Lőw Gergely atya adventi írásában az elcsendesedésre hív bennünket – amelyen keresztül megtudhatjuk, hogy mi szívünk legnagyobb vágya!
Mit kérsz karácsonyra Jézustól?
Kisautót? Egy új autót? Új mobiltelefont? Vagy valami egész mást? Előfordult veled már, hogy felhívtál egy rendelőt, egy ügyfélszolgálatot, vagy valamilyen más hivatalt egy fontos ügyben, és a vonal másik végén egy kedves, de kissé gépies hang szólalt meg: “Jelenleg minden munkatársunk foglalt, kérjük tárcsázzon újra, vagy várjon a kezelő jelentkezéséig”? Esetleg bejátszottak valamilyen andalító zenét, ami állandóan ismétlődött, és egy idő után elkezdett nagyon bosszantóvá válni. Megvan ez az érzés? Aztán, amikor már teljesen feladtad, és egyáltalán nem is számítottál válaszra, egyszercsak megszólalt egy hang: “Tessék, miben segíthetek?” Ilyenkor zavarba tud jönni az ember: “Hű, mit is akartam?”
Szent Márk evangéliumában Jézus és egy vak ember találkozásáról olvasunk (Mk 10,46-52). Ez a vak ember, Bartimeus, odamegy Jézushoz. Pontosabban kitartóan szólítgatja Jézust, és ő odahívja magához. Najó, gyakorlatilag kiabál, hogy vegye már észre, és még a többiek lepisszegése sem tudja megállítani. Őt is várakoztatják egy darabig, ráadásul még zene sincs. De a legérdekesebb Jézus kérdése ezek után: “Mit akarsz, mit tegyek veled?” Elsőre provokatívnak tűnhet: “Jézus, Mester, hát te vagy a csodatevő tanító, aki mindenkit meggyógyít, ez az ember pedig vak… Ööö, ne haragudj, de mit akarhat? Nem teljesen egyértelmű?” De jobban belegondolva, persze kevéssé valószínű, hogy Jézus ugratni akarná Bartimeust. Valami mélyebb dologról van szó. “Mit akarsz, mit tegyek veled?”
Jézus lehetőséget ad Bartimeusnak, hogy kimondja a legmélyebb vágyát.
És nem tudjuk, hogy Bartimeus, milyen gyorsan válaszolt. Lehet, hogy ő is zavarba jött. “Most tényleg kimondhatom, amire úgy vágytam! Meg merjem tenni?” Végül elszánja magát: “Mester, hogy újra lássak!” Adventben hasonló helyzetben vagyunk. Sok ideig szólítgattuk Jézust, talán nem mindig elég kitartóan, de azért újra meg újra visszatérve hozzá. Most odahív magához, és mélyen a szemedbe néz: “Mit akarsz, mit tegyek veled? Mit kérsz karácsonyra?” Bármit mondhatsz. Ki tudod-e mondani a legmélyebb vágyad?
Szólítsd meg!
Egy ismerősöm, Zsolt mesélte, hogy egyik karácsonykor a nagybevásárlást az utolsó pillanatra hagyta (talán nincs egyedül ezzel). Eredmény: hatalmas embertömeg, sorban állások, tolakodás a pénztáraknál. A bevásárlóközpontban ráadásul sorra rendezték át a sorokat, és többször átirányították máshova. Amikor már harmadszorra mondták, hogy a pénztár bezárt, menjenek át egy másik pulthoz, Zsoltból kiszakadt félhangosan, hogy “Én innen aztán biztos nem megyek sehova”. Szinte utólag vette észre, hogy kimondta, de úgy érezte, végül is jogos, hogy így hangot adjon az elégedetlenségének. Utána azonban arra lett figyelmes, hogy a megjegyzése másokat is felbátorított, hogy kifejezzék a nemtetszésüket, és lavinaszerűen egyre gorombább megjegyzések röpködtek, tovább feszítve az amúgy is fokozott hangulatot. Amikor Zsolt odaért a pénztárhoz, a pult túlsó oldalán egy fiatal lányt látott, aki a könnyeit törülgette. Ez mélyen elgondolkoztatta: “Milyen lelkület is van bennem? Mások is szeretnének hazamenni a családjukhoz, másoknak is vannak nehézségei. Hova lett belőlem az együttérzés, a figyelmesség?” Mintha Izajás prófétával együtt tört volna rá a magába szállás: “Miért hagytad, Urunk, hogy letérjünk útjaidról, és hogy megkeményítsük szívünket, ahelyett, hogy félve tiszteltünk volna? […] Elfonnyadtunk, mint a falevél” (Iz 63,17; 64,5). Talán mi is érezzük néha, hogy elfonnyadnak a kapcsolataink, a segítőkészségünk, az önzetlenségünk. Megkopnak az elhatározásaink, és újra meg újra hasonló nehézségekben találjuk magunkat. Ilyenkor adventben jó lehetőség van kicsit megállni. Milyen a kapcsolatom a körülöttem lévőkkel? Az iskolában, a munkahelyemen, otthon? Miért is vagyok annyira kiállhatatlan XY-nal? Miért is vagyok annyira mélységesen megsértődve z-re? És milyen most a kapcsolatom Istennel? Izajás próféta tűpontosan rámutat, hogy nem az elfonnyadással van önmagában a baj. Természetes, hogy lemerülünk, elfáradunk, mint ahogy a fák lehullatják ilyenkor a lombjaikat. Az igazi probléma, hogy “Nincs senki, aki segítségül hívná nevedet, aki fölkelne és beléd kapaszkodna” (Iz 64,6).
Akkor van vész, ha nem tudsz Istenbe kapaszkodni. Ha elfelejted, hogy Jézust bármikor megszólíthatod.
És nem idegesíted vagy fárasztod ezzel. Ő várja a te megkeresésedet.
Víz kell az agyagnak
A próféta úgy folytatja, hogy “mi vagyunk az agyag, és te, aki formálsz” (Iz 64,7). Szent Iréneusz jegyzi meg az agyaggal kapcsolatban, hogy az önmagában egy száraz, szétmálló, széteső valami, de ha vizet kap, akkor valami hihetetlen változáson megy keresztül: formálhatóvá válik. Hasonlóképp vagyunk mi is, egyedül szétesünk, és szétesik az életünk, szétesnek a kapcsolataink. De ha be tudjuk fogadni a Szentlelket, Isten éltető Vizét, akkor formálhatóvá válunk, és az életünk is formálhatóvá válik. Amikor néha úgy érezzük, hogy Isten “elrejtette előlünk az ő arcát, és kiszolgáltatott minket bűneink hatalmának” (Iz 64,6), akkor semmikepp sem arról van szó, hogy ő elhagyna minket, sőt, éppen arra akar ráébreszteni, hogy szükségünk van rá, kapaszkodjunk bele még szorosabban. Mint a szülő, aki azt mondja a gyerekének, hogy “Gyere! – nem? Akkor egyedül megyek haza… Itt maradsz?” Nyilván nem hagyná ott, de segít átérezni annak a kisgyermeknek, hogy mit jelentene a tőle való elszakadás.
A víznek meg idő, hogy felforrjon
A rorátékon énekeljük: “Harmatozzatok egek, felhők hullassatok esőt, és küldjétek a Megváltót”. Izajás próféta egy kicsit még érzékletesebben fogalmazza meg ezt a kérésünket: “Ó, bárcsak széttépnéd az egeket és leszállnál! Színed előtt megolvadnának a hegyek, mint ahogy a láng felgyújtja a rőzsét, és ahogy a tűz felforralja a vizet” (Iz 63,17 – 64,1). Mekkora erő van ebben a kérésben! Tudunk így kérni? Tudjuk hittel megszólítani Jézust? Kitartóan, ahogy Bartimeus, azzal a bizalommal, hogy van ereje alakítani az életünket, válaszolni a legmélyebb vágyunkra? Milyen találó a víz felforralásához hasonlítani Isten működését. Annak is idő kell, nem? Ha a hideg vízbe belerakom a teafiltert, nem lesz túl ízes (csak vizes). Ha csak hideg vízben áztatgatom a tésztát, akkor eléggé ropogni fog a fogam alatt. Meg kell várni, amíg felforr a víz.
Az imádságnak sem azonnal van hatása, de van. A mennyiség egyszer átcsap minőségbe.
Nagyon sokat számít, ha tudsz rendszeresen imádkozni, akármilyen keveset is, de minden nap. Viszont jó néha hosszabb csöndet is tartani, rászánni minőségi időt az imára, hogy lángra lobbanjon a szívünk.
De mit kezdjek a csenddel?
Oké, rávettem magam, beültem a templomba egy kicsit, vagy otthon találtam egy csendes sarkot, akár még egy gyertyát is meggyújtottam, és most? Hogyan tovább? Mit kezdjek a csenddel? A csend, az imádság a megfigyelés művészete is. Csendben lenni tulajdonképpen azt jelenti: jelen lenni, hívni; és felfedezni a jelenlétet és hogy hívva vagyok. Egyszerűen jelen akarok lenni. Engedem, hogy olyan legyek, amilyen vagyok, hogy mások olyanok legyenek, amilyenek, és hogy a dolgok úgy legyenek, ahogy vannak. Csak megfigyelem a gondolataimat, nem ragadok le náluk. És közben elkezdem felismerni Istent, aki jelen van. Nem egyedül akarok csak gondolkodni, töprengeni, hanem Őt hívom.
És miközben hívom, ráébredek, hogy igazából ő hív engem.
Elbeszélgethetek vele arról, hogy mire hív, hogyan tudnék erre válaszolni. A csend akkor nehéz, ha azt gondoljuk, hogy mi kezdeményezzük. Egész más, ha rádöbbenünk, hogy meg vagyunk szólítva, Jézus hív, vár a csendben. De ehhez rendszeres gyakorlásra van szükség, hogy ide megérkezzünk. Forralgatni kell azt a vizet.
Mit akar adni neked Jézus idén karácsonyra?
Amikor a csendben egyszercsak rádöbbenek, hogy valójában Jézus hív engem, hogy megszólított vagyok, a kezdeti kérdés is új módon tevődik fel bennem. “Mit kérek karácsonyra? Jézus, te mit akarsz adni nekem?” Mert akar adni valamit. És az biztos, hogy sokkal több, mint amit bármikor is kérhetnék. Nem igazán szeretem a reklámokat, de van egy-kettő, amit valahogy nagyon eltalálnak. Ez a videó például egy nagypapa unokája iránti szeretetét mutatja be:
Engem meghat, mennyi erőfeszítést képes tenni ez az idős bácsi, hogy a kisunokájának örömet szerezzen. Valami átsüt rajta keresztül Jézus szeretetéből. Jézusnak mindennél jobban számít a te örömöd.
Bármit képes megtenni azért, hogy te igazán szabad és boldog legyél.
És ha ezt tartjuk szem előtt, egészen máshogy hangzik a Mester felhívása is: “legyetek éberek, mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő!” (Mk 13,33). Nem arról van szó elsősorban, hogy állandó armageddontól való félelemben kellene élnünk. Jézus arra szólít fel, hogy legyen benned egy várakozás, mert ő találkozni akar veled, és ez bármikor megtörténhet. Sokszor épp akkor, amikor nem is számítanál rá. Legyél éber, nehogy lemaradj róla! Ez egy hozzáállást jelent. Elidőzök kicsit a dolgokon. Akár csak ahogy a teát vagy kávét kortyolgatom reggel. Ízlelgetem. Vagy megfigyelem az embereket az utcán, vajon mi lehet bennük. Az épületeket, a feliratokat, a fákat – mit üzennek most nekem? Van-e, ami megragad. Amikor meg kell állnom egy pirosnál, hálásan fogadom ezt a kis közös időnket Jézussal, aki meghívott, hogy találkozzunk. Figyelek, mit akarhat üzenni, hogyan szólít meg. Lehet, hogy ehhez egy kicsit le kell lassulni. De segítenek a hosszabb éjszakák, a hideg, a hó. És ott van a karácsonyi szentáldozásod. Minden áldozás különleges, egyszeri, megismételhetetlen. De a karácsonyira akár már most elkezdhetsz készülni. “Jézus, te találkozni akarsz velem. Hogyan akarsz jönni hozzám? Kérlek, add, hogy kész legyek, adj a szívembe várakozást!”
Mit kérsz karácsonyra Jézustól? Mit akar ő adni neked?
Lőw Gergely atya
Gergely atya egyik korábbi írása a 777-en:
hirdetés
