„A szeretet dallama” névvel indít podcast-sorozatot a Magyar Katolikus Egyház YouTube-csatornáján Székely János püspök atya. Az első adásban megismerkedhetünk az MKPK elnökének életével, mesél gyerekkoráról, hivatásáról, példaképeiről és arról is, hogy telik mostanság egy napja.
Székely János szombathelyi megyéspüspök podcast-sorozatban osztja meg velünk gondolatait, minden epizódban egy adott tematikát körbejárva. Az első adás a püspök úr személyét hozza hozzánk közelebb, Kuzmányi István atya ugyanis az MKPK új elnökét életútjáról kérdezte.
Püspök atya, miért ezt a címet választottad a podcast elnevezésének?
Egy elbeszélés szerint egyszer egy kisfiú szívében megszólalt egy gyönyörű dallam. Szép volt, mint az első tavaszi kék égbolt, olyan volt, mint a hegyi patakok csobogása. A kisfiú azt gondolta, ez annyira gyönyörű, elviszi az Úristenhez, odaadja Neki. Így is történt, letette a dallamot az Úristen lábai elé. A Jóisten nagy örömmel hallgatta a dallamot, és azt mondta,
„annyira szép, ha akarod segítek neked, hogy egészen tökéletes legyen.”
És megajándékozta őt a szeretettel és szerelemmel. A gyermek növekedett és közben a dallam is változott a szívében: érzésekkel, mélységgel telt meg. Azt gondolta, készen van és elvitte megint a Mennyei Atya elé. Az Úristen örömmel hallgatta, de azt mondta, valami még hiányzik belőle, és megajándékozta őt a szenvedéssel. Az ember küszködött és lázadt, úgy érezte, belepusztul, elveszíti a hitét, de lassan föléje kerekedett a szenvedésnek, legyőzte azt és közben a dallam is változott a szívében. Egy szomorú, mély alaphang is belekerült, de ettől még zengőbb lett, még diadalmasabb. Ahogy meghallotta, elvitte az Úristenhez és azt mondta: „mindenemet, amim csak volt, beleadtam ebbe a dallamba,
szívem vérével írtam, nincs másom, amit adhatnék, fogadd el.”
A Mennyei Atya azonban azt mondta, hogy „van számodra még egy ajándékom”, és megajándékozta őt a magányossággal. Az ember körül a világ hangjai lassan, de elcsendesedtek, és ahogy ő átküzdötte magát a magány keserűségén és kegyelmén, a dallam újra változott a szívében: egyre szellemibb lett, egyre áttetszőbb. Ahogy az Úristen meghallotta, meghatottan elfogadta.
A szeretet dallamát tanuljuk egy életen át, az élet néha nehéz iskolájában, és ahhoz, hogy egy-egy osztállyal előrébb léphessünk, néha nagyon nehéz utakat kell végigjárnunk. Ez a műsor ezt a tiszta dallamot szeretné megszólaltatni és szeretnénk, ha ez szólna a társadalmunkban is.
Kevesebb hamis hang lenne, kevesebb disszonancia, több olyan hang, amit a Biblia, a hitünk, a szívünk ihlet.
Ez a hang szólalna meg emberi szívekben, családokban, iskolában, kórházban, utcán, médiában, munkahelyeken.
XVI. Benedek pápa mondta azt, hogy egy társadalom embersége leginkább azon lemérhető, hogy hogyan fordul a szegényhez, a gyöngéhez, a beteghez, az időshöz. Szeretnénk, ha ott lenne ez a dallam a mai magyar társadalmunkban és az egész világon. A Biblia szemével akarjuk nézni az egész világot, a Bibliában megszólaló tiszta dallamnak a fényében. Abban akarunk segíteni, hogy ez a dallam egyre inkább jelen legyen a mindennapi életünkben.
Püspök atya, az első adást a te személyes életednek szenteljük, hogy közelebb hozzuk a személyedet a nézőkhöz, hallgatókhoz. Hol születtél, hol volt az otthonod, hogyan emlékszel rá, mit hozol onnan?
Budapesten születtem és a II. kerületben a Vend utcában nőttem fel. Ez a Rózsadomb mögött egy olyan hely volt, ahol a házunk mellett két telek még üresen állt. Közelünkben van egy kicsike erdő is, úgyhogy rengeteget játszottunk a környéken testvéreimmel, illetőleg unokatestvéreimmel. Egy ikerházféleségben nőttem föl. Négyen vagyunk testvérek, két bátyám és egy húgom van, két unokatestvérem is ott lakott, tehát egy kertben hat gyerek: öt fiú és egy lány. Mindig nagyon nagy játék, öröm és rengeteg élmény töltötte be a gyermekéveinket.
Rendkívül hálás vagyok a jó szüleimnek. Édesapám egy fantasztikusan tehetséges ember volt. Ő gimnazista korában kétszer is nyert országos matematikaversenyt. Nagy zseni volt, rengeteg nyelven egészen jól tudott, ámulattal néztük. Egyik dolog, ami bennem kisgyerekként már megfogalmazódott, hogy ha felnövök, akkor szeretnék okos ember lenni, sok nyelvet tudni.
Ezt akkor sikerült örökölni is?
Édesapámtól megkaptam a szellemi dolgok szeretetének ezt a nagyon természetes örömét és vágyát. Nem kellett nekünk mondani, hogy tanulj, fiam, olvass. Érdekelt a világ. Édesapám később egy nagyon fontos dolgot tett az életemben. Körülbelül nyolcéves lehettem, volt egy távoli rokonunk, aki gyermekbénulásban szenvedett, csak a feje növekedett, a teste kicsi maradt, mint egy kis csecsemőé. Nem tudta egyetlen végtagját sem megmozdítani. Eleinte a szüleim azt mondták, hogy nekünk gyerekként ezt nem kell látni, de egyszer édesapám megfogta a kezemet és azt mondta, menjünk el együtt. Csodálkozom máig, hogy miért engem választott, de azt érezte, hogy ezt velem szeretné megtenni. Elmentünk.
Elsőre annyira döbbenetes volt látni a sok-sok eltorzult testű fiatalt, gégemetszéssel, vastüdőben… Egy-két napig alig tudtam megszólalni.
De ettől kezdve néha édesapámmal együtt mentünk. A rokonunk – aki nálam hat-hét évvel lehetett idősebb – egy nagyon különleges fiatal volt, gyűjtötte a vicceket. És ha elmentünk, mesélt hat-nyolc viccet és nagyokat kacagott. Szeretett sakkozni, odatettük a feje mellé a táblát, mondta a lépéseket, nagyon élvezte, akár győzött, akár veszített. Lassan annyira felbátorodtam, hogy néha egyedül is elmentem hozzá. Aztán meghalt – a legtöbb ilyen fiatal eléggé hamar kell, hogy befejezze az életét – és egy-két évig nem mentem, de aztán eszembe jutott, hogy ott van a többi fiatal és elkezdtem újra járni, néha egyedül, néha a hittancsoportunkból, a Margit körúti ferences közösségünktől egy-két emberrel együtt. Elhoztuk onnan a mozgássérült fiatalokat, játszottunk, beszélgettünk velük, süteményt vittünk és gyakran, ahogy onnan eljöttem, azt éreztem, hogy óriási békesség van bennem: valami kicsi jót legalább tehettem. És rájöttem, hogy az életben a legfontosabb nem az, hogy nagyon okos legyek, hanem az, hogy szeressek és adjak. Nagyon hálás vagyok édesapámnak, hogy erre az útra rávezetett.
Édesanyám is egy nagyon különleges valaki. Fiatal korától kezdve, amíg csak tudott, mindennap ment misére, pedig rengeteget dolgozott. Négyen vagyunk testvérek, nagymamám is otthon betegeskedett, édesanya volt ennek a háznak a mindenese. Szénnel fűtöttünk, mindig ő hamuzott, begyújtotta, az egész családot ellátta, zongoratanárnő volt egyébként. Számára létkérdés volt, hogy hacsak mehet, akkor mindennap ott legyen a templomban. A szentmise második felét mindig végigtérdelte.
Ministránsként a szemem sarkából mindig őt néztem és lassan rájöttem, hogy a családunk egysége, békéje leginkább az ő nagyon mély hitén, szeretetén, jóságán nyugszik.
Ő megmutatta nekem a forrást, amiből egy életen át táplálkozni lehet. Édesapámat fantasztikusan szerette és tisztelte. Amilyen kicsi hibái édesapámnak voltak, ő mind igyekezett elrejteni, gyerekként alig vettük észre. Mindig várta esténként édesapámat, anyukám izgatott volt, fél hét körül látszott, hogy örül, készítette a vacsorát, és ahogyan a kulcs megcsörrent a zárban, édesanyám megtörölte a kezét, szaladt ki, és ahogy nyílt az ajtó, átölelték egymást. Minden este így indult, gyönyörű volt látni. Ebben a légkörben nőhettem föl, szólt nálunk a szeretet dallama.
Püspök atya, említetted a ministrálást és a ferences közösséget is. Hogyan kötődsz a ferencesekhez? Akár Szent Ferenchez, vagy akár a ferences atyákhoz, közösséghez.
Közelünkben volt a Tövis utcai templom, ami hagyományosan ferences templom volt, de a kommunista rendszer alatt a szerzetesek létszáma korlátozva volt: 80 főt vehettek föl és főleg a gimnáziumokat kellett ellátniuk. Tehát gyakran olyan atyák kerültek oda, akik ferencesek voltak, de nem élhettek a közösségben, és nem is viselhették a ferences ruhát, úgymond kereten kívüli ferences atyák voltak. Egy ilyen atyával volt a legelső élményem a Tövis utcai templomban: öt-hat éves lehettem, tébláboltam a sekrestyében, nem vettem észre, hogy a cipőfűzőm kibomlott és Grácián atya, – akit nagyon szerettünk, nagyon tiszteltünk, idős volt, alig tudott lehajolni vagy mozogni, – egyszer azt láttam, hogy lekuporodott és köti a cipőfűzőmet. Döbbenetes volt kisgyerekként ezt átélni, egyetlen szavára sem emlékszem, de erre a mozdulatára kitörölhetetlenül.
Volt egy különleges kántornőnk -, úgy neveztük: orgonás Mária, mert volt egy virágos Máriának is – ő titokban fogadalmas karmelita nővér volt. Gyönyörű hangja volt, hatalmas, erős, kristálytiszta hang, magas, szép volt, nem tudtam, hogy ő fogadalmas szerzetesnő, csak azt éreztem, hogy különleges kisugárzása van. Egyik este sokan voltunk ministránsok, ő nagyon örült és azt mondta nekünk, hogy maradjunk ott a mise után – valami fontosat akart mondani, – bement a sekrestyébe, hirtelen minden villanyt leoltott, vaksötét lett, visszajött, csak az örökmécses kicsi piros fénye égett és azt mondta:
„Jézus itt van, mindannyian szólhatunk Hozzá.”
Kisgyerekként nem tudtam még, hogy mit kell ilyenkor mondani, gondolni, de a lelkembe ezek a percek kitörölhetetlenül szinte beleégtek. Különleges hely, csoda hely volt nekem a templom, különleges emberek voltak ott: mint régen a betlehemi pásztorok, ott álltak a titok körül és egy kisgyereknek az útját odasegítették, odakísérték.
Nagyon hamar egy ferences atya azt mondta, hogy olvassam a Szent Ferenc-legendákat, a Fiorettit. Meg is szereztük és elkezdtem olvasni még gyerekként. Óriási élmény volt, olyan volt nekem a Fioretti, mint az evangélium, a gubbiói farkas, Szent Ferenc, ahogy mindent otthagy, ahogy megkomponálja a Naphimnuszt, Leó testvérrel beszélget… Mintha kitavaszodott volna a világ, azt éreztem ezekben a gyönyörű történetekben. Rengeteget rajzoltam is Szent Ferencről, tehát a teljes fantáziámat ez töltötte be. Nagyon hamar ott volt bennem a vágy, a gondolat, hogy
az életemet Istennek és az emberekért fogom szentelni.
A szívedben egy különleges dallam is megszólalt ekkor, a hivatás dallama. Ez akár egy pontszerű élményhez is köthető, vagy ehhez a sok mindenhez, amit elmondtál?
Nem annyira pontszerű, inkább egy nagyon erős vonzás-érzés, szerelemhez hasonló, betölti az embert. Körülbelül hétéves lehettem, állatkertben sétáltunk a családunkkal, illetőleg az unokatestvéreimmel. Az unokahúgommal toltunk éppen egy babakocsit, mert egy másik unokatestvérünk akkor született. Az unokahúgom pici gyerekként megkérdezte tőlem, hogy ha megnövök, feleségül fogom-e őt venni.
Én azt feleltem, hogy sajnos nem, mert pap leszek.
Úgyhogy bennem ez a gondolat, érzés, döntés akkor már megvolt. Nem tudom pontosan megmondani, hogy miért. Nagyon nagy vonzás, ami az egész lényemet betöltötte.
Hogyan emlékszel vissza a kispap éveidre, amik félig-meddig Magyarországon, később Rómában és a Szentföldön zajlott.
Esztergomban kezdtem katonai szolgálat után, ami nem volt könnyű, és mégis tele van különleges, erős, jó élményekkel. Titkos imák a megfigyeltség, az elhárítós tiszt árnyékában. De ugyanakkor nagyon nagy összetartásban telt a többi ottlevő papnövendékkel. Fogdában is voltam tiltott könyvek tartásáért, és más hasonló kalandokat is átéltük.
Esztergomba kerültem nulladévre, bevezető időszakra, mert februárban szereltünk le a Magyar Néphadseregből. Kevés óránk volt, nagyon sok időnk, sok időt töltöttem a kápolnában, ami régi nővérkolostornak volt a kápolnája. Volt benne egy olajkályha, általában amellé fészkeltem be magamat, szerettem hosszú időt ott lenni. Ekkor kezdtem igazán erősen a hébert meg a görögöt megtanulni – a Biblia vonzott és meg akartam az eredeti nyelveit is ízlelgetni, érteni. Rengeteg fizikai munkánk volt: fát hasogattunk, épületeket takarítottunk, rendbe raktunk, tehát mindennap volt valami fizikai tevékenység is. Három oszlopa volt ennek a félévnek: a sok imádság, a munka meg a tanulás öröme.
Aztán Budapestre kerültem a központi szemináriumba, három évet végeztem ott. Ámultam a professzoraink nagyon mély tudásán, kinyílt előttem a szellemi életnek a mélysége, a titka, a gazdagsága. (…) Tarjányi Béla lassan haladt, de nagyon mélyen, nagy szívvel magyarázta a Biblia kincseit. Majd Betlehembe kerültem három és fél évre. Eleinte azt éreztem, hogy tíz centivel a föld fölött vagyok, amikor az ember Betlehemben a Születés-barlangban van, ahol az Üdvözítő, a világ fénye, világossága megszületett…
Ott térdeltünk néha, csütörtök volt a szabadnap, akkor kirándulhattunk, mehettünk szabadon kicsit felfedezni a Szentföldet, de délutánonként ott gyülekeztünk, és volt, hogy egy-két órát ott voltunk a Születés-barlangban. Óriási élmény, elmondhatatlan. Szinte ott láttam magam előtt a kicsi gyermek Jézust, ahogy a jászolban fekszik.
A Golgotán átélni egy-egy misét szintén döbbenet, ahogy szinte az ember érzi, ahogy a kereszten ott függ a Megváltó, folyik a vére, ránk néz, minket kérdez, mindent odaad.
A Szentföld jelentett egy nagyon nagy szellemi kalandot is, rengeteget megértettem a Bibliából. És nagyon fájdalmasan átélt az ember egy szinte megoldhatatlan történelmi sebet: a palesztin-izraeli konfliktusokat, háborúkat, erőszakot, gyűlöletet. Ezt is végigéltük és egy óriási fájdalmas tapasztalat arról, hogy mennyi mindent el lehet rontani a történelemben és milyen nehéz elrontott dolgokat helyrehozni, sebeket begyógyítani.
Honnan ered a Szentírás szeretete a szívedben?
14 éves koromban a bátyám is meg én is kicsit útkeresésben voltunk, ez egy kis kamaszkori lázadás is volt. Kerestünk templomot, a Tövis utcába jártunk. Jó hely volt, de egy idő után azt éreztük, hogy kevés,
kellene ifjúsági hittan, gitáros mise, valami kicsit modernebb, és a bátyám rátalált a Margit körúti ferences templomnak az ifjúsági közösségére.
Egyik nap mondta nekem, hogy menjek el, nézzem meg. Le is mentem, szombat este volt, hatos szentmise, életemben először hallottam élőben gitáros misét. Nagyon tetszett. Ahogy mentem előre áldozni, máig emlékszem, hogy megnéztem magamnak a kis kórust és
egyből bennem volt a gondolat, hogy ide kell tartozni.
És így is lett, gimnazista koromban végig oda jártunk szentmisére, hittanra. Fél nyolckor volt a hétköznap esti mise, a bátyámmal szinte minden este, általában futva mentünk le a Vend utcai házból a Margit körútra.
A hittant egy ferences atya tartotta, Gordos Gáspár, aki nagyon szerette a Bibliát. Rengeteget idézett Ószövetségből, Ámosz és Mikeás könyveiből és néha kérdezte, ki tudja, hogy honnan idéz. Általában nem tudta senki és gondoltam, hogy én kicsit kiművelem magamat, és azon a nyáron elolvastam a teljes Ószövetséget. A Balatonnál voltunk egy ilyen egyszerű helyen, még strand sem volt, hanem jegenyefák meg egy kicsit mocsaras partvidék, ott ültem le, vittem a nagy Bibliát és órákon át olvastam, néha egész nap. Nem értettem rengeteg mindent, ami az Ószövetségben volt: csatákat, jelképeket, ókori világot, de a Biblia hatalmas erejét, szépségét átéltem, néha azt éreztem, hogy odafentről jönnek a szavak.
Néha nem is bírtam tovább, felpattantam, bicikliztem egy-két órát, aztán vissza a jegenyefa alá és folytattam.
Óriási élmény volt, Biblia-szerető ember lettem és minden érdekelt a Bibliával kapcsolatban. Ebben Gáspár atya is segített, aki egyébként nagyon erősen prédikált, nagy szívvel, beleadta önmagát, öröm volt hallgatni. Radikális is volt, igaz is volt és erő is volt benne. Illetve ő egy palóc faluból származik, ízlelgettem benne a vidéki ember szívjóságát, tisztaságát, érzelmi gazdagságát. Tehát nagy élmény volt nekem a hittanunkat vezető Gáspár atya. Kicsit rajta keresztül lettem a Biblia jó barátja.
A te jelképes kis papírodon, ha ki lehet választani az Ószövetségből és az Újszövetségből egy-egy helyet, akkor mit találunk?
Az Ószövetségből az első személy, aki nagyon közel jött, az Jeremiás próféta, és nemcsak a Biblia miatt, hanem Franz Werfel Halljátok az igét! c. könyve miatt is. Óriási élmény volt, a hatására akkor újraolvastam Jeremiást.
Én általában kicsi jeleket teszek a Bibliába oda, ami úgy nagyon szíven talál, nagyon megérint, ceruzával bejelölöm
mind a mai napig – Jeremiás könyvet tele lett ilyenekkel – az ő személyes drámáját, ahogy az ember átéli, olvassa, egy kicsit bele tud érezni abba, ami benne történhetett. Az Újszövetségből pedig talán János evangéliuma, ami egyszerre végtelenül egyszerű, nem bonyolult mondatok, rövidek, egyszerű fogalmak, de tengermély. Ahogy az egyik egyházatya mondta:
olyan, mint egy különleges tó, kisgyermek is átgázol rajta, de egy elefánt is elmerül benne.
János evangéliuma egy nagy kedvencem. És hát sok mondat van, ami közel áll hozzám. A püspöki jelmondatom ez lett: „Mindenki érte él.” (Lk 20,38) Ez a kinevezésem napjának az evangéliuma és számomra azt jelenti, hogy minden embernek, akár felismerte már ezt a titkot, akár még csak keresi, igazából a szeretet titkából sarjad az élete. Onnan vagyunk mindannyian, ebből az ősforrásból és az életünk nagy küldetése az, hogy megtanuljuk a szeretet dallamát. Érte élünk, Neki élünk, Benne élünk, és mint pap, abban kell, hogy segítsek, hogy ezt a dallamot megszólaltassam, rávezessem, odasegítsem az élete igazi, mély titkához, ami a szívét egyedül képes betölteni.
A teljes epizódot itt találod:
hirdetés
