A Kardinális kérdések podcast vendége volt Pákozdi István atya, pápai káplán, érseki tanácsos, plébános, aki április 5-én hazaköltözött Teremtőjéhez. Halála előtt nem sokkal beszélgetett Zsuffa Tündével, felidézte papi elhívását, kedves emlékeit, kedvenc ízeit, barátait, akik már nem lehetnek közöttünk. A sokszor könnyeivel küszködő atya lelket emelő módon beszélt halálról és életről.
Megrázó egy utolsó interjút hallgatni. Pákozdi István atya Zsuffa Tündével beszélgetett a Kardinális kérdések podcastban. Nehéz szavakkal leírni egy olyan interjút, mely nem amiatt emlékszik vissza az alany életére, mert egy nagy kitüntetést kapott éppen, hanem mert emléket állít egy különleges embernek, aki maga is tisztában van azzal, hogy súlyos betegsége miatt utolsó interjúját adja.
„Az örökkévalósággal való találkozásom vagy készületem megerősödött ebben a pár hónapban” – mondta Pákozdi István atya. Az első diagnózist a rosszindulatú daganatról egy kedves orvosnő barátja fedezte fel, akit felnőtt korában keresztelt. „Amikor ő az ultrahang alapján azonnal látta ezt a dolgot, könnyek jelentek meg a szemében és átölelt. Én nem tudtam elképzelni, hogy miről van szó, fogalmam sem volt, hogy ez ennyire súlyos” – mondta. István atya Istennek adott hálát, amiért egy percre sem esett kétségbe.
„Hála Istennek, sikerült mindent úgy a helyére tenni, hogy békében, mindent elrendezve hagyjam itt ezt a földi életet.
Nyilvánvalóan voltak percek vagy esti órák, amikor könnyekre fakadtam, de nem amiatt, mert meg kell halni, hanem inkább azokat siratom, akiket itt kell hagyni, és akiknek ez nagyon rossz lesz.”
hirdetésIstván atya már gyermekkora óta tudta, hogy a papi hivatást szánta neki Isten. Nagy hatással volt rá a Csörsz utcai kápolna egyik papja, aki 56-os menekültként húzta meg magát a templomban, István atya emlékei szerint borzalmas körülmények között. „De csodálatosan prédikált, nagyon jó pap volt.
Emlékszem, kisgyerekként hogy felnéztem rá és azt mondtam: én ilyen akarok lenni!”
István atya édesapja is komolyan gondolkozott a papi hivatáson, be is adta jelentkezését a szemináriumba, végül azonban nem ment el a felvételire, de szívből örült, amikor fia végül ezt a pályát választotta. István atya csak később tudta meg, hogy édesapja minden este azért imádkozott, hogy belőle pap legyen.
„A hivatás soha nem attól függ, hogy egy szülő kiimádkozza vagy kikönyörgi az Istentől. Az Úristennek ez egy ingyenes és váratlan ajándéka. Az, hogy édesapám pap akart lenni, nem volt annyira erős benne, mint bennem” – tette hozzá.
István atya szülei mind a ketten komoly, vallásos emberek voltak, akik a kommunizmus üldözései alatt sem tántorodtak el attól, hogy rendszeresen járjanak templomba és gyakorolják a hitüket. Bár a bizonytalanság és az attól való félelem, hogy elveszítik állásukat, rányomta a bélyegét a mindennapjaikra.
„A szüleim soha nem engedtek semmit, minden vasárnap, minden ünnepnap ott voltak a Csörsz utcai kápolnában, amit sajnos azóta lebontottak. Én ebben a légkörben kaptam meg már gyermekkoromban a hivatásomat. Mert a Csörsz utcai kápolna egyszerű, szegényes, minden nagyobb templomtól elmaradott kis belső terében találkoztam a liturgiával, az istentisztelet szépségével” – emlékezett vissza.
Pákozdi István könnyek között mesélte, milyen sok megerősítő levelet kapott, melyeknek írói egy-egy hozzá kapcsolódó lelki élményről, megerősödésről számolnak be neki. Úgy gondolta, ha nem lenne beteg, akkor talán soha nem születtek volna meg ezek a beszámolók, melyek rengeteget adtak neki lelkileg.
A beszélgetés végén István atya megosztotta a hallgatósággal azt az imádságot, mely gimnazista kora óta mindennapi imádsága volt.
A teljes beszélgetés itt hallgatható meg.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás