Egy imádság a mai emberek fáradtságáról, magányáról és lelki éhségéről, akik sokszor elveszítik a reményt és a közösség melegét. Turczi Árpád írásában kifejezi a vágyat, hogy Isten szelleme friss szélként fújjon rá a megfáradt világra, hogy új erőt, fényt és összetartozást adjon mindenkinek, különösen azoknak, akik elhagyták az Istennel vagy egymással való közösséget.
„Láthatóvá váltak a vizek medrei, és feltárultak a világ alapjai dorgálásodtól, Uram, haragod szelének fúvásától.” (Zsolt 18,16)
Uram, én most a ma emberének gondját viszem Eléd. Azt az embert, aki reggel álmosan indul munkába, s este fáradtan tér haza, anélkül, hogy megélte volna a napját.
Azt, aki a telefon képernyőjén keresi a kapcsolatot, miközben a szomszédját évek óta nem szólította meg.
Azt, aki fél a jövőtől, mert már a jelen is terhes neki. Eléd hozom, Uram, azt is, aki elhagyta a gyülekezetét. Aki valaha a padban ült, együtt énekelt és imádkozott, s talán még könnyezett is Igéd hallatán, de ma már más úton jár. Elhozom Hozzád azt, aki csalódott az emberekben, s ezért haragszik Rád is, mert nem tudja különválasztani a két világot. Aki egykor testvérnek hívott másokat, de ma már csak idegenként nézi őket.
hirdetésMindenható Édes Atyám! Olyan jó, amikor zúg a templom és a falak is megremegnek, énekel minden szív és torok. Amikor a lángoló, tüzes hangok úgy törnek fel hatalmas örömkiáltással, mint a tűzmadarak, keringnek a boltozat alatt, mintha elvakultak volna a forróságban és kiáradnak a tavaszi éjszakába. Uram, engedd, hogy szálljanak a nap felé, az egész világba, hova csak elér elragadtatásában az emberi lélek…
Uram, én most a Te színed előtt állok, a Te tiszta szeleiddel szemben, és nem tudom, miként őrizzem meg a meleget, amit a napokban adtál. A világ köröttem olyan, mint egy lassú haldoklás: emberek arcán az öröm helyett a fásultság gyökerezik meg, szavak helyett fáradt hallgatások feszülnek,
a tekintetekben nem a remény, hanem a túlélés szürke árnyéka dereng.
Látod, Uram, hogy ma az utca embere nem énekel, legfeljebb morgolódik. Nem épít, inkább csak védi, ami még megmaradt, s nem hisz, csak reméli, hogy talán nem lesz rosszabb a holnap.
Én Hozzád kiáltok, mint hajnalban a varjak, melyek sötét koszorúként törnek elő a ködből: hangom rekedt, fáradt, mégis a magasba száll. Uram, a varjú is a Te énekesmadarad, ha akarod… Meglátod-e, Uram, hogy ez a föld ma nem a Te tavaszod vetését hordozza, hanem a közöny és a félelem kopár barázdáit? Hallod-e, hogy a szél, amely hajdan frissítő volt, ma vihar, amely az emberek lelkét szaggatja?
És mit tegyek, mondd, Uram, amikor magam is ebben a hideg forgatagban állok? Napról napra próbálom összeszedni az apró szikrákat, amiket még hagytál nekünk: egy mosoly a piacon, egy őszinte kézfogás, egy csendes ima a templom félhomályában. De ezek a szikrák olykor oly gyorsan kihunynak, mint a dér alatt roppanó fűszál. Mondd, hogyan őrizzem meg őket, hogy lánggá legyenek, s ne fagyjanak meg a szívemben? „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, /Hogy melegednének az emberek.”, mondta a költő.
Ma, Uram, az ember gondja nem csak a kenyér és a víz hiánya, hanem a lélek éhsége és szomjúsága is. Látod, hogy sokan a saját házukban is idegenként élnek: családtagok közt, akikkel nem értenek szót, közösségekben, melyeknek nincsen közös éneke, településeken, ahol az emberek szeme egymás mellett siklik el, mint a szél a csupasz ágak között. Uram, én nem bírom el ezt a hideget egyedül.
Kérlek, fújd újra a leheletedet a megdermedt világra! Küldj egy tavaszt, egy olyat, amely a szívekben van. Hozz hajnalokat, ahol a Te szavad ébreszt! Adj esőket, melyek nem áztatnak, hanem életet fakasztanak. Mert tudod, Uram, ma a mi gondunk az, hogy elfelejtettük, milyen a fény, amikor nem mesterséges, hanem Tőled való.
Amikor este van, s a szél az ablakhoz veri az utolsó faleveleket, én Rád gondolok. Arra, hogy egyszer Te is jártál ebben a világban, ahol a hideg és a fáradtság a csontokig hatol. Te is láttad a szegényeket, akiknek nem volt kabátjuk, s a megtört szívűeket, akiknek nem volt vigasztalójuk. És akkor nem csupán szavakat adtál, hanem kezet nyújtottál, kenyeret törtél, könnyeket töröltél. Uram, ezt a képet hordom magamban, mint egyetlen biztos színt az őszre készülő tájban.
Mondd, mit tegyek ma, amikor mindenki fáradt, és még az erősek is hajlanak, mint az akácfa, melynek gyökereit kikezdte a víz?
Taníts meg, hogy ne féljek adni akkor sem, amikor kevés van, hogy ne restelljem felemelni a hangom akkor sem, amikor mindenki hallgat és hogy ne szégyelljem a könnyeimet, amikor mások elfordítják a fejüket.
Látod, Uram, hogy sokan nem haraggal távoznak házadból, hanem csendben, szinte észrevétlenül. Egy vasárnap még ott vannak, a következőn már hiányoznak, s aztán hetek, hónapok telnek el, míg a nevük talán fel sem hangzik az imádságban. És amikor már kérdezné valaki, hogy „Hol van?”, akkor is csak a vállakat vonogatják, vagy suttogva mondják: „Nem tudjuk.” Uram, ezek az emberek talán még mindig hordozzák a szívükben a Te nevedet, de mint az elhagyott kert, amelyet benőtt a gaz, úgy borította be őket a közöny, a sértődöttség, vagy a világ csábító lármája. Te tudod, hogy nem mindenki megy el azért, mert nem szeret többé.
Van, aki azért, mert úgy érzi, senki sem szereti már őt. Van, aki úgy véli, a gyülekezet nem hallotta meg a segélykiáltását.
Van, aki azt gondolja, erősebb lesz, ha magában járja végig az utat és nem tudja, hogy így csak hamarabb elfárad.
Uram, én Hozzád kiáltok mindannyiukért is. Hozd vissza őket a Te házadba, ahogy a pásztor visszahozza az elkóborolt juhot! Tedd meg, hogy újra hallják a közös ének zengését, érezzék az összetartozás melegét, s megtapasztalják, hogy van hely számukra a Te asztalodnál. Mert tudom, Uram, hogy minden egyes ember hiánya nem csupán a gyülekezet szegénysége, hanem a Te testedben keletkezett seb is. Add, Gazdám, hogy soha többé ne építsünk falakat egymás közé, hanem hagyjuk, hogy a Te szeleid járják át életünket – még ha néha hidegek is, mert a Te szeled nem pusztít, hanem megtisztít. Engedd, hogy észleljük, hogy észrevegyük.
Parancsolj rá a szelekre, Uram, kérlek! Kinyitom Könyvedet: „Mert aki hegyeket formál, és szelet teremt, aki tudtára adja szándékát az embernek, aki hajnalt és alkonyatot alkot, és a föld magaslatain lépked, annak neve: az Úr, a Seregek Istene.” (Ám 4,13)
Köszönöm, Uram!
Turczi Árpád
hirdetés
