Varga László kaposvári megyéspüspök a múlt hónapban tartott lelkigyakorlatot Bárdudvarnokon. Elmélkedésének vezérfonalát Johannes Hartl A titok vonzásában című könyve adta.
Varga László kaposvári püspök bárdudvarnoki előadása a „Soha ki nem alvó tűz” címet kapta, mely egy meghívást hordoz magával az imádságra. A címben a tűz eleme szerepel, püspök atya mégis a víz szimbolikus jelentőségét emelte ki először. Mint elmondta, ez az elem sokféleképpen megmutatkozhat, akár a tenger, lehet nyugodt, játékosan hullámzó és olykor háborgóan veszélyes is. Egyfajta bizalmi kapcsolat szimbolikája, amely párhuzamot mutat az imaélettel. László atya buzdított arra, hogy merjünk minél többször belelépni a vízbe, amely által egyre mélyebb szintre kerülünk, és ne essünk abba a hibába, hogy csak mondogatjuk egymás után a jól ismert imákat. Kell, hogy megtaláljuk bennük a kapcsolatot Istennel.
Püspök atya kiemelte a tanítás fontosságát. Nem a „mit” a lényeg, hanem a „hogyan”. A lényegi elemek a fontosak, mint a krisztusi lelkület, az alázat, a spiritualitás. A lelkigyakorlatnak helyet adó új konferenciaközpont is ezt a célt szolgálja. Egy intézmény, amely László atya nagy álma volt, és ami idén megvalósulhatott.
„Egy agyonhajszolt életben kell egy hely, ahol csend van. Ez bárhol lehet, de ahogy a víznél is, ott tudsz inni, ahol forrás van. A helyekkel is így van.”
Töltekezésre szükség van. A mai ember életét már nem határozza meg az ima. A valóságtól is próbál az ember elrugaszkodni. Fél az öregedéstől, a szenvedéstől. Az ego került a középpontba, nem az Isten. Az abszolút igazságot is félretolja és csak a saját igazához ragaszkodik.
László atya kiemelt jelentőséget tulajdonít a mennyek országáról való beszédnek. Azonban azt látja, hogy egyre kevesebb szó esik róla. Talán azért, mert amellett, hogy a földi dolgokkal vagyunk elfoglalva, ráébreszt arra is, hogy Krisztus tanítása komfortzónán kívülre esik. ilyen például az ellenség szeretete. Az ember a maga kényelmére megszelídítette az evangéliumot.
Többször említi Johannes Hartl gondolatait is, ahogy a szerző fogalmaz, „a szelfi egyháza” lettünk, minden az emberről szól. Egyfajta szolgáltató-egyházzá váltunk: aki fizet, az parancsol.
„Egy úgynevezett wellness-vallásosság alakult ki, ahol az ima kellemes csevegés, a böjt méregtelenítő kúra és a bűnbánatot is azért tartjuk, hogy pszichésen kiegyensúlyozottak legyünk.” Már nem az Istent magát hisszük, hanem egy bizonyos Istenképet. László atya így fogalmaz: talicska isten.
„Azért van, hogy a pénztárcámat menedzselje, ambícióimat segítse, vigyázza az egészségemet.” Sok ember így írja le a Jóistent. Ha bármelyik hiányzik, már egy büntető, bíróhoz hasonló Isten képét látja maga előtt. A kereszthordozásnál is mindenki a sajátjára gondol, holott Krisztus keresztjét kellene felvenni mindennap.
László atya kifejtette, hogy a hibás Istenkép mellett sokan elfelejtették, ki is az Isten. Nem, vagy csak felületesen beszélnek Róla, mert nem ismerik. Akinek a szíve tele van Vele, másról nem tud beszélni. „A szív bőségéből szól a száj.” Csak az tudja lángra lobbantani mások szívét, aki maga is ég. A bálványok előtt leborul az ember, de Isten előtt már nem. Ennek megváltoztatásához egyfajta kopernikuszi fordulatot kell felismerni: Isten áll a középpontban és mi vagyunk pályára állítva. Nárcisztikus társadalomban élünk. Személyes bűnről beszélni botrányos. Bölcsesség kell, hogy az énközpontúból Istenközpontú életet válasszunk.
Victor Klan gondolatait tárja elénk, miszerint az egészséges szemet az jellemzi, hogy nem látja saját magát. Más szemében a szálkát, magáéban a gerendát sem látja meg. De nem elég, hogy meglátja, folyton beszél is róla. Folyamatosan ítélkezik.
Imádkozz, beszélgess Istennel! Változtass magadon! Nem leszel sportoló, ha csak olvasol róla! Tedd szokásoddá az imát mindennap! Addig kell imádkozni, amíg be nem adod a derekadat Istennek.
„A legnagyobb félelmek egyike az emberi tekintetektől való félelem.” Mindig azzal vagyunk elfoglalva, hogy mit szól majd a falu népe? Ahelyett, hogy arra gondolnánk, hogy mit szól Isten? Az Ő véleményére kevésbé vagyunk kíváncsiak, mint a szomszédéra.
„Az örömhír, az szóra érdemes!” László atya arra buzdít, hogy ne beszéljünk a rosszról. Nem ez a fontos, hanem ahogy az elmélkedése során többször is visszatért rá, a mennyek országa, Krisztus tanítása, a szeretet a lényeges! Erről kell beszélni és tovább vinni.
A lelkigyakorlatát a következő felhívással zárta:
„Kezdjünk el végre imádkozni, ez rám is vonatkozik, mert mindennap kezdő vagyok az imában, és holnap is az leszek.”
Johannes Hartl gondolataival búcsúzott: Az imádkozók nem ebből a világból valók. Őrültek, kiszálltak a cirkuszból, egészen másképpen élnek. Ha nem élünk másképpen, mint a világ fiai, akkor nem imádkozunk, csak imákat mondunk.”
Jó gyakorlást!
hirdetés
