Ismét szeretnénk megosztani veletek egy mesét, amely a meseíró pályázatunkra érkezett. Péter Laura a gyászról és az örömről írt – nem is teljesen mesét, sokkal inkább az életet öntötte szavakba.
Egy szép napon, amikor minden átlagosan telt, ültem az irodámban, és költségvetéseket írtam, semmi változatosság, arra kaptam fel a fejem, hogy csörög a telefonom. Kicsoszogtam az udvarra, nem tudtam, ki lehet az. Felvettem. Beleszólt anyukám, és hallottam, hogy sír, és nem tudja, mitévő legyen. Egyből felvillant bennem a gondolat, hogy ez a mai nap már nem lesz átlagos. Szeretetett nagypapám rosszul lett a bolt közepén, és újra kellett éleszteni, sajnos nagyon sokáig. Bekerült a kórházba, és kómában volt. Anya már bent volt mellette, onnan hívott, és azt mondta, semmire sem reagál. Én nagyon messze lakom tőlük, ezért nem tudtam egyből odamenni és átölelni őket.
Amikor beléptem a kórterem ajtaján, láttam, hogy mind a 3 testvérem, anya és mama is ott ül, és sírnak. Bennem még ott élt a remény, hogy papa jobban lesz, és együtt fogunk Túró Rudit enni, mert az a kedvence. Őket is elkezdtem bátorítani azzal a lendülettel, amit még az úton szereztem, és enyhén kívülállóként sikerült is egy kis mosolyt csalni az arcukra. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy pap. Beengedtek papához, és akkor hasított belém a látvány, hogy ez sajnos komoly. Ott feküdt fakó bőrrel, csukott szemmel, mély levegőt vett, aztán kifújta – aludt. Minden percemet kihasználva gyorsan előkaptam az izraeli olajat, megkentem a fejét, és sírva imádkoztam érte, hogy legyen meg Isten akarata. Tudtam, hogy hallja, és bátorítottam, hogy magában mondja el a megtérők imáját, mert ezt akarja az Atya. Én tudom, hogy ott volt az életében a hit a maga módján, ezért nem voltam elkeseredve, szívem mélyén fel voltam készülve minden eshetőségre.
Haza kellett mennem, várt a munka és a feleségem is. Teltek a napok, papa helyzete nem változott. Minden nap hívtam mamát vagy anyát, hogy kikérdezzem őket, de sajnos egy szikrányi változás sem mutatkozott. A kórház kezdte magába szívni az én drága, barátságos, erős nagypapámat. Azt az embert, aki mindig pozitív volt, aki mindenben mellettem állt, aki minden munkát meg tudott csinálni, aki soha nem adta fel, aki már egyszer túlélt egy gyógyíthatatlan betegséget, aki nagyon szerette nagymamámat. Ó, az én drága nagymamám… Hol van az ő másik fele, az a férfi, aki teljes mértékben kiegészítette őt, és 60 évig mellette volt? Alszik. Szépen, csendben pihen. Kipiheni ennek az életnek a fáradalmait, azt a sok küzdelmet és nehézséget, amit átélt. Visszaemlékszik a szép dolgokra, az esküvőjére, a gyermekei születésére, az új házára és autójára, a csodálatos munkásságára, unokáira, a gyönyörű helyekre, ahol járt.
Nagyon sok mindent élt át a majdnem 80 év alatt… 3 hónap múlva lett volna a születésnapja. De valahogy mégsem mindent sikerült megélnie. Mert egyszer csak itt hagyja ezt a földet, és bezárja életének utolsó lapjait, leírja utolsó szavait, és kifújja utolsó lélegzetét. Megáll a szív, és nem dobban újat, nem hozza azt a reményt, hogy még itt vagyok. Nem nevet többé, nem mondja, hogy szeretlek, nem eszik több Túró Rudit. Az ő neve már csak egy emlék, mely örökre itt él bennünk. Örökre.
Anya hívott, de már én is épp a telefonért nyúltam. Elmondta, hogy papa már nincs többé. Zokogott. Én is. Nem kaptunk levegőt, és egy percig csak hallgattuk, ahogy a másik próbál megnyugodni. Talán valahogyan sikerült. Még egy utolsó nagyobb levegőt vettem, aztán kifújtam. Anya is most épp csak szipogott. Minden erőmet összeszedtem, ránéztem a feleségemre, majd a babára, és azt mondtam anyának: „Kisfiú… Kisfiú született ebben a percben, egy új lehetőség az örömre!”
Péter Laura
A korábban megjelent meséket ITT tudjátok elolvasni.
Kép: | Dreamstime.com
hirdetés
