„Minden rossz történés közelebb vihet a Jóistenhez, ha azt kérdezem ilyenkor, hogy mire szeretnél tanítani ezzel” – mondta el a 777-nek Gundel Takács Gábor sportriporter, műsorvezető. Bevallom, kissé tartottam az interjútól vele, hiszen az egész ország ismeri, legtöbben az intelligenciájáról, tehetségéről, szakmai pályafutásáról. De amint elkezdtünk beszélgetni, egyből feloldódtam, olyan embert ismerhettem meg, aki egy percig sem érezteti, hogy ő egy híresség, inkább minden szavával és a humorával az élet esszenciájára mutat. Beszélgettünk arról, hogyan vált fontossá számára Isten, miért szeret sokkal jobban hálát adni, mint kérni, mit jelent, amikor az ember a helyén van, és arról is, mit gondol a református egyház válságáról. Mint mondja, ha csak egy mondatot emelhetne ki a Bibliából, az ez lenne: „Legyen meg a te akaratod!”.
Tavaly lettél hatvanéves. Ha visszatekintesz az elmúlt évtizedekre, miért vagy a leghálásabb az életedben?
Az életutamért vagyok hálás. Azt gondolom, mindenkinek van valamihez tehetsége, mindenkinek van küldetése, célja, amiért születik a földre. Ez persze erősen hit kérdése, hiszen aki materialista, az nem biztos, hogy így gondolkodik. De én nagyon tudok ebben hinni, hogy az életnek van valamilyen célja, és mindenkinek megvan a maga helye. Hogyha az ember a helyén van, ha azt csinálja, ami a dolga, amihez a legjobban ért, akkor abból lehet egy boldog élet. Időnként az ember úgy mérlegeli a dolgait, hogy mit gondolnék erről az életem utolsó napján? Ez ugyanis egy elég őszinte pillanat valószínűleg. Az utolsó pillanatban, amikor átsuhan az ember agyán, hogy most itt vége, akkor erre büszke lennék, szégyellném, vagy sajnálnám? Ez igaz a megtett és a nem megtett dolgokra is.
Ahogy én élek, azt gondolom, hogy amikor majd szembe kell néznem a Jóistennel, azt mondhatom, igyekeztem a lehető legtöbbet kihozni az életemből. Ez igaz az emberi kapcsolataimra, a munkámra és a társadalomban elfoglalt helyemre is.
hirdetésKüldetés alatt akkor te nem kifejezetten csak a szakmai pályafutást érted?
Az embernek többféle helye van a világban, mert tagja sok közösségnek. Furcsa pszichológiai tény, de tulajdonképpen csoportokban éljük az életünket. Ezeknek a csoportoknak a szervezettségi szintje különböző, hiszen másképpen szervezett egy család, egy munkahely vagy egy hobbi. Ha tagja vagy egy csoportnak, akkor az nemcsak lehetőség, hanem felelősség is. Felelős vagy annak a csoportnak a tagjaiért. Ahogy éled az életedet, annak csak egy része az, hogy mi a szakmád, hogy mi a munkahelyed. Másik része az, hogy hogy élsz a családodban, milyen példát mutatsz, hogy élsz a jogaiddal és a kötelességeiddel, és ez igaz minden más közösségre is. Számomra ez igaz a hívő emberek közösségére is.
Az, hogy a szakmám miatt sokan ismernek, és elhívnak egy keresztény közösségbe, hogy figyelj, beszélgessünk hitről, vagy épp elhívnak egy interjúra, mint ez a mostani, egy nagy lehetőség, meg egy nagy felelősség is.
De mindenképpen áldás, hogy ilyen módon is hathatok a világra, meg a környezetemre.
Ezért mondom, hogy a küldetés nemcsak a televíziózással meg a médiával összefüggő dolog, hanem sokkal komplexebb.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Azért is kérdezem, mert sokan összekötik azzal a hivatást, elhívást, hogy rá kell találjanak a saját pályájukra, elsősorban szakmailag.
Csak akkor vagy harmóniában, hogyha a helyeden vagy. Sok olyan emberrel találkoztam életem során, aki nem azt csinálja, amit igazán szeretne. Ami a munkája, azt megcsinálja, de igazából nem erre vágyik. Az embereknek egy része így éli le az egész életét, egy másik része meg azt mondja, hogy „Na most! Ha most nem változtatok, akkor soha többet!”.
A Maradj talpon! című műsorban, amit sokáig vezettem, volt egy játékos, egy középkorú férfi, aki elmondta, hogy ő mérnök volt, és tulajdonképpen nem is volt rossz mérnök, a pénze is megvolt, tehát semmi nem indokolta, hogy otthagyja ezt. De igazából ő nem erre vágyott. Volt egy pont az életében, amikor azt mondta, hogy most vagy soha. Felmondott, és elment sajtot készíteni. De ahogy ő erről beszélt, hogy sajtot készíthet, olyan öröm volt az arcán, hogy a sajt biztos, hogy jó volt. Ez az ember a helyére került. Azt gondolom, hogy ez a boldogságnak az első kritériuma, hogy a helyeden legyél, hogy azt csináld, ahova való vagy, ahova igazán vágysz. Természetesen a dolgok alakulnak. Nyilván, ha ezt megéled, akkor lehet, hogy ez alakul, fejlődik, gazdagabb lesz. Az élet egy fejlődés, nem egy állandó állapot. De ha nem vagy a helyeden, akkor igazából sosem leszel boldog, és úgy fogsz meghalni, hogy nem volt rossz életem, de igazából nem azt az életet éltem, amit szerettem volna, ami miatt itt voltam a világon.
Elpazarolt időnek érződhet ez ott, az életünk végén.
Túl sok az elvárás, nem? A családi, a munkahelyi, a társadalmi, a mindenféle elvárás. Persze ezeknek egy pontig meg kell felelni, hiszen kötelességeink is vannak, nem csak jogaink. Csak hogyha ez annak a rovására megy, hogy te a magad életét nem tudod élni, akkor az nem jó. A kettőben egyensúlyt kell találni.
Említetted, hogy a példa milyen fontos. A te életedben kik voltak azok a példák a hit szempontjából, akikre felnéztél, akiknek az istenkapcsolata vonzó volt számodra?
A legelső ilyen ember az életemben Török Zoltán volt, aki most már egy nyugdíjas református tiszteletes. Én felnőtt fejjel lettem hívő, és ő volt az, aki megadta azt a fajta lökést, ami által kimondtam, hogy nekem itt van a helyem. Össze akartunk házasodni templomban a feleségemmel. Én családilag római katolikus vagyok, római katolikusok kereszteltek meg, majd lettem elsőáldozó, katolikus hittanra jártam. A feleségem – akkor még menyasszonyom – meg református, és emiatt nem akartak minket összeadni Pesten abban a római katolikus gyülekezetben, ahova annak idején jártunk. Nem is voltak rá kíváncsiak.
Ez a református lelkész viszont azt mondta, hogy „beszélgessünk, Gábor”. Beszélgettünk egy órát, és azt mondta, hogy rendben van, összead minket. Nem kért egyetlen papírt sem. Rám volt kíváncsi.
Nekem ez akkora impulzus volt! Rájöttem, hogy valójában ez a találkozás beteljesítette azt, ami bennem volt.
Mert én amúgy is protestáns ember vagyok, nem keresztény értelemben, hanem mentalitás értelmében. Szóval abszolút a helyemre kerültem ezzel.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Az utamon sok más olyan emberrel találkoztam még, akik nagyon sok mindent adtak. A teljesség igénye nélkül, de mondok két nevet: az egyikük Illés Dávid, aki a Budai Református Gyülekezetnek volt sokáig a vezető lelkésze, mi máig is ahhoz a gyülekezethez tartozunk. A másik pedig Berkesi Gábor, ő pedig a Pozsonyi úti református gyülekezetnek volt a vezetője, most már nyugdíjas, egy fantasztikus ember ő is. Még számtalan nevet sorolhatnék… most például a gyülekezetünkben is vannak olyan fiatal lelkészek, akikben azt látom, hogy de jó, hogy ők vannak, és de jó, ahogy ők megélik ezt. Sokat lehet abból is tanulni, ahogy a fiatalok gondolkodnak a hitükről. Ma azt látom szülőként is, hogy már nincs az a fajta tekintélyelv, hogy mert én vagyok az apád, mert én vagyok a lelkész, mert én vagyok a főnököd – a fiataloknál ilyen már nincs. Vagy hiteles vagy, vagy nem vagy hiteles, és passz. Azt gondolom, hogy ez így jól is van.
Mennyire hozod a családból a hited alapjait, és mennyire vált sajáttá aztán az Istennel való kapcsolatod?
A hitem abszolút belülről jön. Jártam kisgyerekként hittanra, de azért jártam, mert járni kellett. És amikor azt mondták, hogy most már többet nem kell menni – mert a 70-es évek közepén volt ebből probléma –, akkor többet nem mentünk, és nem morzsoltunk el egy könnycseppet sem… mi még jártunk szombaton iskolába, és amikor vasárnap délelőtt is menni kellett valahova, az nem volt annyira jó. Szóval ez egy belső rátalálás volt Istenre.
Tehát fokozatos volt, nem egyetlen istenélmény hozta a megtérésed.
Ezek az impulzusok meg emberek mind-mind hozzátettek ahhoz, aki ma vagyok. Én református vagyok, de hiszek az ökumenében. Hogy kinek mi az útja, kinek mire van szüksége ahhoz, hogy eljusson Istenhez, mindenki egyéni dolga, ezt én tiszteletben tartom, és nem is akarok senkit megtéríteni.
Nagyon elszomorított, amikor 2017-ben volt a reformáció 500. évfordulója, és volt olyan katolikus, aki az orrunk alá dörgölte, hogy hát mit ünneplünk mi az egyházszakadáson. Mi nem az egyházszakadást ünnepeljük, hanem azt, hogy van egy hit, van egyfajta gondolkodás, ami 500 éve élő dolog. A kereszténységnek is a büszkeségére válhat, hogy ez 500 éve él. De én nem vagyok hajlandó kardoskodni azért, hogy melyik jobb, a reformátusság vagy a katolicizmus, vagy bármi más, mert én tényleg azt gondolom, hogy ezek utak, amelyek ugyanoda vezetnek.
Több interjúdban elmondtad, hogy szerinted a hit kétely nélkül fanatizmus. Ez alatt mit értesz? Nálad miben nyilvánult meg ez a fajta keresés, kételkedés?
Nem hiszem, hogy a hitnek van abszolútuma, amikor kész, és most már megérkeztem. A hit sokkal inkább egy napról napra fejlődő dolog. Nyilván az ember menet közben tesz föl kérdéseket, például azt, hogy miért? Gyakorlatilag ez az a kérdés, amit nem lenne szabad a Jóistennek föltenni, csak mi emberek ezeket kérdezzük, mert érteni akarjuk az életünket.
Ha egy mondatot ki kéne emelni a Bibliából, akkor nekem az lenne, hogy „legyen meg a te akaratod”. Azt gondolom, hogy ebben benne van a jó is és a rossz is. Benne van végtelen mennyiségű alázat. Ha az ember úgy áll a nem jó dolgokhoz – amikről persze később kiderül, hogy miért volt helyük –, hogy legyen meg a te akaratod, és megkérdezem Tőle, hogy mire akarsz engem ezzel tanítani, akkor közelebb jutok a Jóistenhez. Sokszor az ateisták fölteszik a kérdést, hogy „na, most hol a ti Istenetek?”, amikor mondjuk lezuhant egy repülőgép és meghalt 180 ember. Ezekre persze nem könnyű válaszolni, főleg annak nem, aki nem érti, mit jelent a hit. A hit számomra azt jelenti, hogy van egy meggyőződésem, egy tudomásom, mert Isten bennem él, mert kapok válaszokat, mert azt látom, hogy vezetve vagyok. Ha történik egy nem jó dolog, és így gondolkozom róla, hogy „oké, mire akarsz tanítani, Istenem?”, abból előrelépés tud lenni.
Ez elképesztően megerősíti az ember hitét. Ilyenkor tudom azt mondani, hogy „köszönöm, Istenem, a mindennapi tanításodat”.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Ha a saját életedre nézel, ott is minden összeállt, értelmet nyert utólag?
Nyilván nem áll minden össze azonnal, de el tudom fogadni azt, hogy a dolgoknak valamiért rendelt oka van, és inkább megpróbálok alázatban élni, és alázatban elfogadni, hogy ez most valamiért így van. Én így tudok megbékélni. A fanatizmussal az a baj, hogy az egy stagnáló állapot. És mivel nincsenek benne kérdések, csak egy görcsös kapaszkodás, ezért az embernek a személyiségfejlődése nem történik meg. Pszichológiai értelemben a legalapvetőbb szükségletünk a biztonság. A fanatikusok tulajdonképpen a biztonságukat keresik azzal, hogy fanatikus módon kapaszkodnak valamibe. Ez lehet egy hit, de lehet egy politikai párt is, vagy bármi más. Ha valaki kérdéseket tesz föl, vagy azt mondja, figyelj, ez nem biztos, hogy ennyire jó, akkor elutasító a fanatista, mert a biztonságát veszélyeztetem. Nem tudja, hogyha elveszti ezt, akkor utána mibe fog kapaszkodni. Ez egy nagyon nehéz dolog, és nem is hibáztatok érte senkit, inkább sajnálom őket érte.
Az a fajta hitélet, amiben van egy állandó keresés, gazdagít, mert többet megtudsz magadról meg a világról és többet megértesz a Jóisten akaratából. Úgy kell elérkezni a Jóistenhez az életünk végén, hogy azt, ami ránk volt bízva, meg azt a terhet, ami a vállunkra került, elhordoztuk. Alázattal, hittel. Szerintem többet nem lehet várni az élettől.
Ez talán összefügg azzal is, amit említettél, hogy majd az utolsó napunkon visszatekintve hogyan értékeljük az életünket.
A Biblia azt mondja, hogy meztelenül jöttél a világba és meztelenül mész el. Mit viszel el magaddal? Az arra adott választ, hogy mit kezdtél azzal, amit rád bíztak.
És mit hagysz magad mögött? Azt, hogy milyen ember voltál.
Nem úgy fognak rád emlékezni, hogy milyen autód meg házad volt, hanem úgy, hogy milyen ember voltál. Szokták mondani, hogy nem mindegy, milyen világot hagyunk a gyerekekre – de az sem mindegy, hogy milyen gyerekeket hagyunk a világra. Ezekkel el kell számolnunk. Az összes többi csak zaj. Persze, én is szeretek nyaralni meg kényelmes autóval járni, csak tudni kell, hogy egyébként az élet lényege nem ez.
Ha már szóba hoztad a családot: a te gyerekeid hogy nőttek fel a hitélet szempontjából? Volt kötelező templomba járás, közös ima?
Mind a három gyerekünk konfirmált, jártak hitoktatásra, és mind a háromnak nagyon különböző, ahol tart a maga hitéletében. Azt gondolom – a saját példámból is –, hogy ezt nem lehet siettetni, mert abból semmi jó nem származik. Ezt hagyni kell. Beszélgetni kell sokat a világ dolgairól, de nem téríteni. Nekem is volt olyan barátom, aki a megtérésem előtt azt mondta a kereszténységről, hogy figyelj, ez tök jó, de az nem hatott meg. Ha a Jóisten el akar értem jönni, akkor majd eljön és nyújtja a kezét. Senkit nem lehet megtéríteni. Egyedül Jézus Krisztusnak van erre lehetősége. Mi egymásnak csak segíteni tudunk. Ezzel persze teológiai szempontból lehet vitatkozni, de alapvetően ezt gondolom. Én nem tudok helyetted megtérni, vagy nem tudom megoldani, hogy te megtérj. Viszont tudok veled beszélgetni, ha vannak kérdéseid. Ha nincsenek kérdéseid, akkor nem tudok válaszolni, nem fogod érteni a válaszaimat, hiszen nem születtek meg a kérdéseid.
A hétköznapok során hogy éled meg azt, hogy van egy élő hited, egy személyes istenkapcsolatod?
Azt gondolom, hogy a valós hitélet nem egy vasárnap délelőtti foglalatosság, hanem annak van egy folyamatossága. Amikor az ember imádkozik, akkor szól a Jóistenhez. Én egyébként nem szeretek kérni a Jóistentől, sokkal jobban szeretek hálát adni. Hálát adni azért is, ami nem biztos, hogy jó. Vagy amikor nem biztos, hogy értem, hogy miért van ez, akkor is jobban szeretek hálát adni. A Jóisten úgyis tudja, hogy mit adjon, meg mit ne. Sokszor azért kell hálát adnunk, mert valamit szeretnénk, és nem adja meg, hiszen tudja, hogy félrevinné az életünket. Hány ember akar lottóötöst? Nagy áldás, hogy a legtöbben nem kapják meg.
Mostanában reggelente olvasok egy könyvet, magyar közmondások bibliai vonatkozásairól szól, és ez is az én Istenhez fordulásom része az imáimon túl. De vannak az életnek olyan pillanatai is, amikor az Isten fordul hozzám, amikor látok valamit, ami a családommal, vagy velem, vagy valakivel történik, és abban is meglátom a Jóisten kezét.
Sokszor akkor szólít meg, amikor nem is számítok rá.
Erre nyitottnak kell lenni, hogy észrevegyem, amikor én vagyok megszólítva. Ez nemcsak vasárnap történik istentisztelet alatt, hanem hétfőn meg kedden meg bármikor. Én részben a családom, részben a munkám miatt nem tudok minden vasárnap elmenni templomba. De azért ezek jó alkalmak, amikor el tudok menni, mert megélhetem, hogy van egy közösség, egy gyülekezet, amelyhez tartozunk.
Nemrég a Bátor Táborban voltam, ahol beteg gyerekeket táboroztatnak. Valami elképesztő energia volt ott, és a felismerés, hogy szeretettel, jósággal, összefogással milyen hihetetlen erősek tudnánk lenni. Ha így tudnánk az egész életünket szervezni, akkor mennyire erős lenne a világ! Az ilyenfajta üzenetekre nem tudsz előre fölkészülni, ezekre egyszerűen csak rácsodálkozol.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Az, hogy református vagy, neked mit ad? Azonkívül, hogy volt egy nagyon jó élményed azzal a lelkésszel, akivel beszélgettél.
Egyrészt a protestáns mentalitásom, amit már említettem. Nekem a hadseregben, az iskolában vagy bizonyos munkahelyeken visszatérő problémám volt, hogy amikor valamit hülyeségnek tartottam, és értelmetlennek, akkor megkérdeztem, hogy most ezt miért csináljuk? Erre annyi volt a válasz: Mert így szoktuk. Ezekbe nem tudtam belenyugodni.
Másrészt, ami nekem fontos a reformátusságban, hogy sokkal közvetlenebb a Szentháromsággal való kapcsolatom. Ugye ez a lényege a protestantizmusnak, hogy sokkal kevesebb külső tényező van közted és a Jóisten, a Szentlélek, Jézus Krisztus között. Az öt református sola gyakorlatilag erről szól. Azt érzem, hogy nekem ez az utam. De nem vitatom el azt, hogy egy katolikusnak meg az segít, ami ott van.
Nemrég úgy fogalmaztál, hogy reformátusnak lenni elsősorban egy út a Jóisten felé, és csak másodsorban egyházi kérdés.
Pont azért, mert ebben az öt solában nincs benne az, hogy egyedül az egyház. Helyette szó van a Szentírásról, a hitről, a kegyelemről, Jézus Krisztusról és arról, hogy egyedül Istené a dicsőség. Ebben nincsenek benne emberek, nincsenek benne tárgyak, nincsen benne az egyház. Azt gondolom, hogy az egyház egy olyan szervezet, amelyik összegyűjti és segíti az embereket, akik ezen a módon gondolkoznak, de nem több.
Most van egy hitelességi válság a református egyházban, nem tehetünk úgy, mintha nem lenne. Bennem is van kérdés, sok lelkészben is, és az emberek egymást kérdezgetik, hogy most ez hogy van. Számomra korábban hiteles emberek most hiteltelenné váltak. Ez egy komoly probléma, de nem változtat az Istennel, Jézus Krisztussal, Szentlélekkel való kapcsolatomon. Sokkal jobb volna, ha az egyház inkább összefogna, mint dilemmákat keltene, de igazából ez nem változtat a lényegen. Szoktam olyat hallani, hogy „nem megyek el a templomba, mert az egyház ilyen meg olyan…”. De
a templomba nem az egyház miatt mész, hanem az Isten meg önmagad miatt.
Fotó: Nagy Dorina Noémi
Vannak változások, amiket remélsz, hogy bekövetkeznek az egyházon belül?
Vannak emberek, akiknek föl kéne állni és azt mondani, hogy Isten bocsássa meg a vétkeimet, hibáztam – ez jót tenne az egyháznak is, és nekik is, személyesen. Amíg ez nem történik meg, addig magukat is becsapják. Kívánom, hogy legyen erejük azt mondani, hogy ezt nem jól csináltuk, ezt nem jól gondoltuk. Hozzáteszem,
a legtöbbet megszegett bibliai tanítás az, hogy ne ítélj. Állandóan ítélkezünk.
Tehát én sem akarom megítélni ezeket az embereket, csak azt látom, hogy van egy dilemma az egyházunkon belül, amit föl kéne oldani, és ezügyben nem történik semmi. A dilemmákat, vitákat úgy lehet feloldani, akár családon belül is, ha nem a másikat hibáztatjuk, hanem elmondjuk, hogy nekünk mit kellett volna másképpen csinálni. Ha ez kölcsönösen megvan, akkor sokkal hamarabb békességet találunk. Minden területre igaz, hogy ha valaki nem hiteles, akkor az nincs. Nincs a közösség szempontjából. Arra nem tudok számítani, attól nem kérek semmit. Ugyanakkor a kereszténység 2000 éves, túlélt már ennél nagyobb válságokat is, ezt is túl fogja élni.
Vannak még előtted olyan vágyak, célok, amiket nagyon szeretnél megvalósítani szakmailag vagy a magánéletedben? Vagy inkább a nyugalomra vágysz?
Rengeteg könyvem van, amit megvásárolok, és azt gondolom, hogy majd egyszer elolvasom. Azokat tényleg szeretném elolvasni. Nagyon szeretek utazni is, meg kirándulni, meg emberekkel találkozni, és nyilván áldás, amíg ez meg tud valósulni. Szokták mondani, hogy azért ad a Jóisten tehetséget az embernek, hogy azzal próbára tegyen. De szerintem ez valójában három próba. Az egyik, hogy abból a tehetségből, amit kaptál, hogy tudsz értéket teremteni, hogy tudod megtölteni munkával, alázattal, kitartással. A másik próba az, hogyha ez sikerült és sikeres vagy, az eltorzítja-e a személyiségedet, vagy nem? Az maradsz-e, aki voltál, vagy azt hiszed, hogy te különb vagy, mint a többiek? A harmadik próba pedig az, hogy el tudod-e engedni mindezt, amikor ideje van, vagy a rabjává válsz a saját sikereidnek? Szomorú látni olyan fantasztikus embereket, akik a saját sikerük rabjává válnak és boldogtalanul halnak meg. Azt látom, hogy szépen lassan átalakul az életem – és ez jól is van így, csak ehhez adjon a Jóisten bölcsességet.
hirdetés
