Tavaly novemberben a Zarándok Esték vendége Maksó Péter atya volt, aki előadásában a menny, a tisztítótűz és a pokol mélységeibe vezette be a hallgatókat – szentek idézeteivel, saját történetekkel és örök érvényű tanításokkal egészítve ki a teológiai igazságokat. Számomra egyes gondolatai és állításai egészen megdöbbentőek voltak. Igyekszem megosztani veletek a beszéd legfontosabb mondanivalóit, de ajánlom a teljes videó megtekintését. Érdemes!
A zarandok.ma által létrehozott Zarándok Esték programsorozat vendége volt még 2024 novemberében Maksó Péter római katolikus pap, akinek az előadása többek között a mennyországról, a tisztítótűzről és a pokolról szólt.
“Azt tapasztalom, hogy nem tudunk eleget a végső dolgokról” – emelte ki Maksó Péter atya az előadás elején, majd így folytatta: “Pál apostol azt mondja, az odafenn valókra figyeljetek, ne az idelenn valókra. Nem tudunk semmit a mennyországról, mert nem beszélünk róla és nem gondolkodunk róla. Nem ott van az eszünk, meg a szívünk, hanem idelenn. Milyen szép az, amikor egy nagymama mindennap beszél az unokájának a mennyországról! Annak a gyereknek majd lesz kedve arra törekedni, hogy oda jusson. De annak a gyereknek, aki nem kapta meg ezt az indítást, mi a motivációja? Csodálkozunk, hogy nem jönnek templomba? Majd akkor jönnek, ha eldöntik, hogy én a mennyországba akarok kerülni! De ha nem tudom, hogy van mennyország, és azt sem tudom, hogy milyen, nem fogok templomba sem jönni. Mert minek? – mondhatja egy fiatal.
“A mennyországban a legnagyobb boldogságot Isten boldogító színe-látása okozza. Isten látására és boldogító élvezésére az ember csak úgy válik képessé, ha megkapja a dicsőség fényét (lumen gloriae). Külön kegyelmi ajándék tehát, hogy Isten boldogító színe-látását élvezzük. Ha nagyobb a fény, akkor többet lát az ember. Már a természetes fénynél is sokat látunk (lumen rationis), a hit fényénél még többet látunk (lumen fidei), és a legtöbbet a dicsőség fényénél, majd odafönn. Isten maga emeli fel képességeinket, hogy közvetlenül megismerjük Őt a maga transzcendens valóságában. Vianney Szent János azt mondja, hogy tiszta lelkek alkotják az Úr környezetét. Minél tisztább valaki a földön, annál közelebb lesz Istenhez a mennyben.
Nemcsak látjuk Istent a mennyországban, hanem vég nélküli párbeszédben vagyunk Vele. „Az az örök élet, hogy ismerjenek meg Téged, az egyedül igaz Istent” (Jn 17,3). Világosság van ott és örök nyugalom. Nem lesz többé éjszaka, nem szorulunk lámpafényre (Jel 22,5), nem lesz többé sötétség, ami veszélyezteti az életünket. Nyugalom lesz, de ez nem passzivitást jelent, hanem befejezettséget. Dinamikusan bekapcsolódunk a szentháromságos életbe, az Ő szeretet-áramába. Mindenki a saját befogadóképességének a teljességét kapja.
hirdetésKis Szent Teréz így tanított erről: ott, a mennyországban mindenki teljesen boldog lesz. De a mérték nem egyenlő, mert van, akinek egy gyűszű lesz tele, van, akinek egy pohár, van, akinek egy vödör, van, akinek egy tenger. És az, hogy nekem mi lesz ott a mérték, itt, a földi életben dől el. Attól függ, hogy mennyire tágul ki a szívem a szeretetre. Ha minket most betennének a mennyországba, azt gondolom, nem élnénk túl azt a nagy szeretetet. „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi ész fel nem foghatja, amit az Isten azoknak készített, akik szeretik Őt.” (1Kor 2,9)
Ajándék a mennyország, de jutalom is, amiért nekünk sokat kell tenni. A mennyei boldogság az egyén végső kiteljesedése és határtalan boldogsága.
A mennyország az Istennel való teljes, véget nem érő betöltekezés.
Minél jobban szerette Istent a lélek a földön, minél közelebb jutott a tökéletesség csúcsához, annál jobban szereti és annál teljesebben fogja fel a mennyben is. Minden percet használjunk ki arra, hogy fölkészüljünk majd erre a találkozásra. „Ne legyen nyugtalan a szívetek, higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek. Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok. Hisz ismeritek oda az utat, ahová megyek.” (Jn 14, 2-4)
A mennyország a hiányérzet hiánya is. Nem lesz semmiből hiányunk. Itt hiány-lények vagyunk, így mondják a filozófusok. Szeretetből állandó deficitben vagyunk, nem is kaptunk eleget, és általában nem is adunk eleget, mert azt visszük tovább, amit kaptunk a családunkban. Ott nem lesz már semmi, ami hiányozna az életünkből, a tökéletes boldogságunkból. A mennyországban szeretünk és dicsérünk. Jó ezeket tudni, hogy mit fogunk ott csinálni, mert jó ezeket elkezdeni már itt a földön. Ha ott szeretünk, akkor kezdjünk el most is szeretni, ha ott dicsérünk, kezdjünk el itt is dicsérni.
Miért születtünk a földre? Mi a hivatásunk? A szeretet. Ez alapján leszünk megítélve is. Bizonyára sokan ismerik Néri Szent Fülöp történetét, aki kérte, hogy Uram, tágítsd ki a szívemet. Az Úr elkezdte valóban tágítani a szívét, ami miatt két bordája eltört. Aztán kérte, hogy ne folytassa, mert nem tudja elviselni. Úgy élt egész életében, hogy két bordája kicsit kitüremkedett. Tehát az Isten szeretné tágítani a szívünket, felkészíteni fel minket a mennyországra, ennek mi vagyunk csak a megakadályozói.
Mindenki annyi kegyelmet kap, mint a szentek. Mindannyian megkapjuk az életszentséghez szükséges kegyelmet.
A mennyországról szóló gondolatok után következett a tisztítótűz:
Itt a lelki sebek gyógyulása történik; a bocsánatos bűnöktől, bűnös hajlamoktól, gyarlóságainktól való megszabadulás, illetve a bizonyos ideig tartó büntetés lerovása. A bocsánatos bűnök, bűnös hajlamok kiégnek belőlünk a tűz által.
A tisztítótűzben kettős büntetés van: a lelkek vágyakoznak Isten színe-látására és érezhető szenvedést tapasztalnak. A nagyobb szenvedés a vágyakozás Isten színe-látására, sietnek Istenhez, de előtte rohannak a tűzbe, mert érzik magukon a foltokat és az alkalmatlanságot. A tisztítótűz átmeneti állapot, nem reménytelen szenvedés, mint a pokolban, ezt örömmel vállalják a lelkek a cél érdekében. Ott már semmit nem tehetnek magukért, mi tehetünk értük innen, a földről. Ezt tudjuk. A búcsúról sokat kellene beszélni, ez is kezd kicsit feledésbe merülni. Ha nagyon ügyesek vagyunk, mindennap tudunk teljes búcsút nyerni – ha például közösségben elmondok egy teljes rózsafüzért, egy lelket megszabadíthatok a tisztítótűztől. Gondoljuk csak meg, ha valakit most megszabadítok, az milyen hálás lesz nekem egy örökkévalóságon át.
Keveset gondolunk a tisztítótűzben szenvedő lelkekre. A világ kevélysége, a test és a szem kívánsága, az ördög csábítása levon minket ide a földre, és keveset tekintünk a mennyre.”
Péter atya magyarázatokkal ellátva felsorolta Szalézi Szent Ferenc tisztítótűzről szóló legfontosabb tételeit:
- a lelkek állandó egyesülésben vannak Istennel.
- tökéletesen alávetették magukat Isten legszentebb akaratának, akaratuk annyira bensőségesen formálódott át Isten akaratába, hogy csak azt akarják, amit az Isten akar, mégpedig annyira, hogy ha a Menny kapui nyitva lennének, akkor sem merészelnének megjelenni Isten előtt, amíg magukban a bűnnek mégoly parányi nyomát is észlelik.
- önként és szeretetben vetik alá magukat a tisztulásnak, hogy Istennek tessenek.
- úgy és addig akarnak ott lenni, ahogy és amíg Istennek tetszik.
- már nem tudnak bűnt elkövetni, nem ismerik a türelmetlenség legkisebb rezdüléseit sem, és nem követik el a legkisebb hibát, türelmetlenséget sem.
“Azt mondják a szentek, hogy a türelem a szeretet veleje. Így ha valaki meg akarja tudni, mennyire tud szeretni, vizsgálja meg, hogy mennyire türelmes. És akkor rögtön elkeseredünk egy kicsit. De nem kell! Mert a szeretetben való növekedésnek van egy olyan tulajdonsága is, hogy
minél jobban növekedsz a szeretetben, annál inkább azt érzed, hogy nem tudsz szeretni.
Amikor rájövök, hogy nem tudok igazán szeretni, na, valahol ott kezdődik a megtérés, és ilyenkor kérnem kell Istentől, hogy Uram, te szeress bennem. Oda kell adni magunkat teljesen! Írja a Szentírás: „senkinek sincs nagyobb szeretetete annál, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13). Ha egy pillanatra valakire szeretettel nézek, és abban a pillanatban az övé vagyok, akkor az életemet adtam neki.”
- mindenek felett szeretik Istent, tökéletes, önzetlen, tiszta szeretettel.
Kezdjük el ezt már itt a Földön!
A szeretetnek nem a gyűlölet az ellenpárja, hanem a rendetlen önszeretet. Ezért nem tudjuk az Istent és egymást rendesen szeretni, mert önmagunkat rendetlenül szeretjük.
- angyalok vigasztalják ott a lelkeket
- már biztosak örök üdvösségükben és reményeiket semmi nem hiúsíthatja meg
- a lelkek legnagyobb keserűsége a legnagyobb békességbe van beágyazva.
“Ez a paradox helyzet egyébként Jézusnál is megvan, amikor beszél, egyszer békét hoz, aztán arról beszél, hogy békétlenséget. Ez a látszólagos ellentét itt a földön megvan, de mi is megtapasztaltuk már, hogy a szenvedésben is nagy örömöt lehet átélni. Ez már a mennyei segítség jele!”
- bár a fájdalmakat illetően a tisztítótűz olyan, mint a pokol, a kedvességet illetően – amit Isten szeretete önt a lelkekbe – olyan, mint a paradicsom; ez a szeretet erősebb a halálnál és hatalmasabb a pokolnál. Egyszerre pokol és mennyország.
- erre az állapotra, helyre (a tisztítótűzre) sokkal inkább vágyni kell, mint félni tőle, hiszen a tűz lángjai ott szent vágyak és szeretet
- ugyanakkor mégis szörnyűek, mert a lelkek legvégső állapotát késleltetik, ami Isten színről színre való látásából és szeretetéből áll, és a látás és a szeretet által az egész örökkévalóságban az Ő dicsőítéséből és magasztalásából.
A nagy szentek is úgy gondolkodtak, hogy a tisztítótüzet nem igazán lehet elkerülni. De Jézus nem azért váltott meg minket, hogy a tisztítótűzbe kerüljünk, hanem a mennyországba. Kis Szent Teréz szembement ezzel. A történet szerint vitája támadt egyszer az apácafőnöknő helyettesével, aki megtudta, hogy Teréz arra bátorítja a novíciákat, higgyenek abban, hogy haláluk után közvetlenül a mennybe juthatnak. Ez nem tetszett neki, mert túl vakmerőnek tartotta ezt az elképzelést, és szemrehányást tett Teréz nővérnek. Teréz számára Isten inkább szerető Atya volt, mint bíró. Egy év sem telt bele, és a nővér áldozatul esett egy járványnak. Három hónappal később Teréz nővérnek volt egy álma, melyet a szentté avatási aktákban is megtalálhatunk: „anyám, ma meglátogatott álmomban a nővér és arra kért, imádkozzunk érte. A tisztítótűzbe került, valószínűleg azért, mert túl kevéssé bízott Isten irgalmában. Esedező testtartásával és mélyreható pillantásával mintha azt akarta volna mondani: igaza volt. Én most megtapasztalom Isten igazságosságát, de ez az én hibám. Ha hallgattam volna magára, most nem lennék itt.”
Fotó: dreamstime.com
Végül a legnehezebb téma, a pokol következett:
“A pokolról nem szívesen hallunk, vagy ha hallunk is, akkor is nehéz, megterheli a lelket. Érdekes, hogy a lelkivezetettjeimnek, amikor már ott tartanak, azt adom fel, hogy egész hónapban elmélkedjenek a pokolról. Eleinte mindenki szörnyülködik, majd úgy jönnek vissza, hogy gyakorlatilag megtértek. A szentek azt mondják, hogy aki sokat elmélkedik a pokolról, nem kerül oda. Ne zárjuk be az ajtókat! Nem hallunk eleget a pokolról! A pokolról mindig a húsvéti misztérium fényében ejtünk szót úgy, hogy egyben a mennyországról is beszélünk.
A pokol kettős büntetés: egyrészt az elvetés kínja, Isten elvesztése, hiánya – ez a fő büntetés -, másrészt az érzésbeli kínok. Örökkévaló, de miért nem dönthet ott arról valaki, hogy bocsánatot kér Istentől, és ki akar onnan kerülni? Mert a szabad akarat megmarad ott is, és a mennyországban is. Isten nem veszi el tőlünk a szabad akaratot. A feltett kérdésre az a válasz, hogy a pokolban újabb kegyelmet már nem kapnak, ami megtérésre vezetné őket. Bele vannak rögzülve a bűnbe.
Nem azért nem kapnak kegyelmet, mert az Isten ilyen szigorú, hanem mert az Isten tudja, hogy nem fogadnák el.
Ez a reprobáció, az elvetettség tana. Vannak olyan emberek, akiknek mindent megad az Isten itt a földön, és minden jól megy az életükben, mert odaát már nem tud nekik adni semmit. Mert nem fogadják el. Ezért megad nekik minden örömöt itt, mert annyira szereti őket.
Nem egyenlőképpen szenvednek a lelkek ott sem. Isten irgalma ott is megvan. Nem igénylik a részvétünket, megalázó lenne számukra.
A fatimai titokban azt mondjuk, hogy „ments meg minket a pokol tüzétől”. Azt mondjuk, hogy „minket”, és nem a másikat, „és vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat, akik legjobban rászorulnak irgalmadra”. Nem véletlenül adta ezt a titkot a Szűzanya Fatimában. A pokol egy reális valóság mindenki számára. A pokol nem büntetés, inkább a bűnnek a gyümölcse.
Diderot mondta: „tépd ki a keresztény szívéből a pokol félelmét, s a hit gyökerét is vele téped”.
Hisz a pokol a valóság része. A sátán ki akarja tépni a szívünkből a pokol félelmét. Szent Benedek regulájában parancsba adta, hogy rettegjetek a pokoltól. Nem az Istentől kell félni, magunktól kell félni. Mi a biztosíték arra, hogy én végig megállok? Pál apostol mondja: aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék. Micsoda nagy cédrusok dőlnek ki! Megállok-e azon a végső megmérettetésen az utolsó pillanatban, amikor még Árpád-házi Szent Erzsébetnek is megjelent az ördög az ágyánál?
Ezért imádkozzuk az Üdvözlégy-ben, hogy „most és halálunk óráján”. Minden Üdvözlégy-ben a halálunk órájáért imádkozunk. Ezt jó tudatosítani. Azt mondja Vianney Szent János, hogy amerre a fa hajlik, arra dől általában. Tehát ahogy itt a földön él valaki, oda fog majd kerülni.
A kinyilatkoztatás tanítja a kárhozatot, csak az Újszövetségben 70-szer hallunk a pokolról, ebből Jézus 25 alkalommal szól a kárhozatról. A Szűzanya Fatimában megmutatja a gyerekeknek a poklot. Sok szent is leírja élményeit, tapasztalatait a pokolról. Nagy könnyelműség lenne a Biblia és a szentek tanítását figyelmen kívül hagyni! Elsősorban azért, mert Jézus beszél róla, másodsorban azért, mert még nagyobb hála ébred a szívünkben Jézus iránt, mert világosabban látjuk, mitől szabadított meg minket irgalmassága révén. Tehát van haszna a pokolról való elmélkedésnek. Nem baj, ha néha belegondolunk a pokol témájába. Amíg itt vagyok a földön, sokat tehetek Krisztusért, önmagamért és másokért is.
A pokolról való elmélkedés felszabadít, mert minden emberben ott van a pokoltól való félelem.
Nem a haláltól félünk igazán, hanem az örök elveszéstől, a semmibe hullástól, a pokoltól. És ha a félelmünkre ránézünk és tudjuk, hogy Jézus megváltott és megszabadított, és ha Benne bízom és Vele egyesülök, akkor nem jutok oda, ez segít abban, hogy buzgó legyek. Aki a poklot komolyan veszi, az komolyan veszi a missziós életet, és evangelizál. Aki nem veszi komolyan a poklot, az nem evangelizál, nem akarja megmenteni a lelkeket, saját magát sem. Aki viszont tudja, hogy mi forog kockán, az minden lelket meg akar menteni. Ahogy Pio atya mondja: „az utolsó pillanatban is kiragadom a sátán markából”. Meg akarom menteni, mert Jézus azért jött, hogy megmentse, ami elveszett.
Aki elmélkedik a pokolról, meg fogja tapasztalni, hogy oldódik benne a szorongás, ami többé-kevésbé minden emberben megvan a halállal, de inkább a kárhozattal kapcsolatban. Mindennapi gondjaink kisebbé válnak, komolyabban kezdünk élni, kevesebbet fogunk panaszkodni, őszintébb lesz a mosolyunk.
X. Piusz pápa szerint a pokol örökkévalósága a legnagyobb kibékítő, a pokol a mennyország legjobb ügyvédje. Komolyan kell vennünk az evangéliumot, amelyben olvashatjuk, hogy ki kell békülni mindenkivel, az Atyának ez az egy feltétele van, mindent megbocsát, ha mi is megbocsátunk egymásnak. Egy ismerősöm édesapja haldoklott, és a klinikai halálból még vissza tudták hozni az orvosok. Egyetlen mondatot tudott még mondani, mielőtt végleg meghalt: fiam, békülj ki mindenkivel. Mit látott odaát, nem tudni, de ezt a legfontosabb mondatot elmondta.
Szent Fausztina Kovalska látta, hogy milyen szenvedések vannak a pokolban. Azt mondta, hogy már a bejáratnál olyan bűz van, hogy már abba belehal az ember, ezenkívül minden érzékszerv túl van terhelve.
Azt is mondta, az volt a furcsa számára, hogy azokkal volt tele a pokol, akik azt mondták, hogy majd holnap.
„Bárcsak felismernéd a mai napban, ami üdvösségedre szolgál” (Lk 19,42) – mondja Jeruzsálemnek Jézus.
Fotó: pixabay.com
Az előadás végén Péter atya gyakorlati tanácsokkal is ellátta a hallgatóságot:
Mit tegyek, hogy üdvözüljek – kérdezte a gazdag ifjú is Jézustól?
- bűnbánat
- mindenkivel kiengesztelődni
- szentségekhez járulni, amilyen gyakran csak lehet, és ezt tiszta szívvel tenni
- szentségimádás, betenni a napirendembe, akár csak 15 percre. Vagy otthonról ott lenni az Úr előtt, vagy egy feszületet magunk elé tenni és azt nézni 15 percen keresztül. Egyébként a Jézus szenvedéséről való elmélkedés az, ami a leggyorsabban visz Jézushoz.
- szentek nagy segítsége a mennyországhoz való közeledésben
- A Szűzanya: nyilvánvalóan Ő mindent megtesz értünk. A Szűzanyáról gondoskodnunk kell nekünk is. Amikor ott állt a kereszt alatt és Jézus azt mondta: „asszony, íme, a te fiad”, utána mondta azt is hogy „íme, a te anyád”. Figyelek-e a Szűzanyára, figyelek-e arra, mit mond, figyelek-e az üzeneteire?
Szent Bernát azt mondja, hogy a szeretetnek 4 szintje van:
- önmagamat magamért szeretem
- Istent magamért szeretem
- Istent Istenért szeretem
- önmagamat csakis Istenért szeretem
Mindig Isten akaratát kell teljesíteni, Isten akarata az, hogy szeressünk. Isten akarata teljesítésének szintjeit Fausztina nővérnek mondta el Jézus:
- 1. szint: aki úgy teljesíti az Ő akaratát, hogy hallja a külső parancsokat, és megteszi (tehát rájött arra, hogy máshogy nem tud üdvözülni, és megteszi)
- 2. szint: aki a belső sugallatokra figyel, belülre figyel. Ez egy nagyon nagy művészet, egész életünkben tanulni kell befelé figyelni. Csak a befelé figyelő ember tapasztalja meg, hogy mit kapunk Istentől. Egy befelé figyelő ember tudja, hogy mit fog kapni, legalábbis sejti, mert figyel az Úrra
- 3. szint: a teljes önátadás, amikor lemondok magamról Istenért, és teljesen Neki adom az életemet – ezt a szerzetesek megteszik formálisan is, de azért előfordul, hogy kicsit visszalopogatunk belőle
A teljes előadás:
hirdetés
