Ma, amikor a világ gyakran újra a formátlan és puszta állapot felé sodródik – háborúk, erkölcsi zűrzavar, létbizonytalanság és értékvesztés sötétsége között –, a hívő ember küldetése nem a visszavonulás, hanem a világítás. Ugye, Uram, ez nem feltűnést jelent, hanem következetes jelenlétet: ott lenni az iskolában, a kórházban, a műhelyben, az otthonban – mint akik Krisztust hordozzák magukban?
Arra döbbentem rá, Uram, hogy amikor az éjszaka lélegzete már egészségessé és méllyé válik, mint a tiszta álom, akkor Te mindig széttárod az ég irdatlan sátrát és végtelen kupolája alatt vidám, jó útra tereled az elindult gondolatokat. Mint egykor, amikor a gyertyák lobogása sárga templomi fényt lehelt ki a sötétbe fordult falu apró házainak ablakán. Ilyenkor a felhők magasan szálltak, a folyó locsogása beszédesebbé vált és a víz szürkesége kékre váltott, mint az ég. A hold magasan úszott. Ha az emberi tekintet észrevette, Téged is kereshetett, ugye, Gazdám, csakúgy, mint ma? Ez az az állapot, amikor a tikkasztó nyárba futó utakon egyedül jár a csend.
Teremtő Édesatyám, milyen jó is elkeseredésem közepette nézni a kései kis virágokat, amelyek nevetve tartják a napba arcukat, pedig tudják, hogy az éjszakában már ott hallgatózik a hűvös lehelet. Amikor mindezt észrevettem, kilépve Eléd, éreztem, hogy a messze kéklő pára mennyire lágy, az ég milyen magas, s az élet milyen titokzatosan szép.
De látok mást is. A rideg hűvösség, az elesett, gondterhelt arcok ülnek mindenütt szótlanul. Az ajtajaik nyílása előtt messze domboldalak ködlenek, az általuk észrevett napsugarakon elkésett pókhálók úsznak és közben valószínűleg
hirdetésúgy érzik, mintha most mindenki messze lenne tőlük. Legfőképpen Te, Teremtő Istenem!
Amikor a nap aztán őszi ragyogással úszik felfelé az égen a tarlók belefordulnak a szántások barna barázdájába. Az útszéli jegenyék remegnek valamitől, amit csak ők látnak, és hajlós águkon varjú károg. Milyen csodás az is, Uram, amikor a messze lapályokon már köd ereszkedik a völgy ölébe és a mélázó tekintettel versenyt szalad az alkonyat. S mindezt ki láthatja?
Az elesett testvér úgy áll az őszében, mint a nyájavesztett pásztor. Háta mögött a nyomasztó múlt, előtte a nagy ismeretlen, melyen őszi gyász terjeng. Uram, Te ilyenkor kérded, ugye, népedtől, hol is van? Én tudom: a napsugárban, pásztortüzemben, a csillagaimban, nevetésemben és sírásomban, hallgatásomban és beszédemben, a levegőben, a földben, melyből lettem, s amelyben elpihenek majd; a szívemben! A szívemben pedig megmelegszik és beszélni kezd a csend. Az emlékek zsongani kezdenek körülöttem és felettem, vidáman vagy sírva, imádkozva vagy temetve, lengve-bongva a sok elmúlt harangszó árnyékában, és láthatatlan szárnyukkal, hiszem, hogy megérintik a beteg szíveket. Ekkor kell a nevetésnek bujkálva osonnia, majd egyre nagyobb folyammá duzzadnia, hogy aztán a felszínre törhessen kitörő vulkánként.
A sötétségből a fényre jutni! Ez a cél.
Ez az a cél, ahol a szétválasztás nem ellenségességet, hanem különbségtételt jelent. A fény és a sötétség, miként később a föld és az ég, a víz és a szárazföld – a Bölcsességed által rendelt – határokat kap, Uram. Hiszem, hogy a világosság rendteremtő erő, amely megtartja a világot a káosz szélén. A fény, Gazdám, a Te első szavad, mely elindítja az időt, és kereteket ad az életnek. Ráébresztettél, hogy ez a világosság nemcsak rendezi a valóságot, kapcsolatot is létesít. Te nem hagyod magára a világot, hiszen Lelked „lebegett a vizek fölött” (1Móz 1,2), mint ahogy a kotló madár melegíti, vigyázza a még meg nem született életet. Ez a Te közelséged a világosság első mozdulatában válik aktívvá: a fény nemcsak szabályoz, hanem ki is jelent, kapcsolatot kezdeményez. Ha jól érzékelem, a világosság kommunikáció, nem pusztán fizikai realitás. Első könyvedben egyértelműen a fény által válik lehetővé, hogy a teremtés és a Teremtő közötti kapcsolat létrejöjjön – a világ megérthetővé válik, s benne az emberi lét a Te arcodra emlékeztet, Uram. Ez a fény hordozza az Ige első, örök üzenetét: van rend, van értelem, és van egy hang, amely szól az emberhez.
Úr Jézus, azt mondod: „Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,14a), amely nem pusztán egy költői kép, hanem a teremtéstörténet folytatása bennünk.
A világosság, mely az idő hajnalán először hasított a sötétségbe, most a hívők közösségében folytatja átalakító munkáját. Nem azért, mert mi különbek volnánk, dehogy is, hanem mert Te úgy döntöttél, hogy a világosságot „agyagedényekbe” helyezed.
„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak” (2Kor 4,7).
Ma, amikor a világ gyakran újra a formátlan és puszta állapot felé sodródik – háborúk, erkölcsi zűrzavar, létbizonytalanság és értékvesztés sötétsége között –, a hívő ember küldetése nem a visszavonulás, hanem a világítás. Ugye, Uram, ez nem feltűnést jelent, hanem következetes jelenlétet: ott lenni az iskolában, a kórházban, a műhelyben, az otthonban – mint akik Krisztust hordozzák magukban?
Mutass utat nekem, Uram! Erősíts meg, hogy aki minderre ráeszmél, olyan, mint amikor a múló tavasz bágyadt melege oson az estében ballagó utcákon. Az elkeseredett emberekből a bánat hull Tereád, Úr Jézus. Ilyenkor az életre kelő lélek, a tavaszi nap megsimogatja a levegőt, mely melegen remeg körülöttünk. Könnyű ilyenkor kiszaladni a kertbe és észrevenni, hogy minden zugában ott hallgatózik a szalmaszagú nyár. Kinyitom Könyvedet: „Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe” (2Kor 4,8) .
Köszönöm, Uram!
Turczi Árpád
hirdetés
