777 2025.09.10.

Hitélet és ítélet

Az elmúlt időszak botrányai és belső küzdelmei során sok keresztény szívében megfogalmazódott a kérdés: hogyan viszonyuljunk igazán a bűnhöz, a megbánáshoz és az ítélethez a hitünk fényében? Mélyebb válaszokat keresve nemcsak a külső ítéletekkel, de saját belső vívódásainkkal is szembe kell néznünk. Hogyan tudunk én- és bűnközpontúból szeretet- és örömközpontúvá válni?
Egy hívő pszichológus írását osztjuk meg veletek.

Az utóbbi évben, amióta a magyar eklézsia életében több botrány is borzolta a kedélyeket, sok keresztényben felmerült a kérdés, hogy e két fogalom – hitélet és ítélet – vajon milyen mértékben függ össze? Elválaszthatatlanok egymástól, örökre összekapcsolódnak, vagy inkább ellentétesek egymással? Vajon ha Istennel élünk és kereszténynek, Krisztus követőjének nevezzük magunkat, milyen módon kell viszonyulnunk a bűnhöz, az eltévelyedéshez? Egyáltalán érint-e, és ha igen, miért, mások bűne? Van-e közünk hozzá? Hogyan kezeljük? Még nagyobb kérdés, hogy hogyan bánjunk a saját bűneinkkel – már ha egyáltalán léteznek bűneink.

Ha megengedjük magunknak, hogy a keresztény kliséknél mélyebb választ keressünk, érdemes belenéznünk a saját lelkünkbe, szívünkbe.

Érdekes és elgondolkodtató dolgokra bukkanhatunk ott, sőt talán fájdalmasokra.

Amikor meghalljuk a bűn szót, a lelkünk egy részén lehet, hogy kétségbeesés, valamilyen sötét negatív érzés jelenik meg. Talán még a gyomrunk is összeszorul. Olyan érzés, mintha valaki odaállna elénk, és megszégyenítene, leszidna, megalázna, anélkül, hogy pontosan értenénk, mi is történik valójában. Aztán jön a büntetés, amely lehet kemény, kíméletlen, lehet verés, megfosztás valami jótól, lehet megszégyenítés, bármilyen megtorlás – de ami biztos, hogy a szeretet megvonása ezek közül a legszörnyűbb. Ha bűnt követtél el, nem vagy többé értékes, szeretetre méltó. Személyiséged magjáig elvetnek, elutasítanak, ameddig valahogy jóvá nem teszed. És ez az, ami rettenetes. Bármit megtennénk, hogy ezt elkerüljük. „Bocsánatot kérek, ígérem, jó leszek, soha többé nem teszek ilyet! Igyekezni fogok!” – ígérgetünk, de a megbélyegzés ott marad.

hirdetés

Mélyen a szívünkbe vésve, róva, hogy rosszak vagyunk, hogy sok van a rovásunkon. A legborzalmasabb, mikor mindez Isten nevében történik velünk. Hova menekülhetnénk, ha azt a Személyt bántottuk meg mélyen, aki egyedül lett volna képes megkegyelmezni nekünk?

„Isten előtt lehet-e embernek igaza, asszonynak szülötte ragyoghat-e tisztán? Nézd, a hold sem fénylik elég fényesen, még a csillagok sem tiszták a szemében. Még sokkal kevésbé az ember, a pondró, embereknek fia, ez a féreg!” (Jób 25, 4-6) Így kísértette meg a Sátán Jóbot és mindannyiunkat.

A testvérek vádlója folyamatos bűntudattal, szégyennel gyötör bennünket a bűneset óta.

Mi is volt az a fa, amelyről valójában ettünk, mi, emberek? Nem a tudás-, hanem a jó és rossz tudásának fája. Mit jelent ez? Hogy belül mélyen mintha ketté hasadtunk volna. Az ember, aki egykor teljes egész volt, rosszra és jóra hasadt. Legbelül rossznak érezzük magunkat – végérvényesen és visszavonhatatlanul. És jók akarunk lenni, vagy legalábbis annak látszani. Valami elérhetetlen tökéletesség után sóvárgunk, arra törekszünk egyre kétségbeesettebben, reménytelenül.

Pedig a bűneset által az ember nem lett teljességében rossz. Soha sehol nem hangzik el ez Isten szájából. Vétkeztünk, bűnt követtünk el, mégsem lettünk rosszak. Sem hibásak, sem selejtek. Bár bekerült a gonoszság, a bűn, a hamisság a szívünkbe, és tudjuk, hogy nem lehetünk soha jók sem. Senki sem jó, csak egyedül az Isten. De azért ettől függetlenül megpróbáljuk újra és újra, hátha egyszer mégis sikerül. És belül folyton szól a vádló – már a saját belső hangunk, felettes énünk hangján –, „rossz vagy hibás, elrontottad, selejt vagy, értéktelen, elvetnivaló, szeretetre nem méltó”. De akkor végre jön a segítség egy nyilvánvaló bűn képében. És végre valaki más követte el! A házasságtörő asszony vagy a férfi. A gyilkos, a tolvaj, a parázna, a perverz. A politikus, a közéleti szereplő, vagy a munkatársam. De az is lehet, hogy a házastársam, gyermekem. Legszerencsésebb azonban, ha éppen egy keresztény testvérem. És ekkor ráolvasom az összes bűnömet hirtelen, felszabadultan a bűnbakra (Azázelre, ld. 3 Móz 8,8).

„Nem én voltam, hanem ő volt!” – kiáltjuk. Mindenki látta, hiszen a paráznaság, lopás ténye nyilvánvaló. Nem úgy, mint az irigység, féltékenység, versengés, gyűlölet, a keserűség vagy a hitetlenség. Azt csak mi tudjuk, legbelül. És a szégyen, a bűntudat fájdalmát is csak mi ismerjük, ami napról napra gyötör miatta. Hiába a sok szép vallásos szokás, a mise, a dicsőítés, a gyülekezet, az áldozás és az úrvacsora. De a bűnbak szokása még működik. Éppen úgy „segít” rajtunk, ahogyan az Ószövetségben a ráolvasás: ahogy a pap Azázel fejére téve a kezét, ráolvasta Izrael bűneit, aztán kikergették a pusztába. Ezzel megint lehasítottuk magunkról a rosszat. Megint talán jók vagyunk, ha nem is hibátlanok, de megszabadultunk valamilyen mély belső feszültségtől. Letéptük a gazt, de érezzük, hogy a gyökere mélyen van a szívünkben, és várja, hogy újra kinőhessen.

Keresztényként tudjuk, mi az igazi megoldás, de vajon miért nem működik? Mert a bűnbánatot, az önmagunkkal való mélyszembesülést nem adják olcsón.

Bele kell mennünk hozzá az alázatba, levenni az álarcainkat Isten előtt.

Aztán szembesülni a lelkünk elrejtett, megsebzett fájó részeivel.

De ez a keserű pirula csodálatos meglepetést is tartogat számunkra. Egy olyan Istennel való találkozást, akit valójában nem a bűneink érdekelnek, hanem mi magunk, a lényünk legmélyén, akik valóban vagyunk. A szenvedésünk, fájdalmaink egyetlen átérzőjével, a teljes befogadással, a megértéssel találkozunk. Istenből valóban Abbá, velünk síró, velünk harcoló Apukánk lesz. Az a Jézus lesz ott velünk, aki otthagyta a kilencvenkilencet, hogy elmenjen a századikért, aki nem az igazakhoz, hanem a bűnösökhöz, nem az egészségesekhez, hanem a betegekhez jött, akit mélyen megérint a házasságtörő nő kiszolgáltatottsága, a vámszedő valódi összetört imája – „Isten légy irgalmas nekem, bűnösnek”.