„Mária, a remény legfőbb tanúja” – Kovács Zoltán mariológus atyát kérdeztük

Mária számtalan megnevezése közül az egyik: a remény anyja. Mivel idén a katolikus egyház a remény szentévét ünnepli, ezúttal Mária reményéről elmélkedtünk Kovács Zoltán mariológus atyával. Különösen arra voltam kíváncsi, hogy miben mutatkozik meg a remény Mária földi életében, és mit tanulhatunk tőle a saját küzdelmeinkre vonatkozóan. Számomra nagy ajándék volt ez a beszélgetés, melyben szó esett krízisekről, szenvedésről és halálról; ugyanakkor hitről, reményről és feltámadásról is. Fogadjátok szeretettel!

Amikor a remény szentévét meghirdető „Spes non confundit” (A remény nem csal meg) kezdetű pápai bullát olvastam, megakadt a szemem a Máriáról szóló részen. Ferenc pápa azt írja, hogy „a remény Isten anyjában találja legfőbb tanúját”. (24. pont) Hallottam és olvastam már korábban is azt a kifejezést, hogy Mária a remény anyja, viszont nem tudtam pontosan, hogyan kell ezt értelmezni, mit jelent Mária reménysége és hogyan tudunk ebbe kapaszkodni saját életünk küzdelmeiben. A májusi, Máriáról mint égi édesanyánkról szóló beszélgetést követően ismét egy együtt gondolkodásra kértem meg Kovács Zoltán atyát, melynek ezúttal a remény áll a középpontjában.

A remény az isteni erények triptichonjának egyike. Ferenc pápa azt írja „Spes non confundit” kezdetű bullájában, hogy „a remény adja az alapvető tájolást, mutatja a hívő lét irányát és célját” (18. pont). Zoltán atya szerint mi a remény?

A remény az az isteni erény, ami a leginkább a jövőbe mutató. Ami azt a perspektívát vázolja fel előttünk, hogy bizalommal Krisztus kezébe adhatjuk magunkat, és Ő a Szentlélek által elvezet minket az örök életre. Annak idején, amikor ezt tanultuk, a nyílvessző példájával szemléltették számunkra:

hirdetés

ami elindítja a nyílvesszőt, az a hit; ennek van egy mozgása, egy dinamikája, ez a szeretet; és a remény a cél, ami felé tart.

Jó esetben nem térül el menet közben, hanem bele tud találni minél teljesebben. A remény nem illúzió, hanem egy hosszú távú dolog. A húsvéti gyertya árnyékában tudjuk igazán jól megérteni, hogy van alapja a reményünknek. Annak a reménynek van ugyanis értelme, ami megalapozott. A mi reményünk azért megalapozott, mert Krisztus feltámadt. Krisztus húsvét győztese. Én ebből indulnék ki, hogy „feltámadt reményem, Krisztus” – ahogy énekeljük a húsvéti szekvenciában. Ferenc pápa is megvilágítja ezt az idézett bullában, hogy a remény az alapvető tájolást mutatja. A tájolásról pedig azonnal eszembe jut, akit Ferenc pápa is említ a dokumentumban: a Tengernek Csillaga (Stella Maris).

Ez a megnevezés Máriára utal. Hogyan tud az ő személyén keresztül megmutatkozni életünk sötét időszakaiban a remény?

Ez a megnevezés nem új, a középkor misztikájából ered a Hajnalcsillag, Reménycsillag vagy Tengercsillag. Ha valaki ott hánykolódik a tengeren a sötétben, adott esetben még a Hold sem világít, meglátja abban az apró, szegényes fényben, hogy merre vezet az útja, vagy éppen ahhoz viszonyítva merre tovább. A Hajnalcsillag azonban nem oszlatja el mindenestül a sötétséget, hiszen ahhoz a Nap kell.

Mária nem veszi át Isten szerepét, nem játssza el, hogy ő a felkelő Napunk a magasságban – az Krisztus marad. Viszont sokszor csak az a kis fény kell, akár a napkeleti bölcseknek, akiket csillagfény vezet a bizonytalanban.

Van, hogy a Jóisten csak ennyit enged. Ha mindent megvilágítana az életünkben, nagyon hamar elbíznánk magunkat. Néha kell az, hogy a következő lépésig se lássunk, viszont ott legyen az az apró, irányt mutató kis fény. Nagyon tetszik, amikor az adventi koszorún meggyújtjuk az első gyertyát. Ekkor elkezd oszlani a sötétség, még szegényes, de már van valami fény. Vagy amikor a húsvéti gyertyával bevonulunk (húsvét vigíliájának szertartásában), még nincs szétosztva a fény, de az az egy már ott van, a sötétség már le van győzve, legalábbis abban a szűk környezetben tapasztalhatóan. A Szűzanya is ennek a munkatársa.

Ha Máriát nem veszítjük szem elől, nem fogunk eltévedni a Krisztus felé vezető úton…

Benne ott ragyog a fény, a kegyelemmel teljes fény, ami nem változik meg, és nem lobban el. Keresztelés alkalmával a húsvéti gyertyáról gyújtjuk meg a kis gyertyát, és átadjuk ezekkel a szavakkal: „vegyétek Krisztus világosságát”. Míg odamegyünk átadni, azt a kis lángot le kell árnyékolni a kezünkkel, hogy el ne aludjon a templomban lévő huzattól. Erre szoktam azt mondani, hogy ez a láng egy sérülékeny valóság, könnyen ellobbanhat bennünk a kegyelem tüze. Bármit is hoz az élet, mindig van referenciapont, melyet a húsvéti gyertya jelképez: Krisztus. Ha a kegyelmi élet lángja ellobbant volna bennünk, mert nem voltunk elég éberek a kegyelmi életben, mindig vissza lehet és vissza is kell menni Őhozzá. Újra lehet gyújtani a gyertyát a húsvéti gyertyáról. Mindig adja a lángját, és nem fogyatkozik az Ő lángja. Mária életében ez a láng nem alszik el, mert ő kegyelemmel teljes. A szabadsága olyan teljes, hogy dönthetne rosszul is, de nem dönt rosszul. Nincs megkötözve, képes lenne rosszul dönteni.

A kegyelem teljessége a szabadság teljességét is magával hozza.

Fotó: Szabó Csaba

Szóval Mária számunkra a remény anyja, aki fényével irányt mutat. De mi volt Mária reményének az alapja?

Egy szóval válaszolok: Krisztus. A Krisztus-eseménynek ő teljes egészében érintettje és címzettje. Gondoljunk bele, hogy neki is megvoltak a tervei az életére, aztán egy nap felkereste az angyal. Hirtelen újra kellett terveznie, döntenie kellett, hogy más az irány, mint amit elképzelt. Az egész üdvösség-műnek a szolgálatába kellett állnia, és ő erre készséggel „igent”-t mondott. Ez elég markáns indítás ahhoz, hogy később legyen mibe kapaszkodni. Nem azt mondom, hogy innentől a Szűzanya mindenben tökéletes volt, hogy mindent látott, és hogy adott esetben meg sem ijedt volna a próféciától, hogy „a te lelkedet is tőr járja át” (Lk 2,35). Konkrét megkísértettségeket ugyan nem olvasunk vele kapcsolatban, de induljunk ki abból, hogy ha Krisztust magát megkísérti a gonosz – minden nagyböjtöt ezzel a történettel indítunk –, akkor valószínűleg Máriát sem kellene fölé rendelni Krisztusnak.

Így biztos vagyok benne, hogy Máriát is megkísérti a gonosz, ha máshogy nem, a sötétséggel, a lelkét átjáró tőrrel, a bizonytalansággal.

Gondoljunk csak a legnagyobb bizonytalanságra, amelyben már maga a Fiú mondja ki a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem” (Mt 27, 46). Nem azt mondja, hogy bízzatok, már nem tart sokáig, bírjátok ki valahogy vasárnap hajnalig. Nem elég, hogy az apostolok hite megtörik és messziről szemlélik az eseményeket, aztán félnek és elzárkóznak, hanem a Fiú is idáig jut. Ez egy sötétség, amin a Szűzanyának is át kellett mennie. De nyilván nem törik meg a hite, mert látja, honnan indult, látja, hogy az Isten valamit mindig összerak, volt már krízis az életében. Minden krízis ezért tud minket bátorítani, amikor újra és újra nehéz az élet, de tudjuk, hogy volt már ilyen és ki fogunk jönni ebből is. Az ő életében is ott volt Betlehem krízise, a szülés előtti szálláskeresés…

Vagy akár Jézus Máriában való fogantatásának körülményei, amelynek következményeként az akkori törvények szerint életveszélyben volt.

Persze, hiszen a megkövezés fenyegette; vagy említhetjük azt a kérdést is, hogy hogyan magyarázza el a várandósságát Józsefnek…

… oda kellett egy angyali segítség…

Az biztos. Ezek mind egy-egy fonalra felfűzve mutathatták számára, hogy az Isten eddig sem hagyott el, és most sem fog elhagyni. Mivel az élő Isten működik, jóllehet Krisztus valóságosan meghalt a kereszten, de – és pont itt kell a váltót átállítani a fejünkben – a halál nem egyenlő a nemlétbe hullással. A halál a test és a lélek különválása. Krisztus testét eltemetik a sírba, de a második isteni személyt nem lehet kiirtani. A mi lelkünket sem lehet kiirtani. Sőt a testünk is feltámad, ahogy valljuk a hitvallásban.

És ahogy a Szűzanya mutatja, testben és lélekben feltámadunk, ez a prototípus szerinti működés, a Krisztus szerinti működés.

Mária utolsó szavai a Szentírásban a kánai menyegzőn hangzanak el: „tegyetek meg mindent, amit csak mond” (Jn 2,5). Ez tulajdonképpen Mária lényének esszenciája, hogy mindig Jézusra mutat.

Persze. Gondoljunk csak bele, ha valaki nőként megéli azt a csodát a testében, hogy a világ teremtője egy petesejtben végrehajt egy olyan változást, amelyből emberi élet, sőt Istenember fakad; akkor az számára mindig egy kiindulópont marad. Ha a Teremtő Isten ekkora csodát tett, akkor előtte a nemlét is meghajol, előtte a halál is meghajol. Ő tudta, hogy neki az a dolga, hogy Rá mutat. És ez, hogy bízzuk az Úrra a dolgainkat, nem vak engedelmességet jelent, nem arról van szó, hogy fel kell adnom a személyiségemet. Mária megmaradt a maga szabad döntésében, a maga felelős döntésében, felnőttségében és anyaságában.

A Jóisten nem úgy használ minket, mint egy tárgyat, hanem munkatársául hív, együttműködő munkatársai vagyunk a szenvedésben is.

A betegek, szenvedők között lehet látni, hogy ha értelmetlennek tartják a szenvedést, akkor az eltávolítja az embert az Istentől. Ha viszont értelmet adok neki, ha ezt felajánlom egy szándékra, megélem – Vele együtt –, akkor már megsejtettem valamit a kereszt misztériumából, amelynek szerves része a Szűzanya. Hiszen csak miután látjuk, hogy ott áll Jézus keresztje alatt Mária, miután halljuk, hogy „íme, a te anyád, íme, a te fiad”, akkor hangzik el, hogy „beteljesedett”. Tehát a beteljesedésnek valahol ez is része.

A mi életünkben is vannak olyan történések, melyeket nem tudunk irányítani, melyek kilátástalannak, reménytelennek tűnnek. Mária ennek megélésében is példa számunkra, mert ő onnantól, hogy kimondta az ,,igen”-jét, még a megpróbáltatások közepette is tartotta magát ehhez.

Igen, és néha tényleg kell a válság az életünkbe. Ahogy már részben említettük, Szűzanya életében is ott volt a sötétség. Próbálja meg valaki cáfolni, hogy a Golgota sötétjében ő szenvedett! „A te lelkedet is tőr járja át” – mondta a már idézett prófécia. És az egy valóságos tőr volt. A krízisek működését azzal a képpel szoktam szemléltetni, hogy amikor a villanyszerelő dolgozik, általában előtte áramtalanít. Bántó tud lenni az a sötétség, amikor hiába kapcsolom fel a kapcsolót, nincs sehol a fény. Az a sötétség nem ellenem van, hanem értem, mert nekem javítja meg a hálózatot. A Jóisten is ilyen, hogy amikor értünk dolgozik, akkor engedi, hogy a krízis sötétjében néha kicsit tapogatózzunk, amíg kialakít bennünk valamit. Isten a sötétségben is Isten. És ezt a Szűzanyának is meg kellett tanulnia. Kimondani egy ,,igen”-t, hogy „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk 1, 38), szép és magasztos, akár egy élethivatásra, egy házasságra vagy papságra vonatkozó döntés. Ezeknek megvan a maga létjogosultsága, a maga lángja, a maga ünnepélyessége. De ez törvényszerűen magában foglalja, hogy nem mindig fog ugyanolyan szinten lángolni: néha sötétben kaparászunk és keressük az Isten arcát. És Ő ezt akarja is, hogy keressük Őt.

Ahogy a zsoltár mondja: „a te arcodat keresem, Uram” (Zsolt 27, 8).

Az a sötétség értünk van, itt az a lényeges kérdés, hogy hogyan fogjuk meg azt a törést. Úgy, hogy eltávolítson az Istentől, vagy úgy, hogy megerősítsen. Tudunk-e építeni olyankor a múltra, hogy igen, az Isten elrejtőzhet, de nem tűnhet el az életünkből, akkor sem, ha most nem látjuk. A Nap akkor is ott van, ha borult az ég. Éjszaka is van Nap, csak éppen nem tapasztaljuk. Attól még van, és el fog jönni az ideje, amikor újra megtapasztaljuk.

Amikor tehát sötétséget élünk meg az életünkben, fordulhatunk a Szűzanyához, ő utat mutat, hiszen – ahogy fentebb említettük – ő a Stella Maris, Tengernek Csillaga. Hajlamosak vagyunk őt tökéletesnek elképzelni, pedig ő maga is átélte az élet viszontagságait…

Sokszor felállítjuk Máriát egy magas talapzatra, egy üvegbúra mögé, egy ember által elképzelt tökéletességbe. Pedig ő maga is sebződött, az utca pora őrá is tapadt, neki is meg kellett élnie a hétköznapokat a maga egyszerűségében. Igazából hozzám nem állnak közel azok a szentcsalád-ábrázolások sem, amelyek ideálisak.

Hajléktalanként jött világra Jézus, könyörgöm! Az egy kegyetlen krízis volt.

Aztán a gyermekmészárlás előli menekülés stb. A Szent Család nem akkor áll közel hozzánk, ha megközelíthetetlen magasságokba emelt, ideális képet látunk róluk. Könnyen azt mondja az ember, hogy nem igazán van közünk egymáshoz. Közelebb érezzük magunkat hozzájuk, ha valós kríziseikben látjuk őket, a valós küzdelmeik közepette, hogy hogyan harcoltak meg a hűségért, a hitért, a növekedésért. Ha azt nézzük, hogy hogyan élte meg Mária és József azt, hogy házasságra készültek, de váltottak a szüzesség megőrzése felé, hogy ne egymásra irányuljon a figyelmük, hanem folytonosan a rájuk bízott misztériumra tudjanak tekinteni. Példát mutatnak arra, hogy nem öncélú az, hogy adott esetben az egyik kincsről lemondok egy nagyobb kincsért. Lényeges viszont, hogy azt a nagyobb kincset nem szabad szem elől téveszteni. Ha nem látom a nagyobb kincset, megkísért a számomra kisebb, amiről lemondtam. Ennek egy másik példája, hogy ha fellobban egy rossz láng, mondjuk a hűtlenség lángja, ha nem lángol ott egy nagyobb láng, a hűség lángja a Jóisten vagy a házastárs felé, akkor esélyem sincs arra, hogy jól kezeljem. A legnagyobb erdőtüzet is sokszor egy kis gyufaláng okozza, viszont ha ott van a nagy kandalló, és észreveszem, hogy felgyúlt a rossz láng, bele tudom vetni azt a nagyobb tűzbe. Ide kapcsolódik a Szeretetláng lelki naplóban olvasható misztikus kép, hogy „tüzet tűzzel oltani”.

Fotó: dreamstime. com

A Redemptoris Mater enciklika azt írja, hogy Mária előtt fokozatosan tárult fel Jézus messiási küldetése, fokozatosan vált világossá előtte az élő Isten kitárulkozása. Mi táplálta Mária reményét a küzdelmek között?

Bár a kegyelem már élete első pillanatától készítette őt az Istenanyaságra, neki hirtelen kellett felnőnie a nagy feladathoz. Nyilván a Szentlélek képes csodákat is tenni, hogy hirtelen megvilágosít valakit, de ha állandóan a csodákat hajhásszuk, az nem jó.

A kegyelem működésének nemcsak rendkívüli, hanem rendes útjai is vannak.

Ami bizony kíván az életünkben egy bizonyos ritmust, a fejlődés ritmusát. Ne felejtsük el, hogy ennek is van biblikus alapja. Két ponton is olvassuk a Szentírásban különféle megfogalmazásokban (először a pásztoroknál, utána meg a 12 éves Jézus történeténél), hogy a Szűzanya szívébe véste a szavakat, elmélkedett róla. Ízlelgetnie kellett ezeket, behatolni a misztérium közepébe, elgondolkodni, hogy mi benne az újdonság, hova is tegye az életében. Neki is kellett dolgoznia vele, rácsodálkozni, az elején ő maga is visszakérdezett Gábor angyalnál, hogy „hogyan lehetséges ez” (Lk 1, 34). Pár év múlva már nem ugyanott tartott, mint az elején. Össze kellett rakódjon benne ez az egész történet, ő is úton volt.

Ez mind felkészítette őt a keresztútra és a kereszt alatt állásra.

Hogyne. És azzal együtt a legnagyobbra. Arra, hogy Krisztus húsvétja az ő életében is húsvét, mint ahogy a mi életünkben is húsvét.

Az emberek is sokszor kívánják azt, ha elveszítenek valakit, hogy bárcsak még egyszer láthatnám őt. Máriának ez megadatott, de miben áll a mi reményünk?

Mi gyakran földi keretek között gondolkodunk. Erre azt szoktam mondani, hogy Jézus barátja, a feltámasztott Lázár meghalhatott még egyszer. Viszont a lényeg, hogy a mi életünk végcélja nem ide mutat, hanem túlmutat a földi kereteken. A zarándokút egyszer megérkezik valahová, egyszer a mennyei Jeruzsálemben célt ér. És nekünk az a végső perspektívánk. És ez mutatja, hogy van ennek egy folyamata, még nincs itt a vége. A megtestesülés titkával már elkezdődött az újjáteremtés műve, már elkezdődött a végidő (ez történetesen már 2000 éve tart). Már van egy bátorítónk, erősítőnk a Szűzanya személyében, aki testestül-lelkestül mennybe vétetett. Valójában nem szűnünk meg a halállal, az ember lelke halhatatlan. És a test ahhoz a lélekhez tartozik, azé az egyéné, akit az Isten megalkotott. Akit Ő önmagáért akart. Szoktam mondani azt a példát, hogy a szüleink nem akarhattak minket. A szüleink gyermeket akartak. Ők nem akarhatták, mivel nem is tudhatták, hogy milyenek leszünk. Még a testi valóságunkat sem, nemhogy azt, hogy az egész lényünk milyen lesz. A szüleink gyermeket akartak, és ezzel elfogadták, hogy a Jóisten minket akar azáltal, hogy ők együttműködnek a teremtés művével. Megismételhetetlenek vagyunk, épp ezért az a test csak ahhoz a lélekhez tartozhat. És a test föltámadásakor az a személy lesz teljessé. Milyen jó, hogy kaptunk ebben egy bátorítást a Szűzanya megdicsőült testében, lelkében, teljes személyében, hogy

ez nem valami illúzió, nem mese, nem hiú reménykedés, hanem valóság.

Erre a reményre vagyunk tehát meghívva életünk végeztével. Amíg viszont itt vagyunk, a földi létünk mindennapjaiban hogyan tudunk Mária reményéhez kapcsolódni?

Jó észrevenni, hogy ő is volt úton. Ő is volt fejlődésben, neki is végig kellett járni az utat. Nyilván az isteni erényeknek megvan a maga működése az ember életében, de azért neki is kellett mélyülni, neki is kellett fejlődni. Ott voltak az említett kisebb krízisek, melyek mindig magasabb osztályba léptették őt is. Jó látni és tanulni abból, hogy Jézus életében sem a nagypénteké a végső szó. Az, hogy Jézus meghalt a kereszten, egy nagyon markáns pont, de azzal nem lehet továbbmenni. Ha a tanítványok azt hirdették volna, hogy Jézus meghalt, mi nem ülnénk itt. Ott volt a beteljesedés, hogy harmadnapra feltámadt. Pont a feltámadás adja meg az ember legfrusztrálóbb, legnehezebb kérdésére a legvilágosabb választ: nem a halálé a végső szó. És ezen ők végigmentek, Mária kísérte ebben Jézust, és később saját életében is konkretizálódott ez a mennybevétellel. Ez megmutatja nekünk is, hogy ha nagypénteki eseményekhez érkezünk az életünkben – legteljesebben majd a saját halálunkkor –, akkor sem nagypénteké az utolsó szó. Nagypénteket törvényszerűen húsvét vasárnapja követi. És persze fordítva is, ne úgy képzeljük el húsvétot, hogy nekem nem lesz nagypéntekem! De lesz, és a kettő együvé tartozik. Ez mutatja meg hitünk mélységét! És bátorság, ne féljetek! Jó pásztorunk van, Jézus már előttünk járt a halál völgyében is, ahogy a zsoltár mondja. És ezáltal számunkra már – persze, nehéz lesz, frusztráló lesz, idegen lesz – nem kell akkora törést okozzon a halál.

A legtöbb ember számára még annak a gondolata is félelmetes, hogy a halál biztosan eljön…

Eljön, de nem minegy, hogyan éljük meg. A halál az első bűnnel belépett a világba. Valójában nem arról van szó, hogy a teremtés rendjében a földi életnek ne lett volna természetes íve, hanem az a törés jött be a bűnnel, hogy az élet nem folytatódik rögtön a teljes személy megdicsőült állapotában. Máriában éppen ennek a felülírását látjuk, hogy igenis folytatódik. Kár arról vitatkozni, hogy Mária meghalt-e vagy rögtön folytatódott az élete egy megdicsőült létállapotban. Ezt a kérdést XII. Piusz pápa is nyitva hagyta, amikor a dogmában megfogalmazta: miután befejezte földi életét, testestül-lelkestül a mennyei dicsőségbe vétetett. II. János Pál pápa nem tévedhetetlen tanítóhivatali szinten beszélt erről, amikor egy katekézist tartott 1997-ben, afelé terelve a szemléletet, hogy ha Jézus Krisztus valóságosan meghalt, akkor nem feltétlenül kell ebben Máriát – úgymond – fölé rendelni, hogy ő mentes lett volna a haláltól. Ez nem zárja le a kérdést, csak egy kicsit orientálja a figyelmet.

Nem az a legnagyobb rossz az ember életében, hogy véget ér a földi élete, hanem az, hogyha pokolra jut: az örök halál.

A közelgő Nagyboldogasszony ünnepén különös aktualitása van a II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium dokumentumában foglalt megállapításnak, mely tulajdonképpen összefoglalja az eddig elmondottakat, útravalóul szolgálva nekünk: „Amint Jézus anyja a mennyben testében és lelkében már megdicsőülten mintaképe és kezdete annak az Egyháznak, melynek az eljövendő világkorszakban kell teljessé válnia, ugyanúgy ezen a földön mindaddig, amíg el nem jön az Úr napja (vö. 2Pt 3,10), a biztos remény és vigasztalás jeleként ragyog Isten zarándok népe számára.” (68. pont)

Zoltán Atya, nagyon köszönöm a beszélgetést!

Kissné Berta Rita

Borítókép – Fotó: Szabó Csaba

hirdetés