2023. 07. 15.

Nálunk állandóan ment a népzene – beszélgetés Salamon Józseffel, a Csipketábor alapítójával

Antal-Ferencz Ildikó a Pontozó néptáncfesztiválon (amelyet legutóbb idén áprilisban New Brunswick-on, New Jersey államban rendeztek meg) találkozott először Salamon Józseffel, aki ott a zsűri tagja volt. Akkor tudta meg, hogy Sala 15 éve szervezi a Michigan állambeli, Amerika-szerte híres Csipketábort, amelynek névadója a már nem aktív detroiti Csipke tánccsoport, és ahol megfordul az amerikai magyar (és meghívottként az anyaországi, kárpát-medencei) néptáncmozgalom színe-java. Salával kapcsolatban többen figyelmeztették: szűkszavú székely; nem biztos, hogy tud vele beszélgetni. Amikor kiderült, gyakorlatilag egy városban nőttek fel, Sala nyelve megeredt. Antal-Ferencz Ildikó helyszíni interjúja.

Mi volt a Csipketábor eredeti koncepciója: magyar néptáncot és népzenét tanítani, vagy csak egyszerűen jól érezni magatokat, esetleg a kettő együtt? Kinek szerveztétek?
A kettő együtt, végülis magunknak csináltuk. Itt voltak a gyerekeink és a barátaink. A ’70-es években id. Magyar Kálmán és felesége, Judit elkezdték kétévente megrendezni a Szimpózium nevű tánctábort, amelyből 2002-ben volt az utolsó. Kálmánék hazaköltöztek Magyarországra, és utána már senki nem folytatta. Megbeszéltem a feleségemmel, Andreával, hogy próbáljuk meg, de csak akkor, ha találunk megfelelő helyet, mert tudom, mennyire fontos a tábornak az olyan hely, ahol van szabadság. Tudod, mindenhol szabályok vannak… Több helyet is megnéztünk, és ez megtetszett. Itt van minden, szimpatikusak a tulajdonosok, és nagyon tetszett nekik, amit ide akartunk szervezni. Családi tulajdonban van, a tóban lehet fürödni, nincsenek szabályok – vannak, de nem olyanok, amelyek megakadályoznák, hogy jól érezzük magunkat. Eredetileg, az első, 2007-es tábortól kezdve július közepén volt a tábor, de 2011-ben eltoltuk június végére, ami nem a legjobb az iskola szempontjából, mert például Kanadában ilyenkor még nincs vége a tanévnek, viszont nincs olyan meleg és pára, és így nyáron mindenki mehet még bárhová utána.

Honnan, hányan és milyen korosztályból jöttek korábban és hogyan alakult az idei tábor?

Az idei tábor is nagyjából ugyanolyan, mint az előzőek, a jelentkezők száma is nagyjából ugyanannyi: százhatvan-százhetvenen fő. Tehát úgy látszik, van egy mag. A 2007-es első táborban nyolcvanan voltunk: pár gyerek, a többi felnőtt. 2008-ban már többen lettünk. Elment a híre és azon vettük észre magunkat, hogy átalakultunk családi táborrá. Egyre több gyerek érkezett, így a gyerekprogramot is komolyabban kellett vennünk. Eleinte magunk között megoldottuk, de aztán elkezdtünk szakembereket hívni a gyerekfoglalkozásra is Magyarországról vagy Erdélyből. Mivel külön termünk számukra nincs, sátrat béreltünk, idén meg is vettük, alá padlót csináltunk, ott tudnak táncolni a fiatalok és a gyerekek. Van kézművesség, furulya- és hegedűtanítás, párhuzamosan. A gyerekek, akikkel elkezdtük annak idején, most már tinédzserek vagy fiatal felnőttek, egy részük már oktatja is a kisebbeket. Nagy a szórás: a tinédzserek száma harminc-negyven, ami nagyon sok. És van itt körülbelül harminc, három év és tizennégy év közötti gyerek, tehát a tábor fele fiatal. Az idősebbek, főleg az olyan amerikaiak, akik szeretik a magyar táncot is, elkezdtek kikopni a táborból pár éve, nem jönnek vissza; talán mert ezek a fiatalok átvették a teret. Ez nem baj, csak mondom: változik a tábor összetétele.

Fotó: Molnár Zsolt, Bocskai Rádió

És ez a változás igaz földrajzi szempontból is?

Igen. Régen nagyon sokan jöttek Kaliforniából; most is jönnek, de már nem olyan sokan. Szerintem a többség most New Jersey államból jön. Sokan jönnek New Brunswickból a Csűrdöngölő tánccsoportból; de Washington DC-ből a Tisza csoportból is majdnem mind itt vannak. Az utóbbi időben Chicagóból és Torontóból is kezdtek járni, de érdekes módon Clevelandből, ahol egyébként komoly magyar néptáncos élet folyik, nem jön senki, pedig várjunk őket is szeretettel, de úgy látszik, a cserkészet túlságosan lefoglalja őket. Azonkívül szétszórtan jönnek innen-onnan, például Montrealból, de láttam Kentucky rendszámú autót is. Nem is tudom követni teljesen, ki honnan jön, mert nem is mindenki közeli ismerős már, és mindig jönnek újak is. Vannak, akik csak ki akarják próbálni, egyszer eljönnek és többet nem, mások meg itt ragadnak, és persze vannak a rendszeresen idejárók.

Visszatérnék a tizenévesekre. Az említett szabadságon és persze a népzenén és -táncon kívül mi lehet még az oka annak, hogy hajlandóak a szüleikkel (és azok korosztályával) együtt lenni? Az, hogy gyerekkoruk óta ismerik egymást és mély barátságok alakultak ki. Egész évben várják ezt a tábort. És amikor megérkeznek, nekik olyan, mintha csak tegnap találkoztak volna, onnan folytatják tovább. Megszokták, és ha szüleik nem tudnak eljönni, ők akkor is eljönnek. Itt akkora távolságok vannak, hogy év közben nem tudnak találkozni: mindenki végzi a dolgát, iskolába-egyetemre jár, de ilyenkor megpróbál itt lenni. És hát, nem nagyon van másik néptánc tábor. A kicsiknek ott a Cifra tábor Kanadában, oda jártak a fiaink is; az idősebbeknek pedig egy amerikai szervezésű Ti Ti Tábor Washington államban, az is biztosan jó, de ennyi.

A feleségeddel szervezed, a fiaid is itt vannak. Nektek ez mennyiben munka, illetve pihenés?
Ez nehéz ügy, mert a tábor elvisz egy hetet a szabadságunkból, és nem nagyon tudunk együtt vakációzni azon kívül, hogy néha megpróbálunk pár napot beszúrni. Megpróbálunk itt is vakációzni, de rengeteg a tennivaló napközben is. És persze előtte is. Miután vége van a tábornak, adok magamnak egy hónapot, és utána már elkezdek gondolkodni a következőn. Megbeszélem a csoporttal, kitaláljuk a programot és elkezdem lebeszélni. Ha összeállt, akkor jön a (munka)vízumkérelem, repülőjegy, weboldal, hirdetés, stb. Már szeptemberben, legkésőbb novemberben tudni kell, ki fog jönni jövőre, mert minden információt össze kell gyűjteni a vízumhoz és ha új a zenekar, akkor minden kicsit nehezebb. Ezt én intézem, de közvetlenül a tábor előtt már többen bekapcsolódnak. Korábban minden étkezést a táborhely biztosított, de túl sok volt nekik, ezért én beleegyeztem, hogy a vacsorát mi adjuk. Majdnem széttéptek a Csipkések, mert ez egy nagy munka, de úgy láttam, ha ez nem vállalom, keresnünk kell másik helyet. Régebben az egyik csoporttag anyukája vállalta a szakácskodást, de aztán belefáradt; jelenleg van egy jó szakácsunk, Gál Ildikó, aki a férjével együtt nagyon sokat segít. Bevásárolnak két-három héttel a tábor kezdete előtt és elő is készítenek mindent, és aztán minden nap kijönnek és főznek vacsorát nekünk, ami teljesen más ízű, mint amit ebédre kapunk. A tinédzserek pedig, miután befejezik a táncikálást, mennek mosogatni. Mindenkinek van munkája: van, aki vágja a dinnyét, más mosogat, kiviszi a szemetet vagy feltöröli a padlót.

Így ők is jobban magukénak érzik a tábort. Térjünk át a meghívott oktatókra, zenészekre: idén kik jöttek el?

Először kiválasztunk egy tájegységet, ahonnan lesz a tánc, aztán megpróbálom a tanárokat és a zenekarokat aszerint hívni. Sok tehetséges táncos van, igyekszem kiválasztani az ízlésvilágomat megközelítőt. Idén a zenekart Magyarországról hívtuk, ők a Zagyva Banda. A felnőtteket az erdélyi Kádár Ignác (Náci) és a budapesti Deffend Irén (Inci) oktatja; ők együtt táncoltak a Nemzeti (korábban Budapest) Együttesben. Nácit azért is választottam, mert a zenekarnak is tagja és mert a kiválasztott táncanyag bonchidai és felcsíki, ő meg csíkszentdomokosi születésű. Az ő nagyapja volt a legjobb táncos a környéken, tőle örökölte kiemelkedő tehetségét. A gyerekeket a Magyarországról érkezett Fundák Kristóf és Fundák-Kaszai Lili házaspár tanítja táncolni; otthon a Vadrózsa tánccsoportot vezetik. Nagyon jól bánnak a gyerekekkel, nekik idén rábaközi az anyag. Aztán itt vannak Budapestről Kovács Viola és Szanyó Gábor, a két KCSP-s (Kőrösi Csoma Program-ösztöndíjas), akik már éppen befejezték a New Brunswick-i KCSP-s évüket, de írtam az illetékeseknek és jóváhagyták, hogy maradjanak még egy hetet. Ők besegítenek délután, kalotaszegi román táncot (Învârtita) tanítanak.

Fotó: Molnár Zsolt, Bocskai Rádió

És vannak a táborban hangszeroktatók is. Fazakas Levente zenetanár, az erdélyi Heveder zenekar prímása – amely a Háromszék Táncegyüttes zenekara is – már legalább tíz éve jön, eleinte a zenekarral, majd egyedül is: most is ő tanította a haladóknak a hegedűt. A gyerekeknek pedig Magyar Kálmán (Öcsi) prímás (id. Magyar Kálmánnak, az amerikai magyar néptáncmozgalom elindítójának fia) lányával, Csengével. A népzenész-táncos családba született, Zeneakadémiát végzett és ott is dolgozó, a Csipketáborban is többször járt Salamon Soma furulyát tanít, felesége Enyedi Ágnes pedig éneket. Ágnes Gyergyóban született, és ha jól tudom valamelyik szülője bonchidai és ezért nagyon jól ismeri ezt az anyagot – szerencsénk volt vele is. Emellett itt van Kanadából Piquet Sylvie, Paulusz Jeszika és Dobi Gabi, ők kézművességgel foglalkoznak délutánonként. Volt két mesejáték, amit bemutattak a gyerekeknek; a zenekarnak volt egy 50 perces koncertje, ma pedig jön a gálaműsor, ahol mindenki bemutatja, mit tanult itt.

Te nem oktatsz, csak szervezel és felügyelsz a háttérben?
Volt nekünk is egy tánccsoportunk, a Csipke, de már nem táncolunk aktívan, mert nincsen elég tagunk. Nem lépünk már fel úgy, mint azelőtt, mert nincs utánpótlás. Nincs elég lány, és a fiúk többsége is elment egyetemre. Nem vagyunk olyan szerencsés helyzetben, mint New Brunswick-on, ahol van vagy száz fiatal. Láttad, mi volt a Pontozón is? Nem is tudom, hány tánccsoport lépett ott fel… Vagy ott van Clevelandben a regös csoport, de ilyen nálunk, Detroit környékén nincs. Nem nagyon van, ahonnan válogatni. Végülis a táborszervezés egyik indíttatása pont ez volt: ha már nem tudunk tánccsoportot fenntartani, legalább a táborral kiegyensúlyozzuk; mi erre készülünk mindig, és itt kapnak egy hét alatt elég sokat, amiből majd tudnak táplálkozni egész évben. És itt tartják a kapcsolatot egymással, mert ahogy említettem, nem sok tánctábor vagy táncverseny van, ezért fontos, hogy legalább ezek megvalósuljanak. Remélem a Pontozó is folytatódik, a három éves kimaradás után New Brunswickon szervezték meg, és úgy hallottam, jövőre a chicagói Barozda tánccsoport vállalja. Annak megszervezése is elég hosszú folyamat.

És a Csipketábor jövője? Folytatod? És lehet már tudni a jövő évi témát és a meghívottakat?
Jövőre még valószínű, hogy lesz, mert igény van rá, de ilyenkor, a tábor végén, mindig azt mondom: többet nem csinálom. Amíg a tulajdonosokkal nem beszélek, és nem látom, mik a körülmények, addig nem döntök. Tervem is mindig van, hogy kit hívjunk meg, de konkrétan csak október-november körül áll össze a program. Most csak azt tudom mondani: olyat érdemes hívni, aki tényleg szívesen eljön, mert akkor átlátja, miről van itt szó, és besegít, hogy ez jól működjön. Tehát ő nem díszvendég, ő is részt vesz a táborban. Akiket eddig hívtunk, szívesen jöttek. Az első táborral összekötve szerveztem a vendégzenekarnak egy három-négy hetes amerikai turnét is, de már nem csinálom, idén is csak egy hétre jöttek. Nyár elején turnézni nem a legjobb, a vakáció elején nem nagyon van közönség. Persze egy zenekarnak jobban megéri maradni több hetet, ha már kirepültek ide, és akkor kicsit több pénzt vihetnek haza, de ez nekem már túl sok munka, nem tudom vállalni. A másik nagyon fontos tényező a szervező csapat, aminek én vagyok az arca, vezetője, ugyanakkor nagyon komoly munka az is, amit ők itt végigvisznek. Remélem, lesz kedvük folytatni, mert nélkülük, egyedül nem tudom végigcsinálni.

Fotó: Molnár Zsolt, Bocskai Rádió

Beszéljünk most rólad. Mikor és hogyan kerültél a népi kultúra közelébe? Na és Amerikába?
Azért kerültem ide, hogy szervezzek Csipketábort. (nevet)  Őszinte leszek: én csak 22 éves koromban ismerkedtem meg a népi kultúrával. Én korábban nem táncoltam. Gyergyótölgyesen születtem, ott nem volt magyar hagyományápolás, az egy román-magyar vegyes falu. Tizennégy évesen költöztem el Sepsiszentgyörgyre, a Mikes Kelemen gimnáziumban (akkor líceumnak hívták) végeztem ’83-ban. Miután leszereltem a katonaságból, véletlenül elkerültem egy táncházba, valaki elvitt, de akkor még az sem tudtam, mi az. Éppen Könczei Árpád tanított, odajött hozzám, megkérdezte, nem akarok-e táncolni, és hozzátette: tetszik neki a bajuszom. Ismertem egy pár fiatalt, akik a Stúdió nevű amatőr csoportban táncoltak, így elmentem a próbákra. Megtetszett. A Vadrózsák nevű szakszervezeti zenekarban pedig olyan jó zenészek muzsikáltak, mint Papp István (Gázsa); Moldován-Horváth István (Kuki), aki most a Marosnál van és Gáspár Álmos, aki most a budapesti Duna Együttesnél zenél. Alkalmaztak, mint főállású táncost, feldobni a zenei műsort.

Ott voltam mindaddig, amíg jött a rendszerváltás, és mindenki elhúzott Magyarországra, Könczei is. Egy kézdivásárhelyi mérnök, Deák Gyula, aki nemrég halt meg, lelkesen igazgatta akkoriban a szentgyörgyi városi tanács által létrehozott Háromszék Táncegyüttest. Két évet voltam velük, utána elmentem a Maroshoz pár évre, szintén hivatásos táncosként. A Maros régi csoport, volt hagyománya, de stílusváltás történt: a Mojszejev típusú, balettes néptáncot táncolták korábban, aztán jött a táncházmozgalmi, színpadi tánc. Ott voltam pár évig, amikor valaki kihívott két hétre látogatóba Chicagóba. Amikor ’99 májusában bejöttem az országba, hat hónapos pecsétet tettek be az útlevelembe; sőt, aki hívott, azt mondta, meg tudja hosszabbítani még hat hónappal. Voltak fiatalok, akik táncolgattak, és közben id. Magyar Kálmán is szervezett turnékat, kihívta az Ökrös zenekart, ők voltak a nagy menők. Szeptemberben volt egy turnéjuk, és az akkori szervező meghívott, hogy a koncert előtt tanítsak valamit. Akkor és ott ismertem meg a feleségemet.

És akkor eldőlt, hogy végleg vagy legalábbis hosszú távon Amerikában maradsz?

Akkor még nem, de 2000 nyarán elmentünk Kálmán táborába, mert az Üsztürü zenekar volt a meghívott, és akkor eldőlt. Ősszel összeházasodtunk és ideköltöztem Detroitba. Andrea itt született, magyar szülők gyermekeként és itt is nőtt föl. Elindult a közös életünk, foglalkoztunk a Csipke tánccsoporttal is. Elmentem a katolikus templomba, megkérdeztem a ferenceseket arról, jöhetnénk-e próbálni az alagsori színpadon, amint úgysem használnak. Így rendszeresebbek lettek a próbák, kialakult a csapat, létrejött az alapítvány. Elég hosszú ideig működött. Amikor elkezdtük a tábort, még működött, de aztán lassan leállt a csoport, viszont megmaradt a tábor.

Visszatérve még a családodra. A fiaitok már beleszülettek a Csipkébe, igaz? Vagy az ő életük már másról is szól?
A nagyobbik augusztusban lesz huszonkettő, a kisebbik júliusban lesz húsz. Igen, ők ebben nőttek fel, nálunk állandóan ment a népzene a rádióban, a kocsiban, mindenhol. Amikor turnékat szervezett valaki, mindig nálunk szálltak meg a zenekarok, és persze akkor is állandóan ment az élőzene. Megtanultak zajban élni, de annyira nem szerették meg, mint mi. Szeretik, de nem bolondultak bele ebbe az egészbe. Tehát, igen, az ő életük másról is szól. Ők már itt jártak iskolába, ahol csak angolul beszélnek. Azért próbáltunk velük magyarul beszélni minél többször, és hegedűn is tanultak, hogy amit itt tanulnak a táborban, otthon is tudják gyakorolni. Itt sajnos nincsenek olyan művészeti iskolák, mint otthon, ahova több gyerek együtt jár és együtt zenél. De ahhoz képest azért ragadt rájuk valami…

Fotó: Molnár Zsolt, Bocskai Rádió

Nekik vannak anyaországi vagy erdélyi élményeik? Merthogy neked láthatóan intenzív szakmai kapcsolataid vannak mindenhol…
Erdélyhez nem sok közük van; jártak már ott, édesanyám most is ott él, de sajnos nincs a legjobb egészségügyi állapotban, így nem tudtam nyaranta nála hagyni a gyerekeket, és én sem tudtam hosszabban maradni. A feleségemnek pedig Magyarországon nincsen olyan rokona, akihez elküldhettük volna őket nyáron, hogy rájuk ragadjon a nyelv, ahogy itt elég sokan megteszik. De mind a kettő volt már ott, mert a nagyobbik szeret utazni, és többször is ment, és most gondolkozik, hogy a közgazdaságtan elvégzése után elmegy a Corvinusra, mesterizni. A kisebbik most volt ott tíz hónapot, magántanárnál tanult népi hegedűn játszani, és Fundák Kristófékhoz járt táncolni. Mindketten szeretnek ott lenni, ragadt is rájuk sok minden, de nem annyira szeretik azt az életstílust. És hát, ők már ide születtek, ők itt vannak itthon.

És amióta ők vannak, én is itt képzelem el az életemet. Nekem rengeteg ismerősöm van otthon, de csak ritkán tudok hazajárni. Voltam az áprilisi budapesti táncháztalálkozón, és el akartam menni a májusi gyimesi zenész találkozóra is, de nem sikerült, viszont a kisebbik fiamat sikerült elküldenem; Magyarországról Soma vitte el. Én nem tudtam menni a munkám miatt, túl hosszú az út. Egy klíma-rendszer ellenőrzéssel foglalkozó cég alkalmazottjából lettem társtulajdonos: amikor a szlovák munkaadóm nyugdíjba ment, az egyik kollégámmal átvettük a céget.

Id. Magyar Kálmán így fogalmazott: amíg itt élt, két párhuzamos élete volt. Neked is az van?

Nekünk is van egy amerikai és egy magyar életünk, de lehet, hogy az övé jobban ki volt egyensúlyozva, a miénk nem annyira: több az üzleti vagyis amerikai, mint a magyar. És nincs is annyi magyar körülöttem, mint Kálmán idejében New Jersey-ben. Amikor kijöttek, kialakítottak maguknak egy országot, egy magyar közösséget itt. Nekünk más. Ők elvesztették, azért kellett újat létrehozniuk, de nekem nem kellett. Végül is ott van, nem? Kicsit messze, de azért elérhető távolságban. Szóval mi itt próbáljuk ápolni a magyarságunkat és népszerűsíteni a népi kultúrát.

Egyébként azok az amerikai résztvevők, akiknek semmi magyar kötődése nincs, a néptáncért jönnek a táborba. Van, aki minden évben eljön, azt hiszem, Mineapolis-ból; ott táncolt annak idején, nekik is van egy magyar csoportjuk, ahogy Washington DC-ben a Tisza tánccsoport. Azt sem magyarok vezetik; igaz, ők elmentek Magyarországra és megtanultak magyarul. Ezek igazi egyéniségek. Csinálják, ahogy tudják; nem mindig jól, de csinálják. Sok magyar példát vehetne róluk; főleg azok, akik nem csinálnak semmit, csak kritizálnak. Te is tudod, hogy van ez…

Fotó: Molnár Zsolt, Bocskai Rádió

Igen, tudom. És végül: hadd kérdezzem meg még egyszer: milyennek látod a tábori utánpótlás helyzetét? Én azt tapasztalom, hogy ha tudatosan nem nevelitek ki, magától nem lesz…
Hát igen, ide is olyan ember vagy csoport kell, aki átveszi. De az igazság az, teljes demokráciában nem lehet egy ilyet megszervezni. Ha mindenki belekotyog, akkor nem megy. Valakinek el kell döntenie, merre menjenek. És ha mindig mindenre szavazunk, akkor sehova nem fogunk haladni. Tehát kell legyen valaki, akinek van elképzelése és a többiek megbíznak benne, mennek utána. Tehát ilyen ember kell, ezért is nehéz ezt átadni. Olyan, aki hajlandó dolgozni, és nem sír. Valaki, aki húzza maga után a többieket. Még nem látok ilyet, de sose lehet tudni, csodák is vannak. Már hallottam a fiatalok között olyan felindulást, hogy akkor majd én átveszem, és majd jobbat csinálok. Az én válaszom erre: „Jó, csinálj jobbat, de te már rosszul álltál neki a dolognak. Te ebből már versenyt csinálsz az elején, akkor nem lesz az jó.”

 

Antal-Ferencz Ildikó

Borítókép - Fotó: Molnár Zsolt, Bocskai Rádió
Interjú
hirdetés