„Nem jó az embernek egyedül lenni…” – hányszor használtam ezt az igét arra, hogy követelőzzek Isten előtt! Hányszor vetítettem bele a saját szükségleteimre fókuszáló, önző gondolkodásmódomat az édenkerti történetbe!”
De akkor miről szól valójában az ige? Az Egytestté Blog erről szóló, inspiráló írását szemlézzük.
Nagyon szeretjük idézni az 1Mózes 2, 18-at: „Azután ezt mondta az Úristen: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzá illő segítő társat.” Nem véletlenül. Valami mélyen rezonál bennünk ezzel a megállapítással: Nem jó nekünk egyedül. Közösségi lények vagyunk, olyanok, akik bensőséges kapcsolatokra lettek teremtve. Vágyunk az intimitásra. Jól esik olvasni, ahogy maga a Teremtő is elismeri ezt a vágyunkat.
Mostanában olvastam Christopher West Our Bodies Tell God’s Story (A testünk Isten történetét meséli el) című könyvét, amelyben West számomra új megvilágításba helyezte ezt az igét. Egy olyan megvilágításba, amitől elszégyelltem magam.
Így ír Christopher West:
„Magányában Ádám azt ismeri fel, hogy a szeretet az ő eredete, elhívása és végzete. Felismeri, hogy – az állatokkal ellentétben – ő arra van meghívva, hogy a szeretet szövetségébe lépjen be Istennel magával. Isten a vőlegény szenvedélyével vágyik ránk és szeretne házasságra lépni velünk. Éppen ez a szeretetkapcsolat az, amely Ádám magányát mindennél inkább meghatározza. Isten szeretetét megízlelve ő is teljes lényével arra sóvárog, hogy megossza ezt a szeretetet (szövetséget) egy másik személlyel, aki olyan, mint ő. Ez az, amiért „nem jó az embernek egyedül lenni”. Magányában tehát Ádám immár felfedezte kettős hivatását: Isten és a felebarát szeretetét (ld. Márk 12, 29-31.)” (Chrostopher West: Our Bodies Tell God’s Story 32.oldal, saját fordítás)
Az egész annyira szépen összeáll. Isten maga a szeretet, aki önmagában folyamatos szeretet-áramlás a Szentháromság személyei között. Gondolj bele: Isten A Szeretet, neki nincs szüksége senkire, hogy szerethessen. Mi emberek viszont nem tudunk önmagunkban szeretni, ahhoz, hogy a Szeretet-Isten képmásai lehessünk szükségünk van valakire, akit szeretni tudunk.
Ádám a Szeretet-Isten képmása, hát persze, hogy sóvárog arra, hogy Isten szeretetét továbbadja valakinek!
Hiszen erre lett teremtve! Nem jó neki egyedül, mert nincs, akit szeressen úgy, ahogy Isten szereti őt.
Amikor ezt megértettem, elszégyelltem magam. Hányszor használtam ezt az igét arra, hogy követelőzzek Isten előtt! Hányszor vetítettem bele a saját szükségleteimre fókuszáló, önző gondolkodásmódomat az édenkerti történetbe! A magányosság érzése nagyon is ismerős nekem. De amikor fájdalmamban Istenhez imádkoztam, soha nem jutott eszembe, hogy azért könyörögjek, hogy vezessen hozzám valakit/valakiket, akiket szerethetek, adjon közösséget, amelyet szolgálhatok, hanem mindig azért, hogy adjon valakit, aki majd betölti az én vágyaimat, mert nekem nem jó egyedül.
Nem az Istentől kapott szeretetet akartam továbbadni, hanem a magam szükségleteit betöltetni.
Minél többet gondolkodom az emberi kapcsolatokon, annál inkább rájövök, hogy minden kapcsolat, amely nem Isten szeretetének továbbadásán alapul nem más, mint a másik ember tárgyiasítása. Akármilyen érzésekbe is burkolom be és akármilyen érvekkel is próbálom igazolni, amikor a saját szükségleteim, vágyaim betöltését várom valaki mástól, tárggyá teszem őt és ezzel vétkezem az istenképűségéből fakadó emberi méltósága ellen. Igen, vannak szükségleteim, amelyeket ha elhanyagolok, abból problémáim adódhatnak. De azt hiszem, hogy
ezek a szükségletek is azért vannak, hogy emlékeztessenek rá, mire vagyok teremtve: arra, hogy szeressek.
Istent először, és az Ő szeretetét továbbadva a felebarátomat.
Forrás: Egytestté Blog
Az Egytestté Blog írójával, Nagyné Végh Csengével már több interjút készítettünk, itt visszanézhetitek a kereszténység és szexualitás témájában készült online beszélgetésünket:
hirdetés
