,,Drága Jézus, nagyon régen járok már az iskoládba, a szeretet iskolájába, ahol évről évre osztályt ismétlek. A minap az jutott eszembe, vannak kellemetlen viselkedésű emberek, akik ellenszenvet váltanak ki bennem. De amilyen messze vannak ők tőlem, annyira távol vagyok én is Tőled. Ez viszont azt jelenti, újfent osztályt kell ismételnem.”
Turczi Árpád imája és elmélkedése.
Szeretném a természetfeletti látásmódot alkalmazni, amit Tőled tanultam, Istenem! Mikor értékelem az emberi kapcsolataimat, hirtelen dühömben az első, ami felvetődik bennem, hogy megéri-e ez nekem. Ez talán a természetes mindannyiunkban. Második, de inkább talán harmadik gondolatom csak, hogy embertársam szemszögéből vizsgáljam meg a kialakult helyzetet. Az lenne a jó, ha a rászoruló szempontjából tudnám érzékelni a történéseket. Mennyire más is lenne minden. Ez már a természetfeletti… Azt mondod igédben, Uram „Éppen ezért teljes igyekezettel törekedjetek arra, hogy hitetekben mutassátok meg az igaz emberséget, az igaz emberségben ismeretet, az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban kegyességet, a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet.“ (2Pét 1,5-7) Ennek a reszkető simogatásnak jóságát és kérését mélyen és tisztán érzem. Az igyekezetet már értékeled, Uram, ha ismerettel párosul? Hiszem, hogy igen. (Péld 19,2)
Amikor az ember hegyes vidéken jár, Uram, néha csak pár lépést kell tennie és egészen megváltozik szeme előtt a tájkép. Más lesz a völgyek és ormok elhelyezkedése. Egészen más a panoráma. Így van ez az eseményekkel is, és meglehet, hogy amit ma az élettörténetünknek gondolunk, az csak az adott pillanatban megvalósult gondolkodásunk szerint formált kép az életünkről. Ennél érdekesebb, tarkább, becsesebb játékszert el sem gondolhatnánk magunknak.
Teremtő Édesatyám, mélázom, tűnődöm. A nap dél és nyugat közt félúton függ a fejem fölött, még eléggé jól melegít, bár már szeptember felé igyekszik. Sétálok a határban, az elárvult gabonaföldek fölött csend lebeg és valamilyen kábító édesség. Ez mind a Te általad teremtett csoda, Uram. Olyan csodás: a magas, halvány kékségben rendetlenül széthányt óriási fehér felhők terpeszkednek. Ballagok az úton, a kócos barázdák hosszú fonalkötegként húzódnak a lejtőn át a mélyen fekvő faluig, mely szinte elmerül a vöröses-sárgás gyümölcsösök tengerében. A messzeségben, ameddig a szem ellát, barna földek nyúlnak. Úgy tárul elém, mint egy óriási tál, az erdő kék szegélyétől övezve. Aztán ezen a tálon keresztül napfényben csillogó ezüstös fonalként villan ki egy kanyargó folyó az akácfák közül. Állok fenn a hegyen. Innen nézve minden más!
Aztán a nap átgördül nyugatra, mintha izzásba jönne a körülötte lévő őrült rohanástól, úgy vöröslik óriási kereke, majd lassan lecsúszik az erdő mögé. Ilyenkor sűrűbbé válik az est homálya, a földeken kúszik, végig lopózik a barázdákon, leskelődik az árkokban, megduzzad a sűrűben és lassan szétárad a földön. Kioltja, leigázza és elfojtja a színeket. Végül, mintegy záró akkordként csak a fák üstöke meg a templom teteje és tornya lángol égve. Mennyire jó rácsodálkozni, amikor a nappal zsongó falu elmerül a sötétségben és az őszi este mély, halott csendjében pihen. A házak összezsugorodnak, a földhöz lapulnak, az álmosan hajladozó fákhoz, a barna kerítésekhez simulnak. A folyó vize csendesen pihen medrében, és sötéten csillog. A vízparti fák fekete árnyékot vetnek tükrére, mintegy keretbe foglalva a partokat, beljebb pedig, ahol világosabb a víz, úgy tündökölnek benne a csillagok, mintha tükörben nézegetnék magukat. Ez, Uram, ez az a ragyogás, amelyről Te azt mondod: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”, hiszen Te gyújtottál „világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.” (2Kor 4,6b)
hirdetésEz maga a csoda! A nyugalom! Add, Atyám, hogy sokak ráleljenek!
A hit egyik legfőbb erőssége az, hogy számol az ember gyengeségével, sőt, abból indul ki. Azt sugallod, Uram, hogy a világosság nem az erős, sikeres, kiegyensúlyozott ember jutalma, hanem a kietlen és puszta életekbe belehasító kegyelmi ajándék. Aki ma úgy érzi, hogy mindent elvesztett, annak szól a legmélyebben a Te világosságod: „Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az Úr dicsősége.” (Ézs 60,1) Ugye, Gazdám, az elcsüggedt ember nem magát kell, hogy megjavítsa, hanem Feléd kell forduljon, hiszen Te már akkor is szeretted őt, amikor ő még el sem indult feléd. Az evangéliumod világossága nem azt mondja, hogy legyünk erősek, és akkor majd Te megsegítesz, hanem azt, hogy: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve” (Mt 11,28a). A világosság előbb érkezik, mint az ember válasza. Mert ez a fény kegyelemedből fakad.
Úr Jézus, az, aki elvesztette a reményt, ma is kérdezheti: Uram, hogyan lássak, ha sötétség van körülöttem és bennem is?
A Te válaszod nem egy új törvény, nem egy új elvárás, hanem Te magad vagy „az emberek világossága” (Jn 1,4b), aki nem félt belépni a legsötétebb szenvedésbe sem.
A Golgota éjszakája volt a legalacsonyabb pont, ahová Világosságod hajolt és ott is világítottál.
Ezért a mai ember, aki beteg, aki gyászol, aki csődben van, aki nem tud hinni többé, akinek elhallgatott az imája, az is hallhatja ezt a szót: „Legyen világosság!”. Ez nem varázsige, nem pozitív gondolkodás, nem pszichológiai mankó, hanem a Te élő szavad, aki a sötétségből világosságot gyújtasz (2Kor 4,6), és aki a halottakat megeleveníted (Róm 4,17). Ma sincs más kapaszkodónk tehát, mint az, hogy Te, Uram, világosságot gyújthatsz, nem a körülményekben először, hanem a szív mélyén. És amikor belül felragyog, akkor már kívül sem ugyanaz a világ. A sötétség nem múlik el azonnal, de már nem a félelem forrása többé: mert aki a világ világosságával jár, „nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12b)
Mutass utat nekem, Uram! Lehet suttogni újra, halkan, de reménnyel: „Legyen világosság!”. Vagy belekiáltani a legmélyebb kétségek között vergődők fülébe. Mert ez a szó nem emberi kívánság, hanem a Te ígéreted, Uram. És amit Te megígérsz, azt véghez is viszed. Ma is. Bennem is. Mindenkiben.
A csodás három harang pedig egyre zúg a vasárnap, a pihenés és az imádság örvendező hangján. Kinyitom Könyvedet: „Nem a nap lesz többé napvilágod, és nem a hold fénye világít neked, hanem az Úr lesz örök világosságod, és Istened lesz ékességed.” (Ézs 60,19)
Köszönöm, Uram!
Turczi Árpád
hirdetés
