Minden tévhitet eloszlatott a betegek kenetéről egy olvasónk. Ki szolgáltathatja ki ezt szentséget? Mikor hívjuk a papot a beteghez? A betegek kenete a halál szentsége? Valóságos segítség lehet a tisztítótűz elkerülésében vagy enyhítésében? Bedő Ferenc vendégírását olvashatjátok.
Miért nem kell félnünk ettől a szentségtől?
A katolikus egyház egyik legfélreértettebb szentsége a betegek kenete – a köznyelvben még mindig „utolsó kenetként” ismert, sokak által félelemmel, tabuként kezelt szentség. Számos családban tapasztalható, hogy még a hívő emberek is halálhírként értelmezik, ha valakit erre a szentségre hívnak, mintha annak kimondásával vagy kiszolgáltatásával maga a halál is közelebb kerülne.
Ez a tévedés sokszor megfosztja az idős, beteg embereket attól a lelki erőtől és békétől, amit a szentség épp akkor tud nyújtani, amikor a legnagyobb szükség lenne rá.
Sajnos napjainkban nem ritka, hogy a beteg vagy a családtagok úgy érzik, a pap hívásával valójában „el akarjuk temetni” azt, aki még él, érez, küzd. Ez a félreértés – amely sok családban okoz lelki vívódást – indított arra, hogy utánajárjak: mit tanít az Egyház erről a szentségről?
Nagy segítségemre volt ebben Müller Lajos S.J. jezsuita teológus „Az utolsó kenet” című, 1928-ban megjelent műve, amely mára talán már csak antikváriumban fellelhető, mégis ma is érvényes, mély és a lelket igazán megérintő gondolatokat tartalmaz. Írása nem pusztán teológiai tanulmány, hanem személyes tanúságtétel is: egy lelkipásztor tanúsága, aki közelről látta a szenvedő, haldokló emberek arcát – és Isten irgalmas jelenlétét ebben a legnehezebb életszakaszban.
Nem a halál szentsége
Az egyik leggyakoribb tévhit, hogy az utolsó kenet a halál szentsége, amelyet csak az utolsó percekben szabad kiszolgáltatni. A fenti említett könyv világosan fogalmaz:
„A betegek szentségi kenése nem azért utolsó, mert az élet utolsó stációját jelenti, hanem mivel a liturgikus, szentségi kenések között a végső.”
Ez azt jelenti, hogy nem a halál jele, hanem az élet utolsó, legkegyelmesebb erőforrása.
Az Egyház e szentségen keresztül éppen akkor nyújt vigaszt és kegyelmet, amikor az emberi remények elfogynak.
A szentség, ami nem a halálról, hanem az Életről szól
Müller Lajos majd százéve kelt írásaiban és a katolikus tanításban is egyértelműen megjelenik: a betegek kenete nem halálos ítélet, nem „végső megpecsételés”, hanem
Isten gyógyító és megerősítő irgalma a szenvedés órájában.
A szentség célja nem csupán a bűnök megbocsátása, hanem a testi-lelki enyhülés, sőt akár gyógyulás is, ha ez Isten üdvözítő tervében szerepel.
Ez a szentség a bűnbánat, a megbékélés és a lelki felkészülés kegyelmeit közvetíti – nem kizárólag a halál közvetlen közelében, hanem minden súlyos, életet veszélyeztető betegség vagy időskori gyengeség idején is.
Az Egyház tanítása alapján nem csak egyszer, hanem akár többször is felvehető,
ha az állapot változása indokolja.
A hagyomány üzenete: az isteni irgalom szentségi jele
Az Egyház már az apostoli idők óta gyakorolja ezt a szentséget – Szent Jakab levele (5,14–15) az alapja:
„Beteg valaki köztetek? Hívassa el az Egyház presbitereit, imádkozzanak fölötte és kenjék meg olajjal az Úr nevében.”
Ez az apostoli gyakorlat az évszázadok során nem halványult el, csak formailag alakult. A középkorban a teológiai gondolkodás rendszerezte, a tridenti zsinat pedig világosan meghatározta, hogy
ez egy isteni eredetű szentség, amit csak felszentelt pap szolgáltathat ki.
A történelmi egyházatyák – Szent Ágoston, Aranyszájú Szent János, Szent Gergely – mind tanúságot tesznek arról, hogy a kenet valóban Isten kegyelmét közvetíti a testi és lelki gyógyulásra egyaránt.
Nem automatikus „mennybe jutás” – hanem kegyelem és segítség
Fontos félreértést eloszlatni: a szentség nem „automatizmus”, nem mágikus biztosíték a mennyországra.
Az utolsó kenet hatékonysága nagymértékben függ a beteg lelkiállapotától – a bűnbánat, a nyitottság és az elfogadás belső attitűdjétől.
Ugyanakkor a szentség – ha méltó módon és időben veszik fel – valóságos segítség lehet a tisztítótűz elkerülésében vagy enyhítésében, azaz az „ideiglenes büntetések” eltörlésében is. A betegek kenete tehát nemcsak „vigasztal”, hanem konkrét, lelki hatást gyakorol.
Miért fontos időben hívni a papot?
Sokszor az utolsó kenet kiszolgáltatásával várnak az utolsó pillanatig – s ezzel épp azt veszítik el, amit Isten adni akar: a lelki békét, a haláltól való félelem oldását és a lehetőséget arra, hogy a beteg tudatosan ajánlja fel szenvedését, életét és halálát Istennek.
Ezért fontos, hogy ne akkor hívjunk papot, amikor már csak percek vannak hátra. Ha valaki hosszan betegeskedik, krónikus vagy súlyos állapotban van, már akkor jogosult a szentségre. Nem kell megvárni a „haláltusát”.
A szentség méltósága: anyag, forma és kegyelem
A szentséget megszentelt olajjal szolgáltatják ki, amit a püspök nagycsütörtökön áld meg. A megkenés szimbolikája mély: Isten „érinti meg” a beteg testét, miközben a pap imádsággal kéri a Szentlélek gyógyító erejét. Ez a látható jel a láthatatlan valóság – a kegyelem közlésének eszköze.
Végszó – félelem helyett bizalom
Az utolsó kenet – vagyis a betegek kenete – nem félelmetes vég, hanem reménnyel teli áldás. Nem halálos ítélet, hanem Isten gyengéd, atyai ölelése a szenvedő ember számára.
Keresztényként nem az a célunk, hogy elkerüljük a halált, hanem hogy felkészüljünk az örök életre. A betegek kenete ebben segít – méltósággal, irgalommal, az Egyház imádságával és Krisztus jelenlétével.
Ne fosszuk meg ettől szeretteinket – és önmagunkat sem.
Bedő Ferenc
hirdetés
