Karanténmoralizálás

Elgondolkodtató és szívhez szóló írás Gájer László atyától, aki szerint az új barbárság korában élünk.

Kényszerű bezártságban ülünk otthon. És legyünk őszinték, legtöbben nem is nagyon bánjuk. Kérdések alig-alig fogalmazódnak meg. Értékelhető válaszok még kevésbé. Véleménye sokaknak van. Hangosak a médiafelületek. Emiatt többnyire csak zajt lehet hallani. Tiszta hangot alig.

Harsognak a politikusok, mert nagyot nyerhetnek vagy nagyot veszíthetnek ebben a helyzetben. Harsognak a hírcsatornák, de ezer cikkből csak néhányban van használható információ. A legtöbb elemzés csak fecsegés, amely olyan stílusban van megírva, hogy fontosnak tűnjön. Harsognak az emberek. Belekezdenek az összeesküvés-elméletekbe, de aztán kínosan abba is hagyják azokat. Minden harsány és hangos, de talán senkinek sem állt össze a kép. Morális válaszok nincsenek. Az azonban már tudatosult bennünk, hogy a társadalmi rendszerünk és békénk roppant törékeny.

A mostani, a vírusveszély következtében kialakuló gazdasági válság nagyobb lesz, mint a 2008/2009-ben kezdődő, és már most nagyobb, mint az 1929-33-as volt. Félünk, mert sokan fognak elszegényedni, sokan veszítik el a munkahelyüket és ezzel maguk és/vagy családjuk biztonságát. A zűrzavar és a gazdasági krízis azonban nem most kezdődött. Voltak, akik finoman reagáltak erre már korábban, hónapokkal, évekkel ezelőtt.

Tudtuk, hogy nyakunkon a gazdasági válság, de igazán változni nem akartunk, mert nekünk az nem kényelmes.

A gazdasági válság oka erkölcsi természetű. A következményekkel nem számolva építettük a selejtezés, az eldobható kultúráját (throwaway culture, ahogy Ferenc pápa gyakran mondja), pedig mindenki tudta, hogy a féktelen fogyasztás és azt kísérő költekezés hová vezet. Azt mindenki érezte, hogy a pazarló és mérhetetlenül szennyező tömegturizmus, mint iparág rettenetesen erkölcstelen. A nemzetközi sportesemények, a fesztiválok, a nagykoncertek és ez ezeket kiszolgáló olcsó repülőjáratok és még olcsóbb szállodák…  Azzal hitegettük magunkat, hogy a béke örökké tart és a bruttó hazai termék örökké növekszik majd. Önfeledt könnyebbséget éreztünk, és magunknak sem vallottuk be, jóllehet tudtuk, hogy mindez hazugság. Továbbra is jól ellettünk volna a korlátlan fogyasztás világában, ahol az élvezhetőségig megszűrt, legyengített társadalmi és politikai viták azért meghagyták volna nekünk az illúziót, hogy mi morális lények vagyunk. „Úgy gondoltuk, örökre egészségesek maradunk egy beteg világban” – fogalmazott Ferenc pápa március 27-én az üres Szent Péter téren tartott imádság alkalmával. Azt hittük, hogy véget ért a történelem (vö. Fukuyama, 1992), aztán egyszer csak mégis bekopogtatott és szót kért magának. Most.

Az új barbárság korában élünk. Ahol a Facebook a véleményformáló és az Instagram az önértékelés mércéje. Ahol már rég elvesztünk a hírek értékét illetően és az influenszerek erdejében. Ahol minden étel tartósított és gondosan műanyagba csomagolt. Ahol a természet forrásainak lelkiismeretlen pazarlására építjük a mindennapi kényelmünket. Ahol a szelektív hulladékgyűjtés és valami kényszeres jótékonykodás a mindennapokhoz tartozik. De csak addig, hogy az ne fájjon, hogy azt ne érezzük meg, amiatt semmi kényelemről ne kelljen lemondanunk. Sőt, ezek is a kényelmünket, a lelkiismeretünk csendes kényeztetését szolgálják. Mert ezután is úgymond környezettudatosan fogunk élni, hiszen mi felvilágosult emberek vagyunk. És keresünk majd valami szervezetet, aminek pénzt lehet küldeni, hogy afrikaiakat etessenek rajta. Csak nekünk ne kelljen a szegényekkel beszélnünk, a szegényekhez érnünk. És persze alig várjuk, hogy a karantén elmúltával beválthassuk az elhalasztott utazásainkért kapott utalványokat. Szeretnénk, ha mielőbb visszarendeződne minden és következmények nélkül folytathatnánk ott, ahol abbahagytuk.

Sokan pedig már most arra játszanak, hogy a helyzet nyertesei legyenek, anyagi hasznot húzva abból, és tovább mélyítve ezzel az elhatalmasodó morális válságot.

Vajon miféle erkölcsi megtisztulás várható a koronaválság végén? Talán akkor jelentene ez az időszak valódi morális megtisztulást, ha végleg törölnénk az utazásainkat. Ha kevesebbet vásárolnánk és egyszerűbben élnénk. Ha a szokásos távjótékonykodás helyett valódi barátságot alakítanánk ki akár csak egyetlen szegénnyel, akit hosszú távon felvállalnánk akkor is, ha kényelmetlen. Ha nem élményekbe menekülve rejtőznénk el a saját ürességünk elől. Ha szabadságunk megóvását nem a politikától várnánk, hanem saját magunktól. Erkölcsi gondolkodásunknak legalább meg kellene közelítenie a technológiai fejlettségünket.

Otthon kell maradnunk. Ehhez a helyzethez kerestem figurákat. Az egyedüllét, a bezártság hőseit. Thoreau waldeni magánya most kevésbé tartalmas számomra, mint Tolsztoj időskori elvonulása. Hiszen az előbbi magával vitt egy könyvtárat és dolgozott. Az utóbbi már csak az erkölcsi elvei végletes csiszolásának szánta az egyedül töltött időt. De talán Tolsztoj szigorúan következetes erkölcsi radikalizmusánál is többet ér Charles de Foucauld atya sivatagi magánya. Ez eszköztelen csend volt, amely nem akart mást, csak jelen lenni a másik számára. A puszta jelenlét és nem annak mérhető eredményei a lényegesek.

A most kibontakozó válságra adható válasz véleményem szerint csak puritán lehet. Vegyük a kezünkbe az Evangéliumot! Kezdjük el olvasni! És mindent lecsupaszítva magunk körül, szabjuk hozzá az életünket!

Gájer László atya
(A szerző római katolikus pap, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának 2-es számú Keresztény Bölcseleti Tanszékének megbízott vezetője)

Fotók:
Kiemelt kép: Pixabay
Cikkben lévő képek: Ficsor Márton

hirdetés