Anonim levelet kapott a 777 szerkesztősége egy fiataltól, ez még nem rendhagyó. Azonban hosszú írása – amelyet vitaindítónak szánt – már sokkal inkább az: a gimnazista – szerintünk fiú, de tényleg nem tudjuk – rendkívül gazdag szókinccsel, kimondottan intellektuális megközelítésből tulajdonképpen egy esszét írt a kereszténység kihívásairól, kritikus megközelítésből. Természetesen még nem kiforrott az írása, de így is rendkívül elgondolkodtató és semmiképpen sem átlagos. „Dolgozatát” már csak azért is teljes egészében publikáljuk, mert kimondottan nagyra értékeljük, hogy egy fiatalember egyáltalán arra szakít időt, hogy ezekről a kérdésekről értekezzen: az pedig csak hab a tortán, hogy bőven van olyan gondolata, amely megfontolásra, továbbgondolásra hív bennünket, miközben természetesen sok megjegyzésével tudnánk mi magunk is vitatkozni
Titeket pedig arra hívunk, hogy bátran reagáljatok akár válaszírásban, akár kommentben a felvetésekre!
Jelen írás célja (már amennyiben megfogalmazhat ilyet), hogy párbeszéd induljon (illetve ha már létezik, úgy nagyobb nyilvánosságot kapva folytatódjon) a katolikus egyházban bizonyos témákról.
hirdetésBérmálkozás előtt álló fiatal vagyok, így természetes, hogy sok kérdés mozog bennem a keresztény hittel, és általában a katolicizmussal kapcsolatban.
Még az elején szeretném leszögezni, hogy minden bizonnyal sok tévedést, hibát tartalmaz ez az írás (ami természetes is, hiszen gimnazistaként nem rendelkezem alapos tudományos felkészültséggel, valamint kellően széles rálátással a dolgokra), ezek azonban pont alapot biztosíthatnak a párbeszéd folytatásának, vagy egy vita kialakulásának is, így mindenkit arra bátorítok, hogy kössön a szöveg tartalmába halálos nyugalommal.
Először is feltennék egy kérdést: egy világi ember, aki az elmúlt néhány évben követte a közéletet, mégis milyen képet alakíthatott ki magában a katolikus egyházról? Pedofilbotrányok, homoszexuális papok, állami pénzek, maradiság… Valószínűleg ezek a szavak jutnának először eszébe.
Természetesen az egyháznak épp az a lényege, hogy az örök igazságot képviseli a világban. Azonban úgy látom, hogy azon a vallási, kulturális és életmódbeli, néhol kusza örökségen, amelybe a vallásos emberek nagyrészét kitevő „bölcsőkeresztények” belenőttek, és amelyet a legtöbben talán tudat alatt tartunk a vallásunknak, lenne mit lecsupaszítani. Luigino Bruni kiváló könyvében, Az önfelforgatás dicséretében éppen arról ír, hogy az ideának nem szabad ideológiává szilárdulnia. Ennek érdekében pedig időről időre bizony fel kell forgatnunk kényelmes és jól ismert világunkat.
Ennek az önfelforgatásnak az első ideje szerintem az amúgy is mindent felforgató (kései) kamaszkorban kell, hogy elérkezzen. Mivel ez a téma érint most engem aktuálisan, mindenekelőtt a keresztény fiatalok (ki)nevelésének kérdésköre foglalkoztat a leginkább. Úgy látom, nemigen létezik átfogó és kidolgozott, valamint a gyakorlatban is szélesen alkalmazott módszertan a témára vonatkozóan, a helyenként eltérő, szokásokká szilárdult gyakorlatokon kívül. Természetesen nem vagyok a helyi szokások ellen, azonban hiányolok egy egységes, minőségi és kidolgozott anyagokkal szemléltetett anyagot.
De hogy mi is legyen ebben az anyagban? Szerintem a legfontosabb a kritikus gondolkodás elsajátítása, és egy hosszú gondolkodási, érési folyamat kompetens végigkísérése lenne. A hittanórák, egyházi tanítások – természetes módon – mind egy megmásíthatatlan igazság álláspontjára helyezkedve szólnak a hívekhez. Azonban a legtöbb esetben nem, vagy nem teljes mértékben történt meg az, hogy az egyszeri ember minden választási lehetőség közül, alaposan átgondolva a dolgot, egy hosszabb-rövidebb folyamat végén állva, teljes meggyőződésével a katolicizmust választotta. Minekutána sokan nem is álltak soha valódi választás előtt.
Mert hát miért is vagyunk vallásosak? Ha mélyen magunkba nézünk, a legtöbben, ha nem is kizárólagosan, ott találjuk indoklásképpen azt, hogy mert ebben nevelkedtünk, ezekben a közegekben élünk, és úgy beleszoktunk, hogy el sem tudjuk képzelni az életünket a vallás különböző elemei nélkül. No és persze mit szólnának az emberek, ha hátat fordítanánk az egésznek? Hiszen akkor nem csak az egyháznak, hanem ismerőseinknek, barátainknak, közösségeinknek fordítanánk hátat.
Lehet valakinek az élete és igazsága a vallás, anélkül, hogy valaha is igazán hívő lett volna.
És miért vagyunk éppenséggel katolikusok, ha már keresztények vagyunk? Erre a kérdésre valószínűleg csak nagyon kevesen tudnának észérvekkel megfelelni, amit nem tartok túl kifizetődőnek. Javaslatom lenne, hogy a keresztény egyházak kiváló teológusai írjanak a tömegek számára is befogadható munkákat az egyes felekezetek hitelveiről. Ebbe nem ártana bevonni a kisebb keresztény egyházak képviselőit is, hiszen érdemes volna megérteni a bennük zajló folyamatokat is (bár ezt természetesen a nem szektáknak minősülő felekezetekre értem, azonban utóbbiakkal sem ártana tisztában lenni).
Visszatérve a kritikus gondolkodásra, úgy vélem, ahhoz, hogy „engedelmes juhok” legyünk, legelőször is jó lenne mindehhez juhokká válnunk, de csak miután körbejártuk az egész állatkertet. Létfontosságúnak tartom, hogy a keresztény fiatalok (és emberek) sokkal minőségibb edukációban részesüljenek. És bizony, megkockáztatnám, hogy nem minden hittanórának kellene abból az álláspontból kiindulnia, hogy a katolicizmus vagy kereszténység vitathatatlan igazság. Együtt, eszmeileg felkészült, értelmes emberek segítségével kellene megtalálnunk azt, hogy miért is ez az igazság, s ha már megvan, sokkal behatóbban kellene megismernünk azt. Persze erre is valók a katekézis sorozatok (gondolom), amelyek azonban (személyes tapasztalataimból kiindulva) cseppet sem vonzó köntösben jelennek meg.
Felteszem, hogy a legtöbben már kételkedtünk életünk során ebben az egész dologban (bár senkinek sem szeretném elvitatni a benne kételyek nélkül kialakult mély hitét, nem tartom lehetetlennek, hogy valakinek mély hullámvölgyek nélkül is élő kapcsolata alakult ki Istennel), és pont ennek a kételynek nem biztosít az egyház gyakorlatilag semmiféle lefolyást, így a legtöbben elnyomjuk magunkban, vagy ami még rosszabb, látszólag vallásosak maradunk, de mindvégig ott motoszkál a szívünkben valamiféle kétkedés.
Azt hiszem, hogy a kételkedés folyamatának megélése biztosítana kellő érési folyamatot a valódi hit kialakulásában.
A közösségek pedig sokkal természetesebbnek kezelhetnék a hit keresésének folyamatát, hiszen semmit sem ér, ha csak a megszokás, vagy a barátai közelsége miatt jár templomba egy halom ember. (Persze ilyen időszaka is nyugodtan lehet bárkinek, de elvi szinten ez helytelen.)
Ehhez pedig először is minőségi, edukatív anyagokra lenne szükség, alapos megfontolás után. (Bár például ott van a katekizmus kompendiuma, amit igazán reklámozhatnának sokkalta jobban.) Ne egy, elkötelezett ember írja ezeket, hanem a legkiválóbb teológusok és kompetens, hiteles emberek. Szép és jó, ha szorosan kötődünk Jézus szívéhez, de Jézus elméjéről se feledkezzünk meg. A jelenlegi trendeknek köszönhetően úgy látom, hogy a hit megélése nagyon nagy hányadban érzelmi alapokon áll, ez különösen a fiatalabbakra igaz. Nem vitatom el az igazukat, de sokszor azt tapasztalom, hogy ezt az érzelmi alapot tüntetik fel egyetlen és kizárólagos útként a hit megélésére, és ezt demagógnak és gyenge lábakon állónak tartom. Az összes nagy, fiataloknak szóló rendezvény erre a struktúrára épül, így kissé egyoldalú lesz a történet.
És ha már Jézus elméje. A legtöbben nem tudnánk egy értelmes emberrel (észérvekkel) vitatkozva megvédeni a saját hitünket, vallásunkat. Pedig elvileg ez életünk nagy, nem is, egyetlen igazsága. És a keresztény egyház térítő jellegű, tehát ennek nem így kellene lennie.
Persze nem válhatunk mindnyájan kis teológusokká, de azért az alapvető felkészültséget növelni lehetne.
Most pedig következzen az a problémakör, amire a „keresztény életforma” elnevezést találom a legmegfelelőbbnek. Ugyanis az, amit mi a vallásunknak tartunk, szerintem csupa más dologgal is összefonódott az idők során. Először is szét kellene választani a keresztény kultúrát és hagyománykört magától a vallástól. Hiszen (különösképp a katolikus) egyházzal összefonódott a sok-sok évszázad művészete, filozófiája, sok-sok (európai) ország népi gondolkodása és kultúrája, a múlt századok embereszménye és életformája, és talán a legutóbbi elementáris erővel ható (és szerintem a leginkább problematikus) „csökevény” a nacionalizmus. A kultúrkör leválasztásának gondolata rám elementáris erővel hatott. Hiszen senkinek sem lelkiismeretfurdalást éreznie, ha nem szereti a gregorián, vagy éppen hogy a modern énekeket, vagy esetleg ki nem állhatja az orgona hangját. Ezt magának az egyháznak sem ártana tisztáznia, hiszen nem lenne baj, ha nem erőszakolnának a hívekre egy divatjamúlt hangzás-, vagy (az ikonokat és középkori festészetet illetően) képi világot. Ezekben lehet gyönyörködni, mint régi alkotásokban, de ami egyszerűen már nem az élő kultúra részét képezi, azt nem is kell tetszhalottként megtartani, ugyanolyan értékes marad. És persze akinek ezek a régi alkotások tetszenek, megélheti a hitét ilyen művektől végigkísértetve, de ha már ilyen gazdag örökségeink vannak, miért ne élhetne több stílus is egymás mellett? Persze már él is, de a modernitás elfogadtatása még nem olyan kiterjedt, főleg a köznapi életben.
Ugyanez vonatkozik az alábbiakra: Nem tartom jónak, hogy ha egy mezei ember ránéz egy régi Jézus-ábrázolásra – minthogy ez van kitéve templomában, mint szinte kötelező jelleggel csodálandó festmény –, elmenjen az élettől is a kedve. Aztán ott van az a hivatalosan propagált életforma, amely inkább egy idealizált 19. századi (vagy korábbi) embereszménynek tűnik, mintsem a vallásból eredő természetes elvárásra. Értem ez alatt például egy ideális vasárnap elképzelését: a család közösen misére megy, az édesanya vagy a szülők ebédet főznek, majd este a család közösen imádkozik. Ez az idill sajnos ma már a legtöbbek számára nem egy reálisan teljesíthető koncepció. Ugyanez vonatkozik az öltözködésre: az erkölcsösség keretein belül miért is ne követhetnénk a világi trendeket?
Nem túl kedvező, ha kollektíven az ápolatlanság és avíttság benyomását tesszük embertársainkra, hiszen így még kevésbé lesz vonzó számukra a vallás.
Itt megjegyezném, hogy érdekes jelenségként él egymás mellett, sokszor egy személyen belül is, a kereszténységben a modern társadalom külső- és belső tulajdonságaival felruházott ember az említett régebbi emberideállal. Mivel az előbbi életformának még nincs hivatalos legitimációja, így anélkül, hogy szelektálva lennének kulturálisan még igen, de eszmeileg már nem elfogadható elemei, a fiatalság nagyrészébe már ízig-vérig ez a szemlélet ivódik bele, így egyre távolodnak a keresztény gondolatvilágtól, és inkább csak az újabb keletű mozgalmak, dicsőítések képezte keresztény érzelemvilág jelent kapcsolódási pontot. Egyébként pedig az egyes emberek gondolataiból, érzelmeiből, esetleg félreértéseiből összetevődő gigantikus filozófiai halmaz már olyan mértékig kusza, hogy nem ártana benne rendet tenni.
A nacionalizmust illetően pedig: a 19. század végére kibontakozó ideológia buzgón használta a vallásos retorikát, így – meglátásom szerint – lassan valóban össze is fonódott vele. Persze, a magyar ember szeresse hazáját és magyarságát, azonban óva intenék mindenkit a népi hagyományok beolvadásával végeredményként kialakult keresztény-nemzeti állásponttól, amelynek legalábbis az örökségként beépült részén tulajdonképpen valamilyen szinten mindnyájan nevelkedtünk.
Ettől az egésztől függetleníteni kellene magát a vallást, nem szabadna összemosni vele.
Sohasem jó, ha egy vallás bizonyos területeken összefonódik a politikával, és a katolikus egyháznak ezzel már a középkor óta problémái vannak. Ha már itt tartunk – ma különösen is aktuális az egyházban a bűnökkel való szembenézés. Ennek a folyamatnak nagyon nagy léptékben, és mindenki számára elérhetően kellene lezajlania. Amíg állnak titkosított mappák a sötétségben, folyamatos és nyílt munkálatoknak kellene folyniuk a feltárás és feldolgozás érdekében. Ugyanez vonatkozik a történelmi bűnökre. Hiszen minden diák tanul történelmet, és ennek köszönhetően meglehetősen visszás dolgokat is a katolikus egyházzal kapcsolatban. Ezekkel kapcsolatban is igényes, közérthető, terjesztett anyagokat volna jó megfogalmazni, amelyek őszintén vállalják a kőkemény szembenézést, hiszen a jelen állás szerint egy nem keresztény diáknak ez lesz az első képe az egyházról, egy keresztény tanulónak pedig éppen nem fog imponálni a kép, sőt, kellően elbizonytalanító lesz rá nézve. Nem lenne megengedhető, hogy kellő háttértudás nélkül a diákoknak azt az egyházat kelljen szentként tisztelnie a jelenben, amelynek múltjáról éppen szörnyű dolgokat tanult.
Utoljára pedig a műveltségről szólnék. Amellett, vagy inkább annak ellenére, hogy egyes múlt századi irányzatok még jelentékenyen élnek közöttünk, a legtöbben nem tudnánk kompetensen hozzászólni az egyház elmúlt kétezer évében megjelenő művészeti hatásokhoz, ami még nem is lenne nagy baj, az azonban már sokkal inkább, hogy tulajdonképpen a mise részeit, a dogmáinkat és hitelveinket, szentjeinket, gondolkodóinkat, tanítóinkat, ezek gondolatait és tanításait, de még magát a Bibliát sem ismerjük behatóan. Persze megint csak nem reális, hogy ez ilyen formában mindenkit elérjen, de a lehetőséget legalábbis biztosítani lehetne a tudásra vágyók számára (bár nem kételkedem abban, hogy léteznek ilyen törekvések, hozzám még nem jutottak el). Érinteném még azt a kérdést is, hogy mi alapján mondunk ilyeneket: „micsoda romlás, hogy egyre fogynak a katolikusok hazánkban, mikor ez a vallás a kultúránk és mindenünk alapja”, amikor úgy igazában nem létezik olyan, kulturálisan művelt, keresztény réteg, amely ezt kultúrát úgymond hitelessé tenné? Persze léteznek nagy tudományú, és nagy művész keresztény emberek, de a magas kultúrában a keresztény szellemiség nem különösebben prezentálja magát. Nyilván nem lehet, és nem is lenne helyes cél a kultúra vezető elemeinek leuralása, de kétségtelen, hogy a művészeteket és a kultúrát egy nívós és nem keresztény értelmiség „tartja a kezében”, amely jogosan nézi le a keresztényeket, amennyiben azok nem is törekednek valódi műveltséget szerezni. Az utóbbi mondataim talán kissé félresikerültek lettek, de arra akarok kilyukadni, hogy amíg a „keresztény szellemiség” és a kultúra kapcsolata egyfajta ideologikus formában jelenik meg, és hiányzik egy viszonylag szűk, de nagy jelentőségű értelmiségi „elit”, addig hiányzik valami a katolikus társadalomból is. (A jelenség pontosításához, jobb megfogalmazásához nagyon örülnék vitatkozó írásoknak.)
A lelki élet fontossága természetesen mérvadó, és erre valóban nagy hangsúlyt fektet az egyház, a sok elméleti kritizálás során erről sem szabad megfeledkezni. Vitathatatlan érdem továbbá a szuper közösségek fennállása, amelyek nagyon sokat adnak tagjaiknak. Mindössze azt kellene elkerülnünk, hogy csupán (vagy többségében) a keresztény világ egyes platformjai képezzék valaki életterét, hiszen semmi értelme, ha külső szemlélők számára teljesen befogadhatatlan buborékok alakulnak ki, amelyek pedig esetlegesen nem is az igazi forrásból, hanem egy ideológiából táplálkoznak egy idő után. Az ökümené témájáról is sokkal többet kellene beszélni.
Itt még szeretném megjegyezni, hogy már rengeteg olyan kezdeményezés létezik, amely éppen olyan probléma megoldására vagy mérséklésére törekszik, amelyet a fentiekben felvetettem. Tisztázom még, hogy a megjelenő gondolatok a saját álláspontomat tükrözik, nem tartom őket abszolút igazságoknak, hiszen még ezek a gondolatok is csak formálódnak bennem.
Végezetül pedig köszönöm, ha elolvastad az eszmefuttatásom. Javasolnám, hogy nyíljanak meg a különböző platformok egy olyan átfogó társadalmi kommunikáció számára, amelyhez bárki, akár hívő, akár nem, hozzászólhat, és amelyet az egyház is figyelemmel kísér.
Anonymus
hirdetés
