A Bocskai Rádió nem csak a clevelandi magyaroknak fontos támasz és támpont, az egész diaszpóra körében ismert: nem csak rádióként, hanem értékes honlapként is üzemel, emellett heti hírlevélben számol be a közösség számára érdekes hírekről és eseményekről. Portré a Bocskai Rádió igazgatójáról, az erdélyi magyar Molnár Zsoltról, aki számára az élet rengeteg kihívást állított, ő mégis mindegyiket átugorta.
Erdélyi gyökerek és családi tragédiák
Molnár Zsolt 1974-ben Erdélyben, Marosvásárhelyen született. Szülei székelyek: édesapja, miklósfalvi, édesanyja kovásznai születésű, mindketten Marosvásárhelyen tanultak tovább, ott ismerkedtek meg, és alapítottak családot. Az építkezési vállalatoknál beszerzőként dolgozó apának összetűzései támadtak a kommunistákkal, így pár év után, a két kisfiúval el kellett költözniük a városból. Így kerültek Brassóba, ahol munkát találtak a szülők. Zsolt legelső emlékei ehhez a városhoz kötődnek, ahol a külvárosban laktak és vegyes iskolába (egy román iskola magyar osztályába) járt. „Ott voltak az első tapasztalásaim arról, hogy magyar vagyok. Nem tömbmagyarságban éltünk, mint előtte, és amikor délutánonként lementem a tömbház elé, a legtöbbször román gyerekekkel játszottam együtt. Az órák közötti szünetekben viszont annyit verekedtünk a román iskolatársaimmal, hogy belém verték: magyar vagyok. Arra azért mindig vigyáztunk, hogy ne verjük agyon egymást, és utána mindig együtt mentünk haza” – mesélte nevetve. A családban csak magyarul beszéltek és magyar közösségbe jártak; akkoriban nagy magyar baptista gyülekezet működött Brassóban. Közel laktak a kovásznai nagyszülőkhöz, így fiútestvérével sok hétvégét és egész nyarakat is a nagyszülőknél töltöttek.
Zsolt életének következő szakasza Kolozsvárhoz kapcsolódik, ami egy családi tragédia következménye:
negyedikes korában elveszítette édesanyját, aki nyaralás közben belefulladt a Fekete-tengerbe.
Három év után édesapja újra nősült, egy kolozsvári hölgyet vett el, így Kolozsvárra költöztek, ott született az öccsük (azaz féltestvérük) is. Nyolcadiktól kezdve a Báthory István Gimnázium (akkor líceum) reálosztályába járt. Bár a szomszédjaik ott is románok voltak, ők teljesen magyar közegben éltek, magyar értelmiségi kapcsolataik alakultak ki. „A kolozsvári baptista gyülekezet gyűjtőpont volt: a baptisták egész Erdélyből oda jártak egyetemre, nagy ifjúsági élet zajlott az egyházon belül, de tartottuk a kapcsolatot a reformátusokkal is.” A rendszerváltás után rengeteg regionális ifitalálkozót szerveztek, de országosat még nem. Mivel Kolozsváron adottak voltak a lehetőségek, Zsolt a helyi ifjúság egyik vezetőjeként ’96-ban, 22 évesen megszervezte az erdélyi baptisták első országos ifjúsági konferenciáját, ahova ezer fiatal jött el, és ami számára is élete meghatározó élményévé vált. Voltak előadások, énekszolgálat, és Zsolt elsőként adott ki egy könyvet a konferencia előtt a résztvevők számára, amelyben énekek, programok és Kolozsvár bemutatása szerepelt.
Amikor arról tudakozódtam, mi adott neki ehhez elegendő bátorságot, elárulta: előző évben részt vett a 60 ezer fős drezdai keresztény fesztiválon és ott megfigyelte hogyan kell megszervezni egy ilyen nagyszabású rendezvényt szállás, étkezés, logisztika stb. szempontjából. „Sosem voltam egy elméleti beállítottságú vagy nagy beszédű ember, inkább a technikai dolgokat ismertem, jó szervező voltam, felismertem a lehetőséget az események szervezésére és a dolgok elintézésére. A baptistáknál a papi felügyelet elég szoros, a fiatalok sem tehettek akármit, de engem sok mindenben támogattak. Sosem voltam tehát az első ember, inkább a második, aki kitalálja és aztán végrehajtja a dolgokat.” Jó szervezői készségét valószínűleg édesapjától is örökölte, aki a rendszerváltás után azonnal építési vállalkozó lett és nagyon sokat tett a magyar közösségekért is. Kivitelezőként sok templomot épített, mint például a kolozsvári Bulgária-telepi református, a székelyudvarhelyi baptista és több magyarországi kisebb-nagyobb faluban is különböző templomokat.
Zsolt életének következő állomása a családalapítás. Negyedéves műszaki egyetemistaként megnősült: egy Nagyvárad melletti faluban, Biharszentjánosban élő lányt vett feleségül, akit egy hargitai baptista táborban ismert meg és akinek négy évig udvarolt. „Annyit jártam Váradra, hogy én tartottam el a román vasutat. Édesapámnak akkor zajlottak az építkezései Magyarországon, és én minden alkalmat megragadtam, hogy elkísérjem őt és útközben megálljak Erikáéknál. Az erdélyi baptistáknak Nagyváradon van a központja, és én ott is minden ifis feladatot elvállaltam.” Erika Kolozsvárra költözött és elkezdte szociológiai tanulmányait.
Amerikában
A következő évben Zsoltot újabb családi tragédia érte: édesapja autóbalesetben meghalt. Árvasága mellett ez abban a tekintetben is érintette az utolsó éves egyetemista fiút, hogy át kellett vennie apja vállalkozását is, amit a változó piaci körülmények között hullámzó sikerrel tudott továbbvinni: felépített egy fafeldolgozó üzemet is, de pár év múlva be kellett zárnia azt. „Nem adósodtunk el, de nem is gazdagodtunk meg.
Közben feleségemet rákkal diagnosztizálták, és nehéz kemoterápián ment keresztül.
Nagyon kemény évek voltak. A sok veszteség mellett rengeteg emberi rosszindulattal is találkoztunk. Nekem megjegyezték, hogy nem kellett volna feleségül vennem ezt a beteg lányt, őt pedig kényszerű kopaszsága miatt kirakták az egyházi kórusból. Az úgymond nagybetűs életbe nagyon hamar be kellett lépnünk.”
Ezek után nem is meglepő, hogy egy amerikai nyaralás után úgy döntöttek: ha alkalom adódik, áttelepednek Amerikába. Zsolt eladta romániai vállalkozását, és hét év kihagyás után befejezte az egyetemet Kolozsváron, hiszen annak idején édesapja váratlan halála miatt nem tudott államvizsgázni. Amerikában eleinte mindenféle munkát elvállalt (idősgondozás, taxizás), de nem keresett eleget, így alapított egy tetőrestaurálással foglalkozó vállalkozást.
A cég ügyei jól alakultak, de két és fél év múlva újabb családi baleset történt, ezúttal vele: két és fél emelet magasságból leesett, a betonon landolt. „Mindenem eltört, ami eltörhetett: kezeim visszatörtek, egy darab letört a csigolyámból és beleállt a gerincvelőmbe, muszáj volt azonnal műteni, amely során kivettek egy csigolyát és a törmelékeket, majd vasat tettek bele, így nőtt össze három csigolyám. A bal lábam volt az egyetlen, ami nem tört el. Erdélyben ezt úgy mondják: kiskanállal szedtek össze.” A kórházban hat hetet töltött, ami Amerikában rekordidőnek számít. A sikeres műtét után annyi energia volt benne, hogy meg volt győződve, folytatni tudja előző életét. „Az orvos el akart küldeni egy idősek otthonába, de én addig bizonygattam neki, hogy gipsszel is el tudom kezdeni a rehabilitációt – meg kellett mutatnom neki, hogy egy lábbal mire vagyok gépes, ezért körbeugráltam a szobát –, amíg rábólintott. Olyan járókeretet kaptam, amit a felkaromra kötöttek rá, hogy egyáltalán használni tudjam. Minden jól alakult, teljes gőzzel gyógyultam.”
Két-három hónappal a hazakerülése utáni felülvizsgálaton látta meg először, hogy is néz ki a háta. „Először meg sem tudtam szólalni a látványtól. Akkor értettem meg, hogy soha többet nem leszek ugyanolyan, mint előtte voltam; és ettől olyan mély depresszióba estem, hogy senki, még a szakember sem tudott segíteni rajtam. A rehabilitáció közel három évig tartott: minden nap jártam, kéz-, és lábterápiára vagy pszichológushoz.
A testem szépen gyógyult, de a lelkem nem, semmi nem tudott visszabillenteni.
Jelentkeztem egy főiskolára, hogy új szakmát, honlapfejlesztést tanuljak és az angolomat fejlesszem. Tudtam, az életnek mennie kell tovább, de a lendületem elveszett…”
Újabb fejezet: Bocskai Rádió
Zsoltot a depresszióból a John Carroll Egyetemen működő Bocskai Rádió vezette ki, de ezt akkor még nem tudta. Megkeresték a szerkesztőségtől, hogy számítógép-technikusként segítsen nekik az informatikai ügyekben. Idővel az idős szerkesztő házaspár, Kádár Dániel és Záveczky Mária Magyarországra szeretett volna költözni és ehhez először lakást kellett keresniük, ezért megkérték Zsoltot, hogy segítsen előre elkészíteni öt adást. A tizenvalahány év alatt, amíg a rádiót vezették, soha egyetlen egyszer sem hagytak ki élő adást, így nem tudták, hogyan kell „konzervanyagot” készíteni. Miután visszajöttek Magyarországról, közölték Zsolttal: átgondolták a dolgot, és neki szeretnék átadni a rádiót. Ez 2012 őszén történt és ő nem mondott egyből igent, mert úgy érezte, csak a technikához ért, nem erőssége a beszéd, de azért elkezdett bejárni, még többet segíteni nekik. „Eleinte csak ‘gombnyomogató’ voltam, szűk fél évig meg sem szólaltam. Amikor nagy nehezen rávett Mari, hogy először megszólaljak, úgy remegett a gyomrom, hogy az ingemen keresztül is látszott. Sosem fogom elfelejteni azt az első pillanatot.”
Lassan kezdett belejönni, egyre több feladatot vállalt s végül átvette és átalakította a rádiót, első perctől kezdve azzal a koncepcióval, hogy a magyar helyi közösség rádiójává teszi azt. Korábban ugyanis kizárólag magyarországi híreket olvastak be, az internet előtti időszakban kialakult módon, jellemzően pár nap vagy akár egy hét késéssel. Mire Zsolt odakerült, az otthoni híreket már sok más forrásból és frissen is el lehetett olvasni, meg lehetett hallgatni vagy nézni, a helyieket viszont senki más nem hozta le, így azok akár egy-két hét késéssel – ha nem tudta azonnal felhasználni – is érdekesek voltak a hallgatóság számára. Létrehozta a rádió weboldalát is; annak tízéves évfordulóját ünnepelték tavaly, „Tíz éve a világhálón” címmel. Nem akarta a régi hallgatókat elidegeníteni, így a magyarországi hírek is maradtak, de átkerültek a honlapra, a közösségi oldalra és a vasárnapi hírlevélbe. Elkezdett kijárni terepre, beszámolókat, interjúkat készíteni helyi eseményekről, erről szóltak/szólnak a vasárnapi műsorok. Amikor Clevelandből „kifogyott”, elindult távolabbra, sokat jár Washington DC-be, Chicagóba, de közvetít magyar eseményeket New Jersey-ből vagy akár New Yorkból is. A műsor szépen beindult és egyre-másra jöttek a megerősítő visszajelzések.
„A rádiós munkám gyógyított meg: lett egy új életcélom, és abban sikereket értem el.
Akkor jöttem rá arra is, hogy nem minden a pénz, hogy az öröm és a sikerélmény az, ami hajtja az embert, és van, aki ezt pénzzel éri el, de én már nem.” Ezalatt az időszak alatt megtakarításaikból éltek, felesége közben újra tanulni kezdett, jogász lett. „Látta, hogy a rádió helyrehozott, ezért hagyja, hogy csináljam. Egyébként nem normális, hogy egy életerős férfi ilyesmivel foglalkozik” – mondta szinte szabadkozva, így hosszasan elvitatkoztunk azon, mennyiben számít „igazi munkának” a médiamunka. Anyagi szempontból valóban kiszolgáltatott helyzet, de szerintem ettől ez még kőkemény munka. Ő viszont férfiként és családfenntartóként másként gondolja, s ha nem történt volna meg a súlyos balesete, nem ezzel foglalkozna.
Zsolt elmagyarázta: a vasárnap délután 2 órakor kezdődő műsor mindig egy „vallási félórával” kezdődik, amelyet felváltva tartanak a felekezetek – ezt örökölte és megtartotta, mert fontosnak tartja maga is, hogy minden egyházi közösség vezetője szóljon a hallgatókhoz. Ezt továbbgondolva arra jutott, hogy az egyházakhoz nem tartozó, de ahhoz szorosan kötődő cserkészet is megérdemelne egy félórát, így született meg az idén tízéves Cserkészrádió. 2013 környékén megkereste a cserkészvezetőket, de azok fél évig nem igazán értették, mit szeretne, míg végül megunva kitartását, adtak melléje két fiatal cserkészt, hogy valahogy kezdjék el. „A fiataloknak fogalmuk sem volt a rádiózásról, egyikük még magyarul sem tudott jól, de jó nyelvérzékkel rendelkezett és tanulni akart, így együtt kitaláltuk és megcsináltuk. Kivittem őket terepre, eleinte még az interjúkérdéseket is megírtam nekik, ahogy az összekötőszöveget is, és felolvastattam velük. Az első adás 15 percig tartott, most alig férnek be egy órába.”
A hitéleti műsort általában a Dalok szárnyán című műsor követi, ahol a meghívott vendég kedvenc dalait játsszák le. Korábban ennek különböző változatai futottak: volt, amikor egy már nem élő kolléga segítségével operetteket ismertettek, jelenlegi kollégája, Strober László (egy idősebb korában Amerikába költözött üzletember „igazi rádiós hanggal”) régi magyar együtteseket mutatott be, az egyik KCSP (Kőrösi Csoma Program) ösztöndíjas klasszikus zenét és operákat ismertetett, és néha maga is énekelt. A Kalendárium nevű műsorban aktuális évfordulókról beszéltek, zenével váltakozva, de 5-6 év után megunták évente ugyanazt a tartalmat felolvasni. A második órát a híreknek, élő vagy előre felvett eseményeknek, interjúknak szenteli (legutóbb például a michigani Csipketáborról, illetve a fillmore-i KMCSSZ Magyar Iskolatáborról közvetített), és ide kerül havonta egyszer a Cserkészrádió/tévé, és kéthetente az adventista gyülekezet 15 perce. A harmadik óra „egyveleg”, amit László szerkeszt: mindig vannak benne közérdekű hirdetése, és „Szív küldi” (azaz születés- és névnaposok köszöntése). Amikor rákérdeztem a személyiségi jogokra, nevetve válaszolt: amíg halottakat nem köszöntenenk fel, nincs gond, majd hozzátette: még senki nem reklamált, hogy felköszöntötték, de azért már igen, hogy kifelejtették. Utána a szintén örökölt hon- és népismereti játék következik, amelyet Veres Sanyi kolléga készít elő, általában valamilyen aktualitáshoz kötve. A játék három felelet-választós kérdésből áll, amit legtöbben online töltenek ki. Azt követi „A hét verse”, majd a „Mit főzzünk” és az „Életmód” műsorok, amelyek témáját szintén Laci választja.
Amikor a kollégákról kérdeztem: mosolyogva mesélte, hogy először körbekérdezett a magyar közösségben, kiket ajánlanak. „Nem haverokat kerestem, hanem minden magyar közösségből valakit, hogy az adott közösség is magáénak érezze a műsort. Sanyi baptista, Laci katolikus, volt kollégám Hargitai István evangélikus. A koronavírus alatt találtam meg Dorgay Zsófit munkatársamnak, aki egy Budapesten élő, kárpátaljai, nagyon tehetséges újságírólány. Kollégáimnak tartom az egyházi műsort adó papokat-lelkészeket is, és a rádió minden évben kap egy ‘saját’ KCSP-st. Erdélyi Áron például annyira bevált, hogy visszahívtuk jövőre, remélem nem gondolja meg magát. Melyik diaszpóra rádiónak van ennyi munkatársa?”
Cserkészrádió, Duna tévé, gyűjtések és egyéb rádiós kalandok
A kezdetek óta kicserélődött az eredeti cserkészstáb, és közben a cserkészvezetőség is rájött, hogy érdemes komolyan venni a rádiózást és szakmai segítséget is küldtek Csajka Tomi és Golden Julika személyében. Utóbbi elsősorban a koronavírus alatt készített nagyinterjúkat. A cserkészműsor gerincét a cserkészesemények, -hirdetések, -beszámolók, interjúk képezik. Kezd beérni tíz év alatt az ötlet – mondta nevetve Zsolt, majd felcsillanó szemmel elmesélte, hogyan született meg öt évvel ezelőtt az első cserkésztévé. Eleinte csak hanganyag készült, mindaddig amíg Gyermán Móni és Pigniczky Keve részt nem vettek egy ausztráliai cserkésztáborban, ő pedig – felszerelve a fiatalokat a szükséges technikai eszközökkel – megkérte őket, hozzanak filmanyagot, ami annyira jó lett, hogy eldöntötték: ezentúl csakis videóanyagokat készítenek, s azóta még az összekötőszöveg is így készül, eleinte Zsolték nappalijában. Legfrissebb, július 2-i adásuk a cserkészévzáróról és a clevelandi regősök magyarországi körútjáról szól.
Az első cserkésztévéműsorra olyan pozitív visszajelzések jöttek, hogy azóta már a teljes vasárnapi műsor is így készül. Zsolt új kamerákat vásárolt (pályázatokból), kialakította a stúdiót úgy, hogy a teljes műsort tudja közvetíteni, 10 perc alatt elő tudja készíteni és utána ugyanennyi idő elpakolni, hiszen előtte-utána más nemzetiségek (előttük lengyel, utána örmény) műsora zajlik ugyanabban a kis stúdióban. Így lettünk rádióból tévé – nevetett fel újra, láthatóan büszkén, majd elmesélte, hogyan tanulta ki a filmkészítést annyira, hogy a Duna Öt kontinens adásába is rendszeresen átvették anyagait, pontosabban az eseményekből készített rádióműsor sűrített változatából készített pár perces összeállítást. Nevetve árulta el azt is, hogy a legelső próbálkozását „úgy visszadobták, hogy még recsegett bele”. Akkor döntötte el, hogy komolyan veszi a feladatot: akkor pályázott a kamerákért, amelyeket két év múlva kapott kézhez, és közben nézte Pigniczky Réka dokumentumfilmjeit. „Minden részletet megfigyeltem, és amikor megérkezett a felszerelés, annyit filmeztem, hogy az első öt perces műsorhoz három órányi anyagot vettem fel, amit három napig vágtam. De megérte a rengeteg munka, mert bekerült a Duna adásába.” Utána pedig elindult egy folyamatos együttműködés: bárhol járt, készített egy félórás műsort a rádió számára, majd a legszebb mondatokból és vágóképekből összevágott egy öt perces összeállítást, amit elküldött a Duna szerkesztőinek. Három évig ment ez a rendszer, de most megváltozott a műsor: 8-10 perces portréfilmeket kérnek, ami szerinte nem könnyű, de nem is lehetetlen műfaj. Viszont nagyon sok munkával jár, és az állandó rádióműsor mellett már nem fér bele.
A hallgatókról pontos adatai nincsenek, felmérést nem tud fizetni, de megérzése szerint 200 és 500 közötti hallgató követi a műsort a hagyományos felületen (azaz a rádión) keresztül, még 50-en a közösségi felületen, de azok száma, akik utólag hallgatják (szintén a közösségi oldalon) ezertől tízezerig változhat. Zsolt minden egyházhoz és közösséghez, minden eseményre eljár, majdnem mindenkit ismer és mások is őt. Persze vannak olyan magyarok, akik semmilyen magyar közösségbe sem járnak, róluk nem tudni semmit, de olykor megszólítják őt az utcán, üzletben azzal, hogy tudják ki ő, hallgatják a rádiót. „Amikor gyűjtéseket tartok, Texastól Kaliforniáig nagyon sok helyről kapok pénzt, tehát ott is hallgatnak minket. De a hallgatók nem tudják fenntartani a rádiót. Nem várhatok többet tőlük, mint amennyit kapok – átlagosan fejenként évente 100 dollárt –, hiszen én sem fizetnék többet. Nem ezzel van a gond, a közösség mérete kicsi ahhoz, hogy eltartsa. De egy kisebb közösség is megérdemli a rádiót; ezért csinálom, és ezért szükséges a mellékfinanszírozás: a gyűjtések, illetve a működési és eseményszervezésről szóló diaszpóra-pályázatok.”
Zsolt kreativitását és szervezőkészségét mutatja a Hősök napja ünnepség felelevenítése is. Clevelandre rendszeresen jönnek amerikai magyar hagyatékok gyűjtésével és hazaszállításával, levéltári feldolgozásával foglalkozó Mikes Kelemen-ösztöndíjasok Magyarországról. Legutóbb egy katonai szakértő érkezett, Clevelanden ugyanis sok emigrációba kényszerült, magas rangú világháborús magyar katonatiszt van eltemetve. Erről a témáról pár éve Zsolt interjút is készített, de túl száraznak érezte az anyagot, ezért szervezett köréje egy ünnepséget. Az ún. DP-sek („deplaced persons”, azaz világháborús menekültek) korábban sokáig szervezték a Hősök napját, de idővel elfogyott az energia, viszont Zsolt az Egyesült Magyar Egyletek elnökével, Szentkirályi Endre volt cserkészparancsnokkal közösen újra megszervezte az eseményt: meghívták a washingtoni katonai attasét és a helyi, ohiói katonaság képviselőjét is. A VIP vendégek számára temetőtúrával egybekötött koszorúzásnak akkora híre ment, hogy azóta a közösség és a washingtoni nagykövetség is elvárja a folytatást. Rádiós munkájáért számtalan díjat kapott, 2018-ban a Magyar Köztársaság Magyar Arany Érdemkeresztjét, 2021-ben a Külföldi Magyar Cserkészszövetség Szent István érmet a több mint 5 éves cserkészbarát tevékenységéért, 2022-ben a clevelandi Cserkész Barátok Körének Csodaszarvas díját és a washingtoni székhelyű Amerikai Magyar Szövetség elismerő díját.
A sok vidám történet mellett Zsolt elárulta: a rádió szerkesztőségében is megélt néhány nehéz helyzetet, amikor el kellett gondolkodnia a folytatásról. Ráadásul a legutóbbi komoly személyi konfliktus közepette egy rutin orvosi vizsgálaton közölték vele:
a gerincében lévő vas darabokra tört.
Először rettentően megijedt, mozdulni sem nagyon mert, és kétségbeesésében azon gondolkodott, kilép a rádióból, hiszen a sajtómunka során sokat kell cipekednie is. Viszont akkor eszébe jutott korábbi fogadalma. „Amikor helyrejöttem, a jó Istennek fogadalmat tettem: nem fogom veszni hagyni a rádiót. Amikor ez eszembe jutott, hirtelen olyan energiát kaptam Tőle, ami az akkori rádiós nehézségeken is átsegített. Most sem azért csinálom, mert különben unatkoznék, missziómmá vált, amihez nemegyszer kaptam megerősítést.
Nem a világ végéig tervezek rádiózni, de abban biztos vagyok, hogy nem úgy lesz vége, hogy egyszercsak felállok és abbahagyom.
A hátam állandóan fáj, de az összetört vasakkal együtt lehet élni, sőt, érdemes minél többet mozognom. Böjtös Laci bá, a mentorom, a korábbi tiszteletbeli főkonzul azt mondta nekem egyszer: azzal, hogy kijöttem a diaszpórába, itt sokkal többet tudok tenni a magyarság érdekében, mintha otthon maradtam volna. Ezt én is így érzem: otthon – különösen a mostani helyzettel összehasonlítva – nem sokat tettem a magyarságért, de itt gyakorlatilag erről szól az életem.”
Antal-Ferencz Ildikó
hirdetés
