Papként és mentőápolóként a hívek szolgálatában

Összeegyeztethető a papi és a mentőápolói hivatás? Elsőként valószínűleg azt mondanánk, hogy nem, legalábbis szokatlan ez a kettő együtt. Mégsem áll olyan távol a papságtól a gyógyítás, az pedig külön jó, ha egy pap a lelki támogatás mellet fizikailag is segíteni tud. A bácsalmási katolikus templom plébánosával, Huszák Zsolt atyával beszélgettünk, aki lelkipásztori szolgálata mellett végezte el a mentőápolói képzést és szeretné mindkét hivatásában szolgálni a híveket.

A jó pap holtig tanul, tartja a mondás. Benned ez mennyire vetődött fel, amikor újból elkezdted a tanulást?

Lehet ebben a mondásban igazság, hiszen amióta elkezdtem 6,5-7 évesen a tanulást, tulajdonképpen folyamatosan az életem része ez. Ennek nagyrésze kötött iskolai keretek között volt, de úgy gondoltam, a világ fejlődését nézve, hogy muszáj tartani a lépést. Tehát a tanulás kiküszöbölhetetlen az ember életéből, ráadásul azt mondják, hogy egészséges is, mert a szellemi frissességet úgy lehet megőrizni a leginkább, ha folyamatosan szellemi munkát is folytatunk.

hirdetés

Az viszont talán nem megszokott, hogy egy pap mentőápolónak tanul hivatása mellett. Miért pont erre a szakmára esett a választásod?

Igazából két-három szálon futott bennem az ötlet. Először is, mielőtt még elindultam volna a papság felé vezető úton, már akkor kacsintgattam a mentőzés felé. Baján meg is kerestem a helyi mentőállomást, hogy szeretnék ott dolgozni. Akkor még gondolkoztam, mert nem volt könnyű az Isten hívásának való igentmondás. Számtalan kérdés és félelem volt bennem. Ekkor azt mondtam neki, hogy mutasson utat és az lesz, amerre Ő vezet.

Ami ezek szerint a papság lett.

Igen, akkor a papság mellett döntöttem.

Akkor gondoltad volna, hogy végül ez a két út még összetalálkozik?

Nem igazán. Bár a kispapság alatt azért felmerült bennem a kétely, hogy valóban ez-e az én hivatásom, amelyre Isten hív. Ekkor többek javaslatára elmentem egy egyhetes személyes lelkigyakorlatra, ott pedig az atya azt a feladatot adta az egész hétre, hogy próbáljam meg megfogalmazni tömören és velősen azt az életcélt, amely engem motivál. Ezt a papírt máig őrzöm. Ennek a célnak pedig az volt a lényege, hogy

a másokon való segítés motivál, mert az lelkesít engem, ha adni tudok a másiknak.

Ha olyan dolgot tudok csinálni, amellyel segíthetek és elősegíthetem a másik örömét. Úgyhogy a lelkigyakorlat alatt kiderült, hogy jó helyen vagyok a papi pályán.

És miként kanyarodtál vissza már a papság alatt a mentőzéshez?

Amikor Bácsalmásra kerültem plébánosként, megismerkedtem orvosokkal, mentőápolókkal, akik a mentőzéssel foglalkoznak. Aztán a közös beszélgetések alkalmával folyamatosan törtem a fejemet, hogy mivel lehetne lendíteni egyrészt az egyházközségi életen, másrészt pedig azon, hogy a pap személyét közelebb hozzam az emberekhez. Nyilván nagyobb városokban van olyan réteg, aki nem idegenkedik a paptól, bátran oda mer menni hozzá, de ez azért nem mindenhol van így. Ahol én vagyok plébános, ott én azt tapasztalom, hogy sok embernek a közösségi program és a papnak a személye idegen. Valamilyen úton viszont meg kell szólítani őket. Erre érsek úr is felhívta pár évvel ezelőtt a figyelmünket, hogy találjunk ki olyan foglalatosságot, amellyel a hittanórákon kívül tudunk foglalkozni gyerekekkel, fiatalokkal vagy felnőttekkel. Ezt követően jutott eszembe, hogy korábban milyen vágyaim voltak és így összepasszolt a kettő. A harmadik pillér pedig ebben a döntésben az volt, hogy felszentelésemet követően egy fél évvel hirtelen elveszítettem az édesapámat. Ilyen esetben pedig percek számítanak, amikor a mentő sem tud mindig jönni azonnal. Ilyenkor az emberben felmerül a kérdés, hogy mi lett volna, ha ott lett volna egy olyan személy, akinek van valamilyen elsősegélynyújtó képesítése. Így előjött bennem, hogy bár apukámat nem lehet visszahozni, erre a tudásra bármikor szükségem lehet és fel tudom használni mások érdekében. Továbbá az is célom volt, hogy kicsit megváltozzon a médiában a papokról kialakított kép, amely sokszor negatívan tüntet fel minket. Mivel főleg azok, akik nincsenek kapcsolatban az egyházzal, csak innen szerzik az információikat és ennek következtében rengeteg előítélet és sztereotípia él bennük.

Fotó: 777

Akkor az említett dolgok egysége miatt érlelődött meg benned a gondolat, hogy belevágj újra a tanulásba és a mentőzésbe. Miután elkezdted két éve, volt benned kétely, hogy mégis elég lenne inkább „csak” a papsággal foglalkozni?

Előfordult, hogy felmerült bennem, de volt két dolog, amely megnyugtatott. A tanulás alatt is folyamatosan imádkoztam és arra kértem a Jóistent, hogy ha ez csak az én kitalációm és nem egyezik az Ő tervével, akkor ne sikerüljön ez az egész.

Fontos volt számomra, hogy legyen meg Isten akarata, mert többször megtapasztaltam már, hogy lehet nélküle a saját fejem után menni, de annak soha nem lett jó vége.

Félelmek voltak bennem, mert egészségügyi végzettségem nem volt és nem tudtam pontosan, hogy mi vár rám, ezért azt sem, hogy meg tudok-e felelni a kihívásoknak. Továbbá nem volt könnyű időben összeegyeztetni a lelkipásztori munkámat és az iskolát, de aztán azt tapasztaltam, hogy megoldódtak a nehézségek. Előfordult, hogy olyan fáradt voltam, hogy azzal a kérdéssel keltem fel, miért csinálom én ezt. De aztán rájöttem, hogy ugyanazok a kísértések vannak bennem, amelyek kispapságom alatt is. Ezért nem adtam fel és sokszor olyan nehézségek oldódtak meg, amelyekben már nem bíztam. A lelkipásztori munkám sem szenvedett csorbát, ami természetesen kitétel is volt az Érsekség részéről. Tehát szabadon kezeltem ezt az egészet és úgy voltam vele, hogy ha nem megy majd, akkor hagyom az egészet, de szerencsére összeállt minden.

Azért a papságtól nem idegen a gyógyítás sem, még ha manapság nem is kötjük össze az egészségügyben dolgozókat a papokkal.

Valóban, ha megnézzük az egyháztörténelmet, illetve napjainkat is, a betegekkel való foglalkozás vagy az orvoslás sosem állt távol egymástól. Szerintem ezek összetartozó dolgok. Ott van a betegápoló rendünk vagy Kozma Imre atya, illetve a sok szerzetes. A járvány alatt sok helyen olvastam, hogy itthon és külföldön is több atya visszament praktizálni, mert szükség volt rájuk. Azt, hogy nekem is végül minden összejött, annak tudom be, hogy az Istennek ezzel terve van.

A tanulmányaid alatt volt-e olyan személyes tapasztalatod, amelyben azt érezted, hogy akár tudta az illető, hogy pap vagy akár nem, mégis jó volt, hogy papként vagy ott jelen?

Azt nem tudta senki, hogy pap vagyok, mivel két megfontolásból nem szóltam erről. Az egyik az volt, hogy a papsággal és az egyházzal kapcsolatos sok negatív sztereotípia miatt bennem is korlátok emelődtek és ezért nem szerettem volna a kétéves képzés alatt úgy ott lenni, hogy kétméteres távolságot tartsanak tőlem a többiek. Korábban sokszor tapasztaltam, hogy jól elbeszélgettem valakivel, de amikor kiderült, hogy mi a hivatásom, akkor megfagyott a levegő köztünk. Lehet nem lett volna így, de nem szerettem volna, ha ez befolyásolja a közös tanulást. Nem hazudtam semmiben sem, mert természetesen az első órákon az volt az első kérdés, hogy ki mivel foglalkozik. Ekkor elmondtam, hogy ifjúsággal is foglalkozom, illetve tanítok, sőt azt is megosztottam, hogy hittant tanítok és a Máltai Szeretetszolgálatban is tevékenykedek. Csupán azt hallgattam el, hogy lelkipásztori munkát végzek. Azért döntöttem így, mert nagyon jó osztályunk volt és ha így utólag tudják meg, hogy mit is csinálok pontosan, akkor talán elgondolkodnak azon – a sok negatívum ellenére, amely a papságról a fejükben él –, hogy mi is normális emberek vagyunk. Sajnos néhány esetben van alapja annak, ami a médiában van a papokról, de úgy vélem, hogy ne skatulyázzuk be azt a sok papot, aki tényleg szívvel-lélekkel próbálja végezni a hivatását.

„Az élet tanúságtétele fejezi ki a papot, és ez a legmeggyőzőbb prédikációja.” (A papi élet és szolgálat direktóriuma, 1994)

Fotó: 777

Mennyire volt jellemző, hogy a gyakorlataid alatt vallásos emberrel találkoztál?

Nem nagyon fordult elő, de egy jó példa megmaradt bennem. Az egyik osztályon a főnővér, aki felnőtt vagy későbbi megtérő lehetett, a betegellátás közben mindig szóba hozta Jézus Krisztust és vigasztalta a betegeket. Még egyszer tőlem is megkérdezte, hogy hívő vagyok-e, amire persze mondtam, hogy igen. Akkor egyébként majdnem elmondtam, hogy pap vagyok, de végül nem tettem. Sokszor nagyon szerettem volna elmondani, hogy pap vagyok, de végül nem bántam meg, hogy így döntöttem, mert fontos volt számomra a papkép formálása azáltal, hogy elsőként nem ezt tudják meg rólam az emberek.

Most viszont, hogy így beszélgetünk, tulajdonképpen lehull a lepel és ha esetleg tanáraid, diáktársaid vagy az egészségügyben dolgozó kollégáid is olvassák az interjút, kiderül számukra, hogy nem csupán mentőápoló, hanem pap is vagy. Milyen gondolatok vannak benned most ezzel kapcsolatban?

Ezt nem úgy szeretném megélni, hogy lehull a lepel, hanem azért is tartottam fontosnak, hogy beszéljek róla, mert

hátha ezáltal valami megmozdul az emberekben a papságról kialakított elképzeléseikben és hátha másképpen tekintenek ránk.

Ugyanis azt látom, hogy sokan még életükben nem találkoztak pappal, de megvan a véleményük róla. Az viszont nem mindegy, hogy milyen ez a vélemény.

Mi volt a legemlékezetesebb emléked tanulmányaid során?

Szegeden az SZTE Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ osztályain, valamint a kiskunhalasi és kecskeméti mentőállomásokon végeztem a gyakorlatomat, ahol sok mindent megtapasztaltam. Szerintem a két legcsodálatosabb dolog a mentős szakmában, amikor vissza tudunk hozni valakit az életbe, illetve amikor világra segíthetünk egy új életet.

Hogyan fog a jövőben kinézni ez az együttműködés a két hivatás között?

Nekem továbbra is az az elsődleges, hogy az egyházközségemben helyt tudjak állni és a lelkipásztori feladataimat elvégezzem. Bár az eredeti terv az volt, hogy a mentőszolgálat munkájába kapcsolódok be, mint mentős, de ez a szerep túl nagy lekötöttséget jelentene számomra. Úgyhogy ez nem megoldható. Viszont mivel Bácsalmás város és van ott orvosi ügyelet, így ott is tudom hasznosítani a tudásom. Itt mindig van egy ápoló és az orvos, valamint egy harmadik személy, a gépkocsivezető. Az pedig külön öröm, ha utóbbinak van mentőápolói végzettsége, mert akkor a sofőri szerep mellett ápolóként is ott van az orvos mellett, amikor sürgősen ki kell menni egy helyszínre. Én ebben fogok részt venni, mert ez havonta 3-4 alkalmat jelent és ez teljesen vállalható a papi hivatás mellett. A továbbiakban szeretnék még tapasztalatokat szerezni az orvosok mellett, mert ezt nagyon fontosnak tartom. Az orvosi ügyelet mellett elsősegély oktatásokban és egy-két helyi rendezvényen is részt szeretnék venni a jövőben, amelynek szintén közösség- és papképformáló szerepe lehet. 

Fotó: 777

Mit jelent számodra az ápolói hivatás?

Ez egyrészt hobbi is számomra, de, ahogy már említettem, szeretném a papképet is formálni ezáltal az emberekben. Illetve evangelizációként is tekintek erre a hivatásra. Számtalan mentőstől hallottam már, hogy sokszor a fizikai gyógyítás mellett a lelki segítségre is nagy szükség lenne sok betegnél.

A papi közeg miként fogadta ezt a nem szokványos szerepkört, amelyet választottál?

Ahogy említettem, az Érsekségtől már az elején is engedélyt kértem és azóta is beszámoltam nekik a fejleményekről. Azok a paptestvérek, akikkel beszéltem erről, először nem tudták hova tenni ezt a dolgot. Aztán amikor elmondtam nekik a motivációmat és hogy miért csinálom, megértették az érveimet. Mindenki olyan utat keres, amely a személyiségéhez passzol. Sokakban megfogalmazódhat a kérdés, hogy akkor én most a papi hivatásomat otthagyom? Ilyenről szó sincs! Ha ezt szerettem volna, akkor már megtehettem volna. Én pap maradok továbbra is és a lelkipásztori szolgálatomra szeretném visszaforgatni az új területen megszerzett tapasztalatokat. Ezáltal olyan csoportokhoz juthatok el, akikhez lehet, hogy másként soha. Ha pedig nem is csinálok mást, csak pusztán jelen vagyok és az orvosi ügyeleten is tudják, hogy pap is vagyok és kicsit ehhez is értek, akkor talán módosul a megszokott kép az egyházi személyekről. Úgy vélem, hogy amit hirdetünk, azt éljük is! Ez pedig szerintem egy nagyon jó dolog, hogy a pap nem csupán az oltárnál és a hittanórákon szolgálja az embereket, hanem a valóéletben is.

„Az Istennek szentelt élet elsőrangú feladata, hogy láthatóvá tegye a csodákat, melyeket Isten a meghívott emberek törékeny természetében művel.” (Vita consacrata – a Betegápoló Irgalmasrend hitvallása)

Hortobágyi Tibor

hirdetés