rájönnek, hogy szeretnék, ha egyházi esküvő keretében kötnék össze az életüket, vagy ha meg lenne keresztelve a gyerek. Többen ilyenkor kapcsolódnak be a gyülekezeti közösségbe is.
Fontos, hogy a fiatalok azt érezzék, hogy bármikor visszatérhetnek. Hogy mi nem „haragszunk” rájuk azért, mert elmaradtak.
Ha azt érzik, hogy szeretjük őket, keressük azt, ami őket érdekli, szeretnénk, ha nemcsak jönnének, hanem alakítanák is a gyülekezeti életet – akkor jönni fognak. Az ifjúság egyik lényege, hogy változtatni akarnak. Nyitottak vagyunk arra, hogy legyen változás? Mert ha nem, akkor valójában nem akarunk fiatalokat.
Sokszor hallunk az elmagányosodásukról is – bár ez nemcsak a fiatalokat, hanem lassan az egész társadalmat érinti –, szerinted mit lehet tenni, hogy változzon a helyzet?
Szinte korlátlan lehetőségeink vannak a kommunikációra, és mégis magányosak az emberek. Szomorú ellentmondás ez. Úgy gondolom, hogy újra meg kell tanítani az embereket egymással beszélgetni, a fiúkat udvarolni, a lányokat, hogy hagyják, hogy a fiú udvaroljon. Meg kell tanítani az embereket leülni egy asztalhoz és egymásra figyelni. Én is sokszor azt veszem észre, hogy úgy ebédelek, hogy csak bekapok pár falatot, és közben is nyomkodom a telefonomat, mindezt a hatékonyság jegyében. Meg kell tanulnunk csak úgy lenni. Csak ülni egymás mellett, akár úgy, hogy csendben vagyunk, senki nem beszél. Akkor tudsz elmélyülten, érdemben beszélgetni a másikkal, ha időt hagysz rá. Futtában váltott két mondattal, tízperces összefutással vagy filmnézés közben nem lehet. Ez a felszínesség magányossá tesz, mert valójában azt érzi mindenki, hogy nem tudok semmit a másikról, és rólam sem tudnak semmit.
Jó lenne, ha mi, reformátusok megtanulnánk a lelkigyakorlat műfaját a katolikus testvérektől. Az épp arról szól, hogy nem a külvilággal kommunikálok, hanem
kiszakadok a hétköznapokból, időt szánok Istenre, elcsendesedem, lelassulok.
Ha már említetted a kiszakadást, az elcsendesedést: te a saját magad kiégését hogyan előzöd meg? Olyan hivatás ez, ahol mások lelkével foglalkozol – de mit ér ez, ha közben te is néha kiüresedsz?
Számomra is komoly kérdés, hogy én – lelkészként – képes vagyok-e megelőzni a kiégést, vagy ha bekövetkezik, akkor megküzdeni vele. Amennyire előny, annyira nagy kihívás is, hogy pörgős vagyok, szeretek sok mindent csinálni. Időt kell találnom az elcsendesedésre. Ami szerintem a papoknak, lelkészeknek nagyon nehéz, hogy az imádság, a Bibliaolvasás, igehirdetés, az istentisztelet vagy mise, szóval maga a hitélet – akármennyire is csúnyán hangzik – munka.
Az, hogy a napi sok óra munkaszerű szolgálat mellett legyen saját lelki élet, ami nem arról szól, hogy igehirdetésre készülök, hanem arról, hogy beszélgetek Istennel, hallgatom Istent – ez nagyon nagy kihívás.
Én egy meglehetősen extrovertált ember vagyok, szeretek emberekkel beszélgetni, mégis sokszor érzem azt, hogy egyedül szeretnék lenni. Fontos beismerni, hogy az embernek igenis szüksége van a csendre, az egyedüllétre, és időnként – Pál Feri szavaival élve – ember-detoxra. Felelősségem van abban a gyülekezetem, a családom, saját magam iránt, hogy az erre lehetőséget adó időket és tereket megteremtsem.
Be kell írnod így a naptárba, hogy „pihenés”?
Igen, de még így sem sikerül mindig tartanom. Előfordul olyan is sajnos, hogy kipurcanok, és akkor három napra mindent lemondok. Robert Baden-Powell, a cserkészet alapítója mondta, hogy a pihenés az nem a semmittevés, hanem a tevékenység megváltoztatása. Tehát az is lehet kikapcsolódás, pihenés, hogy valami mást csinálsz.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Miben változott a szolgálatod, az életed, amióta házas vagy?
Rengeteg minden van, amiben ez nagyon nagy áldás. Az egyik, hogy a házasságban megélem, hogy tényleg nincs olyan, amit ne mondhatnék el a feleségemnek, és olyan sincs, amit ő ne mondhatna el nekem. Elképesztően felszabadító, hogy a másik előtt feltárulkozhatsz, mellette lehetsz gyenge. Közösen hagyatkozunk Istenre, ami nagyon erős hatással van az életemre.
A másik nagy kincs a közös szolgálat. Bogi, a feleségem nem azért szeretne szolgálni a gyülekezetben, mert lelkész a férje, hanem mert mindig is szolgált a gyülekezetében, ahol felnőtt. A szolgálat iránti tűz abszolút lobog benne. Nyilván ez is része volt annak, hogy mi összekapcsolódtunk. Innentől kezdve nem az van, hogy elvonna a szolgálatból, hanem ez közös szívügyünk. Emiatt, ha ő azt mondja, hogy most pihenj, akkor nem azért mondja, mert már a háta közepére kívánja, hogy én szolgálok, hanem azért, mert azt látja, hogy tényleg pihennem kell.
33 éves voltam, amikor összeházasodtunk, ami azt jelenti, hogy 15 évet éltem agglegényként, ami azért elég sok. Ma ez jellemző a fiatalokra, hogy 30 körül vagy afölött házasodnak, és ebben az a nehéz, hogy nagyon sok idő telik el úgy, hogy igazából azt csinálsz, amit akarsz.
Sokszor a párkapcsolatok is azért nem működnek, mert az ember nem akar alkalmazkodni a másikhoz, hanem azt várja, hogy hozzá alkalmazkodjon a társa – és lehetőleg mindenki más is.
Ez megint csak a fogyasztói szemlélet és az önmagunk körül forgás. Ilyen a világunk. De igenis meg kell tanulnunk azt a fajta krisztusi lelkületet, hogy én most alkalmazkodom a másikhoz, az ő kedvére akarok tenni, vagy önmérsékletet tartok valamiben.
Az élettárs szó keresztény közegben rosszul hangzik, mert általában azokat értjük alatta, akik nem házasok, de együtt élnek. De az igazi házasság élettársi, hiszen társai vagyunk egymásnak az életben. Ez azt jelenti, hogy alkalmazkodunk egymáshoz, és hogy nem csak az én akaratom érvényesül. Ez szerintem rengeteget tanít az embernek alázatról, önértékelésről, hogy mi az, ami nekem igazán fontos, hogy tényleg elfogadom-e, szeretem-e a másikat, vagy nem.
Ugyanígy van Istennel kapcsolatban is. Ha mindig csak az a kérdés, hogy nekem miért jó, amit Isten akar vagy nem akar, az nem valódi kapcsolat. Mi van azzal, ami az igazság? Mi van azzal, amire Isten azt mondja, hogy ez rossz, hogy bűn? Ma a bűn szó hallatán kirohannak az emberek a világból.
A kereszténység egy jelentős része nem is akar a bűnről hallani, mert Isten szeret, és akkor mindent leöntünk ezzel a szeretettel, és mindent elfogadhatóvá akarunk tenni. De ez nem így van.
A házasság erre is megtaníthat – és persze majd a gyerekvállalás is, amit már nagyon várunk.
hirdetés
