Aki Krisztusban él, az világít – talán nem látványosan, de biztosan. Mert a világosság nem kér engedélyt: egyszerűen ott van, és ahol jelen van, ott formálni kezd. Aki ezt tudja, annak minden napja lehet egy új mécses, amit meggyújtanak – a sötétség közepén, az Élet Ura által.
Teremtő Atyám, mikor a méltóságteljes templomod tornya nyolc száraz, öreg köhögést hullat a szürkülő levegőbe, jelzed, hogy este van. A határból csoszogó, komoly léptekkel jön az éjszaka. Ilyenkor mindig úgy érzem, az eltiporhatatlan romantika most ráhajlik kiskertünk virágainak pompás szirmaira. A sokak által szörnyűnek minősített létben most együtt vannak az illatok, együtt, mint testvérek a bajban. Ilyenkor a meghitt csendből kitáncol a feldühödött lélek. Meleggé és kedélyessé alakul, mint egy nyári nap. Egy nyári nap, némi szépséghibával, egy óriási élet-daganattal. Mintha csak a padon ülne és – mint két óriási kenyértészta rengő bársonyossága a nagymamám óriás szakajtójában – lógatná a lábát.
Uram, mikor a nagy zengő becsület recsegni kezd, mondd, mit tegyek? Csendben figyeljek? Vagy legyen a beszédem olyan, mint egy végtelen, sokoldalú, szabálytalan sokszög, melyet minden más állásból más idomnak lehet nézni? Esetleg mindent megelőzően fogyasszak egy percnyi csendet? Mint gyermekkoromban, mikor egyedül aludtam el és gyakran a könnyezés szabadságának lehettem részesévé?
Látom magam körül a káoszt. Próbálom meglelni az örömet az elkeseredettek számára, mi is lehetne az? Hogy is tudnék vigasztalót írni, mondani?
A fájdalmak megtanítanak arra, hogy örömünket ne csak a jólét és a hiúság kielégülésében keressük. Valami folytonos érzelmi életet…Kérlek, ezt add nekünk, kegyelmes Istenünk! Azt mondod, Uram, „Mint engedelmes gyermekek ne igazodjatok azokhoz a korábbi vágyaitokhoz, amelyek tudatlanságotok idején voltak bennetek, hanem – mivel ő, a Szent hívott el titeket – ti is szentek legyetek egész magatartásotokban, mert meg van írva: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” (1Pét 1,14-16) Mi igyekszünk, de megannyiszor el is bukunk. Erőt, talán, ha kérünk is, nem hálatelt szívvel tesszük. Téged szólongatunk, s közben magunkra gondolunk. Nem is vesszük észre intelmedet, amely így hangzik: „Tisztítsátok meg lelketeket az igazság iránti engedelmességgel képmutatás nélküli testvérszeretetre, egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek, mint akik nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten élő és maradandó igéje által.” (1Pét 1,22-23)
hirdetésArra döbbentesz rá, Gazdám, hogy a világosság nem zajos. Nem harsog, nem tolakodik.
Nem követel magának helyet a világban, mégis jelenléte átalakítja a teret: a sötétség oszlani kezd, a formák kirajzolódnak, az árnyak megremegnek, és egy új rend kezd kibontakozni.
Az apostol szavai is ilyen világosságként hatnak: halk, de hatalommal teljes kijelentések, amelyek nem a felszínt simítják, hanem a lélek legmélyebb rétegeit érik el. „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe,
hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” (1Pét 2,9). Uram, ez nem egy hangos programbeszéd, hanem mennyei identitásra ébresztő prófécia. Az üldözött, elszórtan élő keresztény gyülekezetekhez írod, akiknek létében a hitélet nem pompázatos diadal, hanem gyakran néma küzdelem. A levelet mégis áthatja a reménység: az isteni világosság elérte őket – és ez a világosság nem csupán megvilágít, hanem át is formál.
„Ti azonban választott nemzetség…” Kijelentésed a kegyelem első ajándékát hordozza: nem önmagunkért vagyunk azok, akik vagyunk. A kiválasztottság nem érdem, hanem hívás. Te vagy az, aki a világosság felől közelítesz hozzánk, és saját céljaid szerint formálsz bennünket. Rádöbbentesz, mint megannyiszor: a keresztyén ember nem véletlenül van ott, ahol van – élete, helyzete, környezete mind lehetőséggé válik az evangélium világosságának sugárzására. Ez a kiválasztottság azonban nem kizár, hanem elhív: „hogy hirdessétek nagy tetteit…” A kiválasztott nem zárvány, hanem küldött. Az isteni kiválasztás nem egy misztikus kivonulás a világból, hanem épp ellenkezőleg: visszatérés a világba, mint világító mécses a sötét szobába.
Talán szeretnéd velünk megértetni, hogy a „királyi papság” méltósága nem hivatal, hanem életforma. Aki világosságban él, az – akár tudtán kívül is – világosságot sugároz. Nem beszédekben, hanem jelenlétben. Nem mindig tanításban, hanem gyakran csendes engedelmességben. A pap nem magáért él, hanem másokért. Közbenjár, hordoz, gyógyít, tanít, emel. A „világosság gyermekeinek” – ahogy Pál nevezi őket – élete papként e világban az isteni fény továbbadása: egy világos szó a sötét vélemények között, egy irgalmas tett a rideg közönyben, egy bocsánatkérés az elharapódzó harag közepette.
Uram, mondd, jól értelmezem, hogy a szentség nem elszigetelődés, hanem elválasztottság – nem a világtól való menekülés, hanem a világban való másság? A „szent nemzet” nem nacionalista szólam, hanem mennyei identitás: a hívő nép nem földrajzi, hanem lelki térben létezik. Isten népe ott van minden országban, minden nyelv és nemzet között – de sohasem olvad fel teljesen a környezetében.
A szentség nem tökéletességet jelent, hanem irányultságot: Isten felé forduló, Tőle vezetett életet. Az ilyen élet – legyen bármily töredezett vagy küzdelmes – már önmagában világosság. Nem az erőben rejlik, hanem az irányban. A szent nemzet tehát nem hódít, hanem szolgál.
Mutass utat nekem, Uram! Mi nem a világosság forrásai vagyunk, hanem a fénysugár, amely tovább viszi azt.
Aki Krisztusban él, az világít – talán nem látványosan, de biztosan.
Mert a világosság nem kér engedélyt: egyszerűen ott van, és ahol jelen van, ott formálni kezd. Aki ezt tudja, annak minden napja lehet egy új mécses, amit meggyújtanak – a sötétség közepén, az Élet Ura által. Kinyitom Könyvedet: „Viszont új parancsolatot írok nektek: azt, ami igaz őbenne és tibennetek, hogy múlik a sötétség, és már fénylik az igazi világosság.” (1Jn 2,8)
Köszönöm, Uram!
Turczi Árpád
hirdetés
