„Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt” – olvashatjuk a Prédikátor könyvében (Préd 3,1). A pihenést kimondottan nem említi, viszont ha mindennek megvan az ideje, erre is igaz. Isten nagyon jól tudja, hogy az embernek szüksége van a pihenésre, hiszen ilyennek teremtett minket.
Jézus is ügyelt arra, hogy tanítványai pihenjenek, hiszen tisztában volt vele, hogy töltekezniük kell ahhoz, hogy el tudják látni a rájuk bízott feladatot. Olvashatjuk az evangéliumokban, hogy az apostolok első küldetése után, amikor visszatértek Mesterükhöz, Jézus figyelt rá, hogy pihenjenek, ezért bárkába szálltak és elvonultak. Ebben a történetben a pihenés nem sikerült nekik, mivel a tömeg követte őket. Jézus „amikor kiszállt és látta a nagy tömeget, megesett rajtuk a szíve. Olyanok voltak, mint a juhok pásztor nélkül.” (Mk 6, 34) Az ő szükségleteik is fontosak voltak számára, róluk is gondoskodott. A kenyérszaporítást követően a tanítványok bárkába szálltak, Jézus elbocsátotta a tömeget. Az evangélista itt egy fél mondattal utal egy nagyon fontos eseményre:
Jézus felment a hegyre imádkozni. Atyjához fordult, Vele beszélgetett.
A mai felgyorsult világban az embereknek sok dolga van. Mindig rohangálunk, tesszük, amit kell, vagy azt hisszük, hogy tennünk kell. De tényleg szükséges ennyi tevékenység? Mit ér a rengeteg munka? A saját erőnkből törekszünk előre, de előfordul, hogy hasztalan az erőfeszítés. Hallottam egyszer egy prédikációt, amelyben az atya egy nagyon szemléletes képpel festette le ezt a helyzetet: ha a Lélek nélkül tevékenykedünk, az olyan, mintha egy lánc nélküli biciklit tekernénk. Küzdünk, de nem jutunk vele sehova.
Bizonyára sokan éreztük már úgy, hogy ha mi nem lennénk, megállna az élet körülöttünk. Úgy szoktam fogalmazni némi mitológiai áthallással, hogy néha úgy érzem, mintha én tartanám a vállamon az eget. De van egy jó hírem:
hirdetésnem nekünk kell megváltani a világot, ezt már megtette Jézus.
Az viszont kétségtelen, hogy mindenkinek hozzá kell tenni a maga kis részét a megváltás művéhez. Arra, hogy az egyes embereknek mi a feladata ebben, csak Ő tud rávezetni, kérdezzük hát, és figyelmesen várjunk a válaszra! Az ember valahol érzi, hogy helyes-e az út, amelyen jár. Azonban nem árt néha felülvizsgálni a rutint. Ő soha nem kér tőlünk többet, mint amit elbírunk. Viszont kellőképpen sokat kér ahhoz, hogy szükségünk legyen az Ő segítségére, hogy a mi emberi erőnket kissé meghaladja, és Hozzá forduljunk.
„Nem keresek nagy dolgokat, amelyek meghaladják erőm. Megtanítottam hallgatni a lelkem, így békét szereztem neki. Mint anyja ölén a gyermek, mint a gyermek, úgy pihen bennem a lelkem” – mondja a zsoltár (Zsolt 131, 1-2). Tevékenységeinkben meg kell húzni a határt, tudni kell, hogy mennyi az, ami minőségi időként belefér, és mikor van szükségünk megállni, pihenni és töltekezni ahhoz, hogy tovább tudjunk adni. Én magam is tanulom ennek a bölcsességnek a gyakorlatba való átültetését, remélhetőleg egyszer majd sikerül.
Üres kútból nem lehet vizet húzni – tartja a mondás. Időnként bizony kimerülünk. Tesszük a dolgunkat nap nap után, de az ember ereje véges. A fizikai fáradtság egyszerűen orvosolható. De mi a helyzet a lelki kimerüléssel? Ha elveszett a Vele való kapcsolat, az egység?
Ekkor igazán elengedhetetlen a megállás, a lecsendesedés, hogy visszataláljunk a Forráshoz.
Újra visszatalálni Hozzá, újra Rá függeszteni a tekintetünket, keresni az Ő akaratát. „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15, 5)
A nyári időszakról az embernek a pihenés és a szabadság jut eszébe, talán iskoláskorunkból maradt meg ez az asszociáció. A nyár folyamán feltöltődünk, hogy ősszel újult erővel folytathassuk utunkat, ahogy egy nyári zápor után új életre kelnek a szomjas növények. De megújulunk-e a Vele való kapcsolatban? A pihenés során fordítunk-e figyelmet az Isten-kapcsolatra? Hogyan pihent Jézus? Elvonult imádkozni. Vagy amikor a Galileai-tavon a csónakban aludt, nem Atyja óvó karja felőli bizonyosságában tette ezt, miközben dúlt körülötte a vihar? Álmával, a vihar közepette megmaradó nyugalmával is tanúságot tett Atyjáról, aki vigyázott rá – és mindenkire, aki Vele volt.
Nyaralásunk során is legyünk az Ő apostolai. A hitünk nem megy szabadságra. Dicsérjük Őt egy csodás naplementében, egy gyönyörű virágban, a vízen megcsillanó napsugárban, vagy az erdő fenséges csendjében. Hisz mindezt Ő teremtette. Engem sok-sok évvel ezelőtt épp egy nyaralás alkalmával ért egy olyan inspiráció egy számomra „idegen” templomban, ami a mai napig meghatározó része a gondolkodásomnak. Bárhol és bármikor szólhat hozzánk, és meg is teszi. Ezért nem árt néha hallgatni (is).
A pihenésen elmélkedve fülembe cseng Halmos László Hogyha az Úr nem építi a házat című műve, melynek a 127. zsoltárt idéző sora meglepett és elgondolkodtatott:
„pihentében is megád minden áldást annak az Úr, akit szeret”.
Amikor először találkoztam ezzel a művel, éppen egy olyan korszakban voltam, hogy nagyon sok tennivalóm volt. Igyekeztem dolgozni az Úr szőlőjében, tenni, amit tehettem. Azt hiszem, a mai teljesítményorientált világban sokan küzdünk azzal a képzettel – akár gyermekkorból eredően, akár később rakódott ránk –, hogy csak akkor vagyunk igazán szerethetők és értékesek, ha mindig cselekszünk. „Pörgünk”, ahogy szoktuk ezt magunk között mondani. Istenre ez biztosan nem igaz. Ő szeret minket. És itt nem folytatódik a mondat úgy, hogy szeret, mert… Szeret. Ennyi. Nem kell megérdemelni, nem kell dolgozni érte. Csak jár. Ő, aki anyánk méhében formálta a testünket, már születésük előtt ismert minket és látja lelkünk minden titkát. „Te alkottad veséimet, anyám méhében te szőtted a testem. Áldalak, amiért csodálatosan megalkottál, és amiért csodálatos minden műved. Lelkem ismered a legmélyéig, létem soha nem volt rejtve előtted. Amikor a homályban keletkeztem, és a föld mélyén elindult életem, szemed már látta tetteimet, s könyvedben mind felírta őket. Meghatároztad napjaimat, mielőtt még egy is megjelent belőlük.” (Zsolt 139, 13-16) Ennek az alapvető igazságnak a felismerése egy egészen új távlatot nyitott számomra. Szeretve éreztem magam.
„Most nem sietek, most nem rohanok, most nem tervezek, most nem akarok, most nem teszek semmit sem, csak engedem, hogy szeressen az Isten.” A fizikailag és lelkileg megfáradt embert könnyekig hatja ennek a dalnak a gondoskodó szeretettel átszőtt intimitása, Túrmezei Erzsébet csodálatos versének megzenésített változata. Mi másra lehet szüksége a léleknek a megújuláshoz?
Isten minden pillanatban készen áll minket szeretni, szüntelenül vágyik arra, hogy szerethessen minket.
Fogadjuk el, engedjük meg, hogy újjáteremthessen, és új gyümölcsöt teremhessünk az Ő dicsőségére. Töltekezzünk a nyár folyamán Vele és Belőle, hogy legyen miből adni családunknak, barátainknak, közösségünknek. Veled akarok pihenni, a Te ölelő karodban, semmi másra nincs szükségem, mert ha Te velem vagy, teljes vagyok. Mi együtt vagyunk egy egész, nélküled semmi vagyok, de Veled minden.
Kissné Berta Rita
hirdetés
