Ungváry Zsolt megható írásának a hatására mindenki újraértelmezi azt, hogy mi igazán fontos az életben.
Bölcsesség könyve 4,13
Az orvos tekintetéből azonnal megértette, hogy nagy a baj. Gyorsan odasúgta a feleségének: „Vidd ki Lacikát a folyosóra, jobb ha ezt nem hallja!”
Az asszony szeme hirtelen bepárásodott, nagyot nyelt, de kézen fogta a fiút, és kimentek a szobából. A doktor zavartan babrálta a nyakából lógó sztetoszkópot. Negyven körüli férfi lehetett, bizonyára került már ilyen helyzetbe. Tekintete a becsukódott ajtóra tapadt.
– Molnár úr, rettenetes ezt mondani egy apának, ilyen fiatalon… – kezdte. A zsebéből előhúzta a leleteket, mintha most szembesülne velük, aztán visszarakta az összehajtott papírlapot.
– Mennyire biztos?
– A tudomány mai korlátai és lehetőségei mellett… – próbálta volna elodázni a választ. Molnár hangja követelődző határozottsággal csengett.
– Mennyi?
– Másfél-két hónap. Talán három.
A műanyag-hadseregek között dúlt a háború. Katonák masíroztak a szőnyeg szélétől a fal felé, a konyha irányából repülőgép érkezett hangos berregéssel, és két kisautó száguldott keresztül az állásokon. Lacika ledobta a repülőt (nagy robbanással elpusztított két indiánt és egy plüssfigurát), a távirányításos kék rendőrkocsi pedig bősz szirénázás közepette átgázolt a sokkal kisebb tankokon.
Molnár László az ajtóból figyelte a fiát, akinek arcán a játék izgalma minden egyéb érzést elrejtett. Éppen a feje fölött, a kinagyított fotó, a családi kép, amin 3-4 éves lehet. Apa karjában, amint óvón, szeretettel átöleli, összemosolyognak; ezt a pillanatot kapta el a fotós.
Molnár László torkát furcsa érzés szorította össze.
– Gyere – mondta hirtelen. – Menjünk ping-pongozni!
– De jó! – kiáltotta a gyerek, otthagyva műanyag katonákat és harcteret. Apával fog ping-pongozni. Amióta rendesen feléri az asztalt, azóta sokkal jobban játszik, talán le is győzi apát. Míg gépiesen ütögette vissza a labdákat, arra gondolt: „Nem fogom látni a ballagásán. Az esküvőjén. Apaként.”
A lesoványodott test szinte elveszett a kórházi ágy paplanja és lepedői között. Nézte a szenvedő arcot, és imádkozott: „Istenem, add, hogy helyet cserélhessek vele!”
A pap mélyen, megindítóan beszélt. „Hónapok óta beteg volt. A család készült rá, de hát fel lehet-e az ilyesmire készülni? Amikor megtudta a diagnózist, igyekezett minél több időt együtt tölteni vele; akit legjobban szeretett, akinek legnagyobb szüksége volna rá. Nem fogja látni a ballagásán, az esküvőjén, apaként…”
A temetés végén a rokonok szétoszlottak, siettek a kijárat felé, Lacika még hátra maradt, egyedül. Megsimogatta a koszorúkkal borított földkupacot.
– Köszönöm, apa – suttogta.
Ungváry Zsolt
1 Komment
„Istenem, add, hogy helyet cserélhessek vele!” Ez egy kétségbe esett ember segélykiáltása,ami teljesen érthető és biztos vagyok benne,hogy komolyan is gondolja. Az apuka mindenképp de vajon Istenben felmerül e ez a kívánság teljesítése? Isten ugye tökéletes és itt mindjárt kiderül,hogy te mit tartasz isteni tökéletességnek. Kérdezd meg magadtól,hogy teljesítenie kellene e ezt a kívánságot? Majd kérdezz meg másokat is. Hamarosan kiderülne,hogy a tökéletes Isten bizony különbözőképpen döntene. Ezzel nem a tökéletességét cáfolom,hanem rávezetnélek arra,hogy miként lesz tökéletes.
Az előző cikk az isteni jelekről szólt és ha összehasonlítod e kettő cikket,mindjárt látod ,hogy mit nevezünk jelnek és mért nem szabad isten nevét a “szánkra venni”.
🙁