Most, hogy az egész ország a temetőkbe megy, sírokat rendez, mécseseket gyújt gondolkozzunk el azon, hogy az élet csak egy pillanat. És felelősségünk van, hogyan gazdálkodunk ezzel az idővel.
Fiatalként nem sokat gondolunk a halálra, pláne nem az örökkévalóságra. Azonban amint bekerül az ember az élet taposómalmába, kicsit jobban eltöpreng azon, mi is az, ami igazán számít, ami értéket hordoz.
A nagyapám sokat jár kórházakba, időseket, haldoklókat látogatni. Tapasztalatai szerint senki sem bánja meg azt az élete végén, hogy nem túlórázott eleget. Inkább arról esik szó, hogy több időt kellett volna tölteniük a családjukkal, vagy nem törekedtek a jóra. Kemény, szívbe markoló felismerések ezek a betegágyon.
Vajon mi is megfogjuk-e ezt bánni? Vajon elég figyelmet, szeretetet, példamutatást adunk a környezetünknek? Vajon mit fogunk örökségül hagyni a családunknak, ha elmegyünk? A szeretetünktől átitatott kedves emlékeket, vagy a hiányt, azt az érzést, hogy sosem voltunk ott?
Éljünk jól. Éljünk úgy, hogy az általunk közvetített értékeket hagyjuk a családunkra, a környezetünkre. Éljünk úgy, hogy ne a múlandó dicsőséget keressük, hanem az örökkévalóság perspektívájába helyezkedünk. Éljünk úgy, hogy egyszer majd ránk is szeretettel emlékezzenek!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás