Sokunk meggyőződése: ahhoz, hogy végre kiegyensúlyozottak legyünk, drámai változásokra, látványos lépésekre van szükség. Pedig elég lehet egy-egy apró gesztus vagy belső döntés, amely képes megváltoztatni a szemléletünket és felszabadítani a lelkünket – legyen szó hitről, kapcsolatokról vagy önmagunk elfogadásáról.
A legtöbben azt hisszük, hogy ahhoz, hogy végre kiegyensúlyozottak és boldogok legyünk, drámai változásokra, 180 fokos fordulatra, látványos lépésekre van szükség. Pedig gyakran elég egy-egy kavicsot kivenni a cipőnkből. Minden problémát hajlamosak vagyunk egy előttünk tornyosuló hatalmas hegynek látni, pedig lehet, hogyha megállunk és bátran szembenézünk vele – Isten perspektíváját is beemelve – már nem is lesz akkora.
Tapolyai Emőke klinikai-és pasztorálpszichológus olyan jellemvonásokra, viselkedésformákra, helyzetekre hívja fel a figyelmünket, amelyeken
ha hajlandóak vagyunk változtatni, új dimenziók nyílhatnak meg az életünkben, a kapcsolatainkban, a jelenünkben és a jövőnkben is.
A Harmat kiadónál nemrég megjelent könyve, a Kavics a cipőben épp ezekre a kicsi, mégis megállásra késztető témákra reflektál – tele nagyon is ismerős hétköznapi példákkal és reményt adó gondolatokkal.
Tapolyai Emőke szerint vannak kapcsolat-, élet- és hitkavicsok, ebből a három nagy témakörből emelek ki most nektek egy-egy példát.
Első kavics: A kényelemszeretetünk
Modern emberekként a kényelemszeretetünk az, ami gyakran megakadályoz minket abban, hogy küzdjünk az igazi, mély, meghitt kapcsolatokért és beérjük a felszínes ismertségekkel vagy az online kapcsolódásokkal. Gyakran mondjuk, hogy az ember társas lény, de azt elfelejtjük hozzátenni, hogy a kapcsolatainkért – legyenek azok családi, baráti vagy épp szerelmi kapcsolatok – igenis küzdenünk kell, energiát és időt szánni rá.
A közösségi média látszólagos ereje abban rejlik, hogy ott minden könnyebbnek tűnik. Egyetlen kattintás és „beszívezem” a barátom sztoriját, egy gyors gratuláció és le van tudva a tiszteletkör, egy indulatos komment és ott is hagyhatom azt, akit jól kiosztottam, nem kell a reakciójával szembesülnöm. Vagyis nincs szükség kitartásra, szembenézésre, áldozathozatalra.
Egy valóban mély kapcsolódásból azonban nem tudjuk megspórolni az összecsiszolódást, a súrlódásokat, azt, hogy tükröt tart a másik. Épp ettől lesz élő. Időről időre jeleznem kell, hogy mire vágyom, mit érzek, de anélkül, hogy vádlásként a másikra zúdítanám. Fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy hányszor keresem én a másikat, vagy csak várom, hogy ő keressen? Mit kellene megbocsátanom ahhoz, hogy újra egyenesbe jöjjünk? Egy igazi kapcsolat szép lassan egyre érettebbé válik és megerősödik – különösen akkor, ha Istent is behívjuk magunk közé.
Második kavics: A karácsony mint az év legnagyobb hajszája
„Egyetemes megegyezéssel mondjuk, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, a családé, a megállásé, a lelassulásé, a feltöltekezésé. Mekkora színjáték! Hiszen ez az év legnagyobb hajszája!” – fogalmaz Tapolyai Emőke a téma kapcsán. Elgondolkodtató sorok. Hiszen miközben tényleg arra vágyunk, hogy gyönyörű és meghitt ünnepünk legyen, sokszor éppen a tökéletességre való törekvés – hogy csillogjon a lakás, legyen ötféle sütemény, mindenki drága ajándékot kapjon – akadályoz meg abban, hogy megnyugodjunk és a lényegre, Krisztus világosságára figyeljünk.
A karácsony felnagyítja az egészségtelen kapcsolati dinamikákat és a hidelemünket, hogy csak akkor vagyunk szerethetők, ha teljesítünk.
Ha minden karácsonyi vacsora és vendégség úgy sikerül, ahogy a nagy könyvben meg van írva.
Fotó: Dreamstime
Ebbe az űzöttségbe, megfelelési kényszerbe sokszor a sátán hajt bele minket, hogy megfeledkezzünk a valódi Ünnepeltről. Pszichológiai vonatkozásban pedig a korai sérüléseink, sebeink, amelyekből sokszor már kisgyerekként levontunk azt a téves következtetést, hogy mi nem kellünk úgy ahogy vagyunk, nekünk hajtanunk kell – és ez hat ki a felnőttkorunkra is.
De idén karácsonykor dönthetünk máshogy. Dönthetünk úgy, hogy leszünk olyan bátrak, és időt hagyunk a lelassulásra, a csendre, a gyógyulásra – időt arra, hogy megszólítson az Isten. Hogy újra kijelentse, milyennek lát minket és mennyire szeret, hogy az igazsággal valóban szabaddá tegyen.
A harmadik kavics: Bármi sikerülhet, ha nagyon akarjuk
Ma óriási népszerűségnek örvendenek a motivációs guruk és life-coachok, akik azt hangoztatják: „Bármire képes vagy, csak akarnod kell!”. Ez a gondolkodás pedig szép lassan beszivárog az elménkbe, az életünkbe, és ha szembejön a valóság – ami nem ilyen csillogó, nem ilyen egyszerű – könnyen elcsüggedünk, csalódunk magunkban, hogy akkor biztos „nem akartuk eléggé”. Mivel pedig Instagramon és más közösségi oldalakon mindenkinek csak a legszebb pillanatait látjuk, jön a szégyen, hogy már megint csak a mi életünk nem jó.
Hívőként van szabadságunk arra, hogy máshogy gondolkodjunk! Hogy megálljunk, és az üres klisék helyett a Biblia szavait tekintsük kiindulópontnak és iránytűnek. Hadd idézzem itt is a szerzőt, mert engem mélyen elgondolkodtatott: „Való igaz, hogy sok mindenre képesek vagyunk, de sajnos több az, amire nem. Ez a gondolat szinte sértő a 21. század emberének, hiszen húsba vágó igazság, amelytől menekül, mert két dologra is felszólít: arra, hogy legyünk elégedettek, és fogadjuk el, hogy nem tudunk mindent a kezünkben tartani.”
Amíg elhisszük, hogy mindenre képesek vagyunk emberi erőből, csak akarni kell, addig nincs szükségünk Istenre. Sokkal felszabadítóbb kimondani, hogy „véges vagyok, mert ember vagyok, nem vagyok képes mindenre, de bízom Istenben”.
Sok szorongástól megkönnyebbülhetünk ezáltal. Hiszen ahol az erőlködésünk végetér, ott kezdődik a kegyelem.
Tapolyai Emőke könyve vékony, rövid, mégis tele van erővel, ehhez hasonló bátorításokkal. Ajánlom olvasni, nemcsak adventkor, hanem bármilyen életszakaszban!
hirdetés
