Az elmúlt hetekben népes és mindenekelőtt hangos szomszédaim lettek: egy pakisztáni család költözött be a felettem lévő lakásba, megszámlálhatatlanul sok gyerekkel.
Túlzás lenne azt állítani, hogy ilyen szomszédról álmodik az ember: a lurkók – egyébként teljesen érthetően – a lakásban fel-alá rohangálnak és játszanak, ezzel pedig elefántdübörgésre emlékeztető hangok érkeznek felülről, én meg pisloghatok alulról, vajon rám szakad-e egy pakisztáni család Budapest belvárosában?
A mai napon épp a Balatonról slattyogtam haza, amikor ezúttal zsivaj helyett énekre lettem figyelmes, ismerős dallamok voltak, de bizonytalan voltam, hogy jól hallom-e és vajon onnan-e, ahonnan végképp nem számítottam rá. Sietős léptekkel lépkedtem a felettem lévő ajtó felé, de már félúton pontosan tudtam, hogy azt hallom amire gondoltam, és valóban a „pakisztáni” központból.
„Here I am to worship, here I am to bow, here I am to say, that you’re my God…” – zengett az egész lépcsőház az egyik legcsodálatosabb keresztény dicsőítő daltól. Egészen megható volt a nyitott ajtón belesni, és látni a családot – legalább heten-nyolcan voltak – ahogy dicsőítették Istent.
Rá kell ébrednünk és döbbenünk arra, hogy sokkal több ami összeköt bennünket, mint ami elválaszt. És ez igaz pakisztáni-magyar viszonyra, de nagyon igaz ránk keresztényekre is.
Mert nincsen két Isten, csak egy van, s ezt az Istent dicsőíti ugyanúgy a tőlünk ötezer kilométerre születő pakisztáni keresztény, a debreceni református, a nyírségi görög katolikus, és én, a fővárosi római katolikus is.
Túl sokan irigyek hitünkre és túl sokan támadnak bennünket keresztényeket ahhoz, hogy széthúzzunk. Fogjunk össze, mert annyira egyszerű ez az egész, pont a fent említett dicsőítő dal magyar verziójában szerepel: „Hívd segítségül nevét és megmenekülsz!.”
Hívjuk együtt segítségül az Ő nevét!
Martí Zoltán
Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás