Benkovics Péter megosztotta élményeit szentévi, római zarándoklatáról. Október 5-én még a pápai audiencián is részt vett.
A Via Sacra szervezésében szentévi zarándoklaton voltam Rómában, november 3-a és 7-e között. Lelki vezetőnk Martos Balázs püspök atya volt. A zarándoklat eredetileg a Pázmány Hittudományi karának levelezős hallgatói között szerveződött, de kiegészültünk más jelentkezőkkel is. Így mentünk 30-an, a lelki vezetőnk és az idegenvezető, Faragó Szilvia társaságában.
Részt vettünk november 5-én a pápai audiencián, emellett mindennap volt szentmise, melyeket Balázs atya celebrált, többek között a Szent Péter-bazilika magyar kápolnájában is.
A zarándoklás az Ószövetségben gyökerező keresztény szokás, melynek során hátrahagyva a hétköznapok sokszor vesződséges fáradságát, az ember útra kel, távolra megy, hogy távolról tekintsen életére, összegezzen, elcsendesedjen. Ugyanakkor a legfontosabb cél, hogy lényét a zarándok megnyissa az életét fenntartó „szent titok” felé, enyhülést, békességet, talán válaszokat találjon. Ezért a zarándoklat mindig valami „szent” felé irányul, olyan emberek sírjai, múltbeli eseményeknek emléket állító épületei és képzőművészeti alkotásai felé, melyek példájából erőt meríthet az egyszerű ember. A zarándok így tud a szentév római kavalkádjában is csendre és békére lelni.
„Ego vobis Romae propitius ero” vagyis: „Rómában kegyelmes leszek hozzátok” – kapta Loyolai Szent Ignác félezer éve ezt az üzenetet. Amint ez az idézet is mutatja, a zarándok útja elsősorban belső út, melyet szavakkal nem mindig lehet kifejezni, és mikor igen, az akkor is sok esetben túl belsőséges egy Facebook poszthoz. Így csak néhány ízelítőt mellékelek.
hirdetésÉletem érdekesen állandó eleme, hogy bármilyen életet is éltem, de mikor utaztam, minden utamba eső templomba bementem. Nagy örömömre szolgált, hogy ezen útnak kimondottan célja is volt ez! Hogy miért is megyünk templomba, azt csoportunk lelki vezetője, Martos Balázs püspök atya az egyik szentmisén így foglalta össze:
„Minden templom egy olyan hely, ahol nyitva van az ég.”
Részt vettünk a pápai audiencián a Szent Péter téren, ahol sikerült egy jó szelfit elkapnom. A képen (legalább) két Péter látható…
Beszédes képre sikeredett: az „áldás” szó szinte minden nyelvben olyan gyökérből ered, mely szerint valami jót kívánunk a másik embernek. Ember kívánja a másik embernek, de maga a jó – ahogy a képbe becsillanó napfény – felülről, az életünket hordozó „szent titok”-ból ered. Nagy élmény volt számomra, hogy gyermekkori önmagam már-már elfeledett, de különösen értékes részéhez visszatérve, 28 év után újra ministráltam a napi szentmiséken.
És persze Olaszország… kiváló espressók, pizza és fagyi, de mindez csak hab volt a tortán. Ahogy az is, hogy azért egy este a szállásunk közelében lévő Gracie Barra csapathoz be tudtam csatlakozni egy brazil jiu-jitsu edzésre. Az élet sokszor küzdelem, és én sokat merítek lelki küzdelmeimhez a fizikai küzdelmekben tanultakból.
Az út lényege azonban a kapcsolatokban volt. Elsősorban a lelki kapcsolódás felfelé és önmagunk felé, és persze az ezektől elválaszthatatlan kapcsolódás az emberek, különösen a zarándoktársak felé. Értékes, olykor fájó mélységekből felemelő, máskor önfeledt kacagásba fulladó beszélgetések, barátságok születtek.
Az utolsó képen Balázs atyával ülünk utunk végén a csodálatos Il Gesú előtti lépcsőn, ahol talán a legértékesebb üzenetet kaptam, miközben a zarándoklat sok-sok élményének kincsesládájával kissé talán megfáradtan lehuppantunk a lépcsőre:
„Péter, ahelyett, hogy Istenben bizakodnánk, mindig azt gondoljuk, hogy mi majd megoldjuk!”
Fotó: Benkovics Péter Facebook-oldala
Így az élmények és a békesség mellett legfőképp ezt a bizakodást hoztam haza, és igyekszem ennek gyümölcseit megosztani mindazokkal, akiknek élete útja keresztezi az enyémet.
U.i.: Hatalmas respect és hála a világ legcsodálatosabb feleségének, hogy lehetővé tette, hogy amíg én Rómában töltekeztem, ő a három gyermekünket menedzselte idehaza!
Benkovics Péter
hirdetés
