Mielőtt anya lettem volna, sosem gondoltam, hogy anyának lenni könnyű dolog. Azt hittem, nagyjából tisztában vagyok vele, milyen nehézségekkel jár, hiszen sokat tanultam a babavárásról, szülésről, gyereknevelésről pedagógiai és életvédelmi tanulmányaim során. Azt hittem, megbecsülöm az anyákat, mert sokat voltam bébiszitter, vannak kistestvéreim, unokaöccseim, sokat forogtam gyerekek között, és mindig tisztelettel gondoltam az anyákra akik egész nap, egész életükben csinálják azt, amit én pár órában. Az igazság azonban az, hogy ebből inkább csak azt tanultam meg, hogy mennyire nehéz bébiszitternek, nagytestvérnek, nagynéninek, gyógypedagógiai asszisztensnek lenni. De azt, hogy valójában, a zsigerek mélyéből anyának lenni milyen nehéz, csak akkor tudtam meg, amikor anya lettem.
1. Az a bizonyos pozitív teszt
Én innen számolom anyaságom kezdetét. Úgy képzeltem, hogy amikor ott lesz a két csík, elönt majd a mindent elsöprő boldogság és sírva-remegve adok hálát Istennek. Valójában azonban nem csak az örömtől sírtam-remegtem. Szinte sokkos állapotban, nagyjából napokig csak „vekengtem”, azt sem tudtam, most mit is csináljak.
Nem értettem, hogy lehet, hogy az élet csak úgy megy tovább, az emberek a vonaton továbbra is mogorvák, a nap továbbra is hol süt, hol elbújik, miközben bennem épp egy új világ épül, épp megrendült minden, amit tudtam és reméltem, éppen kifordult a sarkából az élet. Nem csak az öröm kényszerített térdre, hanem egy titokzatos, megfoghatatlan, mindent átható rettegés, rémület, izgalom. Hiszen nem vagyok egyedül többé. Felelős vagyok egy életért, akiért egyelőre nem tudok semmit sem tenni, hogy megvédjem. Féltem, nagyon is féltem. Nem tudtam, hogyan tovább, csak azt tudtam, hogy innentől az élet soha többé nem lesz ugyanaz. Abban a másodpercben elkezdett hiányozni az addigi életem, bántam, hogy nem éltem jobban át az ezt megelőző perceket, órákat, éveket, hiszen soha többé már nem leszek nem anya.
2. A növekvő pocak és bizonytalanság
Azt képzeltem, ha majd babát várok, akkor az egyszerű lesz és gyönyörű. Biztosan nem leszek olyan nagyon rosszul, hiszen milyen sokan végig dolgoznak a terhesség alatt. Biztos nem lesz olyan rossz a nagy pocak, hiszen kívülről nézve ennyi látszik egy várandós anyán, egy szépen gömbölyödő pocak. Nos, belülről nem ilyen volt. Nyolc hónapnyi masszív hányinger, ami bármikor bármilyen programot meghiúsíthatott. Óriásira dagadó test, arc, lábak, rettenetes vizesedés, folyamatos viszketés, random fájdalmak, légszomj, hőhullámok… És még millió apró „kellemetlenség”, amiket gyakorlatilag nem mulaszt el semmi de semmi a világon, csak a szülés.
hirdetés3. A földrengésszerű megérkezés
Azt képzeltem, a szülés csak egy napnyi fájdalom, aztán vége, aztán otthon egy nagy meleg szeretetgombócban begubózunk hármasban, úgyis ősz vége lesz, és majd árad a babaillat. Elképzelni nem tudtam, nem lehetett, hiába olvastam róla, mennyire földhöz tudják vágni az ember lányát a posztpartum hormonok. Egy folyamatos lila ködben éltünk, valóban, de emögött a lila köd mögött pizzásdobozok halmai, három, folyamatosan telerakott ruhaszárító, bababüfi savanyú szaga mindenütt, rettenetes fájdalmak, kétségbeesetten fájdalmas szoptatás egy hónapon át, a kialvatlanságtól delíriumos nappalok és órákon át tartó altatások sejlenek át. És persze voltak gyönyörű pillanatok és természetesen máris hiányzik az az icipici újszülött, de az egész kezdés annyira felborította az egész életünket, ahogy azt elképzelni lehetetlen, csak átélni lehet.
4. A mindennapok kaotikus monotonitása
Azt képzeltem, ha majd elmúlik az újszülöttkor, majd szépen kialakul egy ritmusa az életünknek, majd megtanul az ágyában aludni a baba, majd lesz időnk esténként, altatás után beszélgetni a férjemmel…
Nos, az újszülöttkor elmúlt, és sok szempontból tényleg könnyebb az élet, de azt hiszem, valójában csak mi erősödtünk hozzá.
Már megszoktuk a kialvatlanságot, de ugyanúgy órákon át altatunk. Már nagyjából ki tudom számolni, mikor mi következzen a napunkban, hogy a lehető legjobban alakuljon, de egy kicsit minden nap más, és egy kicsit minden nap ugyanolyan. Nehéz elmagyarázni, mert ezt is csak átélni lehet, milyen az, amikor egyszerre vagyok nagyon fáradt és kétségbeesett attól, hogy minden napom ugyanúgy pelenkázás, öltöztetés, mondókázás, éneklés, random dolgok gyerekszájból kiszedése, séta, mosogatás, teregetés monoton rutinjából áll – és attól, hogy már megint fogalmam sincs, mit kellene csinálnom, megint minden a feje tetejére állt, megint minden megváltozott. Az egyformaság káosza vagy a káosz egyformasága, mindegy is, de nehéz.
5. A magány
Nekem igazából ez a legnagyobb kihívás az anyaságban. Eddig se lakott a közelben ismerős, de babával ezt még nehezebb megélni, pontosan az egyhangú káosz miatt. Néha nagyon jó lenne átugrani egy kávéra valakihez, csak hogy legyen kihez beszélni, legyen, akinek fél szeme szintén a gyereken van, hogy egy percre kifújhassam a levegőt. De nincs, és ezzel bizony nem vagyok egyedül, a modern anyaság magányos dolog. És ez nincs jól így, hiányzik az a bizonyos „falu”.
…és persze itt jön az elmaradhatatlan kiegészítés, hogy mindezek ellenére megéri.
Mert így van, tényleg megéri.
Az, hogy valami nehéz, nem azt jelenti, hogy rossz is egyszerre. De sok minden sokkal nehezebb, mint gondolnánk, és ezzel nincs is baj, mert nem is lehet elképzelni, élni kell. És élünk, minden nap éljük ezt az életet, és nagyon hálásak vagyunk érte. Mert olyan fizetést kapunk, mint senki más. És olyan személyiségfejlesztő ez, mint semmi más.
Kozma Erzsébet
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás