XIV. Leó pápa a mai napra böjt- és imanapot hirdetett a békéért, melyhez a 777 csapata is csatlakozott. A békéért való imádság azt jelzi, hogy Istentől várjuk a béke ajándékát, mely világi eszközökkel elérhetetlennek tűnik. Hogyan adja Ő a békét? És mit tehetünk mi azért, hogy béke legyen?
1946 karácsonyán – a második világháború vége után egy évvel – a magyar katolikus püspökök ezt írták körlevelükben, melynek szövege akár ma is íródhatott volna, annyira aktuális:
„A világ azt a békét, amely neki nincs, nem adhatja meg. A nemzetek és hatalmasok tárgyalják a béke ügyét. De a béke, a lelkek megbékélése, akárhányszor és bárhol fogjanak hozzá, nem akar elkövetkezni, mert nemcsak fennen hirdetett elveiket felejtik ki belőle, hanem figyelmen kívül hagyják az igazság és szeretet elengedhetetlen alapelveit is, vagyis az egyetlen alapot, a mi Urunk Jézus Krisztust (Kor I. 3,11).”
Emlékezzünk arra, hogy mit mondott Jézus tanítványainak a békéről. „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja.” (Jn 14,27) Mit értett Jézus az alatt, hogy nem úgy adja, ahogy a világ? Hogy adja a világ a békét? És milyen az a béke, amit Jézus hagyott ránk? A béke evilági dimenziója az emberek közötti kapcsolatban nyilvánul meg. Fenntartására a második világháború után több nemzetközi szervezet jött létre, és nagyon jelentős ebből a szempontból az emberi jogok tiszteletben tartása. A békés egymás mellett élésnek azonban mindnyájan letéteményesei vagyunk. XXIII. János pápa a Pacem in Terris (Békét a földön) kezdetű enciklikájában így fogalmaz: „mindenki nagylelkűen működjék közre a polgárok oly társadalmának a kialakításán, ahol a jogokat és a kötelezettségeket lelkiismeretesebben és gyümölcsözőbben teljesítik”.
Mindannyiunknak felelőssége van a béke megtalálásában és megtartásában.
A béke isteni dimenzióját vizsgálva – melyről Jézus beszél – szintén jelentős a másik emberhez való hozzáállásunk. Ezt azonban megelőzi a mi bensőnkben létrejövő béke, mely az Isten és az ember relációjában értelmezhető. Ez a belső béke Isten ajándéka, kulcsa a Vele való kapcsolat, mely által szeretettségünk tudata szabaddá tesz minket a szeretet cselekedeteinek gyakorlására.
Így belső békénk kiárad személyes kapcsolatainkra, és végső soron a világba.
Saját belső békénk
Az isteni nézőpontot – mely a tökéletes szeretet szempontjából lát mindenkit – és a békét egymás mellett említem, mivel tapasztaltam már, hogy amikor az ember átengedi magán az isteni látásmódot, le tudja tenni az egyéni szempontjait és elképzeléseit, azaz a szeretet logikája szerint méri a dolgokat, olyan békét tapasztal meg, melyet semmilyen földi biztonságérzet nem tud megadni. A krisztusi béke tartalma a szeretet, melyet először magunkon kell megtapasztalni, hogy aztán át tudjuk adni másoknak is.
Mit kell tennünk a krisztusi békéért? A szó szoros értelmében semmit. A krisztusi békét nem teljesítményünkkel érdemeljük ki, az kegyelem, melyet ajándékba kapunk. Nekünk csak el kell állni a saját utunkból. Kiüresíteni magunkat, legyőzni rosszra hajló természetünket. Simone Weil szavaival élve: „a kegyelem teljessége egyedül a neki szánt ürességet töltheti meg”.
A mi dolgunk kérni, elfogadni, engedni működni, és hálásan megköszönni.
Isten ezt mindenkinek adja személyválogatás nélkül, rajta biztosan nem múlik, hogy mi békére lelünk-e. Rajtunk viszont annál inkább. A saját belső békénk – és végső soron a világ békéjének – akadálya belénk van kódolva. Erre igazán szemléletes példa Káin és Ábel történetében található. Amikor az Úr nem tekintett áldozatára, nagy haragra gerjedt. Az Úr ezt mondta neki: „Miért gerjedtél haragra, s miért horgasztod le a fejed? Nemde ha jól cselekszel, jutalmat nyersz, de ha rosszul, legott az ajtóban leselkedik a bűn! Kíván téged, de te uralkodj rajta!”. (Ter 4, 6-7) Az Úr választási lehetőséget adott Káinnak: uralkodik az indulatán, vagy teret enged neki. Az embert érő kísértés folyamatos, a gonosz folyamatosan szítja a békétlenséget, bontja a rendet és szétszór, a mi felelősségünk abban áll, hogy kit követünk, kinek engedelmeskedünk ebben a zűrzavarban. Fülünkbe cseng az 1. zsoltár, mely az igazság és a gonoszság útja közötti választásról és annak következményeiről szól. Mindannyian választunk. „Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem gyűjt velem, szétszór.” (Mt 12,30) A kísértésnek való ellenállás azonban a magunk erejéből nem megy, ehhez Isten ereje kell. Emlékezzünk, Krisztus keresztáldozatával legyőzte a sátánt, mi is az Ő ereje által válhatunk képessé erre.
Krisztus egyúttal példát is mutatott nekünk a rendületlen békére és a minden körülmények között kitartó szeretetre. Mit is mondott nekünk? „Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket.” (Lk 6,27)
A körülményektől független isteni béke csúcspontja Krisztus keresztáldozata, és az a példamutatás, hogy az utolsó pillanatig szeretni tudott.
Sztoikus nyugalommal tűrte elítélésekor a vádaskodást, még elítélőjében is tiszteletet váltva ki, és még halála előtt is Atyjához imádkozott kivégzőiért, bocsánatért esedezve. Az ellenség vagy a nem könnyen szerethető emberek szeretete a Krisztus-követés legmagasabb foka. Sok mindenre képes az ember a maga erejéből, de erre biztosan nem. Emberi erőnknek önmagában nincs ilyen tartása, ezt a mindenen áthatoló szeretetet és békét csak az Úr adhatja meg. A természetünket az istenihez igazítani viszont rengeteg munkával jár. Megpróbálni elérni a tökéletes szeretetet, hogy még az ellenséget is szeretni tudjuk – ennek képességét csak Ő tudja megadni nekünk. Ennek a munkának a legfontosabb tényezője: folyamatosan kapcsolatban lenni Istennel.
A béke akadályai
Körülnézve a világban jogosan vetődik fel az az örök érvényű kérdés, hogy ha a béke ingyenes ajándék, amit mindenki megkap, akkor miért nincs béke a világban? Fentebb már érintettem, hogy ennek oka a lelkünkért folyó szellemi harcban keresendő. A világ fejedelme is igényt tart a lelkünkre, és eszközei rendkívül kifinomultak. Kisebb ellenállásba ütközünk, ha neki engedünk. Krisztust követni viszont nagy munka, folyamatos éberséget igényel, időnként szörnyen fárasztó, és nem mentes a szenvedésektől sem.
Az ember szereti a saját kezében tartani a dolgokat, mintegy istenként viselkedni, mindent maga megoldani. Emlékezzünk csak a bűnbeesés történetére, mit mondott a kígyó az embernek: ha megtagadjátok az Istennek való engedelmességet (azaz esztek a tiltott fa gyümölcséből), „olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó és mi a rossz”. (Ter 3,5) A történet folytatását ismerjük. Sokan gondolják azt, hogy ők igazán tudják, mi a helyes. Az ember viszont nincs abban a helyzetben, hogy minden háttérinformáció és minden lehetséges következmény mérlegelésének birtokában legyen. Saját megoldásaink helyett hagyatkozzunk az Ő akaratára! Mindig megmutatja az utat, méghozzá olyan megoldásai vannak, melyeket a mi korlátozott elménk soha nem talált volna ki, talán néha nem is tetszenek annyira, viszont az egyetlen járható utat jelentik. Barsi Balázs atya így ír erről: „Azok az utak, amelyeket mi találunk ki Isten akaratától függetlenül vagy éppenséggel az Ő akarata ellenében, azok széles, vagyis kellemes utak. Az az út viszont, amelyet Ő mutat, keskeny út, amely szűk kapuhoz vezet, ám az a kapu, az az ajtó a végtelen és boldog életre nyílik.”
A bűnbeeséssel megromlott emberi természetünkbe a béke akadálya van kódolva, ezt az akadályt lebontani nagy feladat. És folyamatos feladat. Ne gondoljuk, hogy ha egyszer sikerült, állandó állapot marad! Minél jobban közeledünk Istenhez, a gonosz lélek annál keményebb eszközökkel próbál eltéríteni. Nagyon jól ismer minket. Talán jobban, mint mi magunkat. Pontosan tudja, hol a gyenge pontunk és mik a gyarlóságaink, és pont ott fogja megsebezni ezt a szeretet-kapcsolatot Istennel. Időnként sikerül is neki térdre kényszeríteni minket lelkileg.
Viszont ha már úgyis térdre rogytunk, a pozíció már adott, hogy összekulcsoljuk a kezünket, felfelé tekintsünk, és engedjük magunkat újra felemelni.
Nem könnyű felfelé tekinteni, alapvetően azt gondoljuk, hogy mindent nekünk kell megoldani saját erőnkből. Egészen addig, amíg el nem érkezünk egy emberi eszközökkel megoldhatatlan helyzetbe, ahol „már csak az ima segíthet”. Néha le kell érni a gödör aljára, hogy háttérbe tudjuk szorítani önmagunkat. Ekkor rákényszerülünk, hogy Hozzá forduljunk, Ő pedig megmutathatja végtelen szeretetét és gondviselését.
A küldetés: szeressétek egymást!
Az egyén bensőjéből fakadó isteni békét azonban nem tarthatjuk meg magunknak. A szeretet csak adni tud, és nem tud nem adni. Ha megéljük a Vele való közösséget, ha ráeszmélünk, hogy mennyire szeretve vagyunk, és Ő elkezd bennünk működni, az tettekre sarkall.
Viszont akkor már nem mi működünk a saját korlátolt elképzeléseink szerint, hanem Ő működik bennünk és általunk. Fülünkbe csengenek Pál apostol szavai: „élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem”. (Gal 2,20) El kell vinnünk Őt másokhoz is.
Van egy nagyon szép népének, Béke Fejedelme a címe, ennek refrénje fejezi ki a legbeszédesebben azt a folyamatot, ahogy az egyén békéje hatással van mindenkire. Így szól: „Békét adj szívünknek, békét családunknak, békét nemzetünknek, békét a világnak!”. Az énekben hallható közösségek a béke kiáradásának koncentrikus köreit fogalmazzák meg. A körök centruma Isten, akitől az egyén békéje ered, mely elterjed a családban, a nemzetekben és a világban. A mi Istentől eredő saját belső békénk ezeken a lépéseken keresztül tud végül világbékévé válni.
Ha a szeretet törvényét maradéktalanul betartanánk és a szeretet logikájával gondolkodnánk egymásról, semmi más törvényre nem lenne szükségünk.
Ahogy a pokol az Istentől való teljes és végleges elszakítottság és a teljes reménytelenség, úgy a szeretet törvényének teljes érvényesülése maga a mennyország. Ott majd megtapasztaljuk a maga teljességében, itt viszont mindannyiunk felelőssége megpróbálni megvalósítani, a szeretetünkkel felszabadítani másokat a szeretetlenség megkötözöttségéből.
Bárcsak tudnánk az Ő szemével tekinteni magunkra és egymásra! Mert mire is hívott meg minket Jézus? „Új parancsot adok nektek, hogy szeressétek egymást; ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13, 34-35)
A béke alapja tehát Isten végtelen szeretete és irgalma. Békében élni egymással azonban nem jelenti azt, hogy soha nem fordul elő probléma. Tudjuk, hogy csak az Isten tökéletes, mi pedig emberek vagyunk és hibázunk. Az viszont egyáltalán nem mindegy, hogyan tudjuk ezeket a kisebb vagy nagyobb súrlódásokat kezelni. A szeretet gyakorlásába még a hiba is belefér, amit viszont bocsánatkérésnek és megbocsátásnak kell követnie. Barsi Balázs atya írja: „Ha betekintenénk az ember mélységeibe, megtalálnánk benne a mélységes vágyat az igazi megbocsátás után, amely nem más, mint az Isten utáni sóvárgás. Isten nem nevelni akar bennünket a megbocsátásával, hanem szeretni.”
„Tégy engem békéd eszközévé”
Napjainkban látjuk magunk körül a világi béke törékenységét, ahogy a második világháború után annak fenntartására létrehozott nemzetközi szervezetek a megromlott nemzetközi viszonyok között nem bizonyulnak elengedő eszköznek. Vajon mi tehetünk valamit a békéért, vagy csak érdeklődve és kissé aggódva figyeljük, mit tesznek érte mások? Ezen a ponton összekapcsolódik a világi és a krisztusi értelemben vett béke. Mert mindenki teszi a dolgát, alkalmazza azokat az eszközöket, amelyek rendelkezésre állnak: a világiak a világi eszközöket, Krisztus követői pedig az isteni eszközöket. Mi sem vagyunk fegyvertelenek, mindannyiunknak egyéni felelőssége is van a béke ügyében. A mi fegyverünk az imádság. Mindszenty bíboros úr szavaival élve: „ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem félek a jövőtől”. Az imádság és az engesztelés biztosítja, hogy – a Szentírás szavaival élve – „ahol elhatalmasodik a bűn, ott túláradjon a kegyelem”. (vö. Róm 5,20).
Használjuk hát a rendelkezésünkre álló „fegyvereinket”! Nézzünk először magunkba, engedjük magunkon keresztül működni Isten szeretetét embertársaink javára, és kísérjük imáinkkal a béke ügyét. Buzdítson mindannyiunkat a béke iránti imádságban való kitartásra a püspöki kar 1946 karácsonyán írt körlevele, melyet Mindszenty bíboros úr elsőként írt alá: „Ha már a földi remények megint így elhervadtak, a békét ott kell keresnünk a Béke Fejedelménél és a Béke Királynőjénél. Keresnünk, sürgetnünk, kérnünk kell érte szünet nélkül (ApCsel 12,5), amíg meg nem kapjuk, amíg meg nem találjuk, és amíg a béke országa meg nem nyílik nekünk (Mt 21,23). Mi, hívők vegyük kezünkbe a béke szent ügyét, úgyhogy ostromoljuk meg az eget milliók és milliók alázatos, állhatatos imádságával és imádsággal egészen átitatott élettel.”.
Harcoljunk a pusztítás és a gyűlölet tüze ellen a szeretet tüzével, ahogy a fentebb már idézett püspöki körlevél írja: „lángtenger kell az egész magyar földre imádságból, hitből és engesztelésből”.
Kissné Berta Rita
Borítókép – Fotó: dreamstime.com
hirdetés
