A körülöttünk lévő zaj és zavar könnyen elhomályosíthatja az elménket. De létezik egy belső béke, amelyet senki nem vehet el tőlünk. Hogyan találhatjuk meg és tarthatjuk meg ezt a nyugalmat?
Nem tudom, Uram, lehet, hogy a boldogtalanság oka az lenne, hogy nem úgy történik az élet, ahogy az emberek szeretnék, hogy történjen? Milyen egyszerű lenne, ha az ököl kinyitott kézzé ernyedne, az összehúzott szemöldökű arc emberré simulna. Milyen egyszerű is lenne, ha a házastársak újra egymáshoz közelítve az életüket elhinnék, hogy élnek, hogy emberek, hogy a tekintélyes arc képmására teremtett lelkük van, hisz Te teremtettél, Mennyei Édesatyám, mindnyájunkat.
Hányan vonaglanak az utcákon, örökölt daccal a batyujukban! Mennyire látni, hogy a sok kemény vonalú arcon valami átvonuló veszekedés néma vihara mozdul.
Dacos merevség, haragos kiáltás van a tekintetekben.
Megadtad nekem, Gazdám, hogy észrevegyem, érzékeljem mindezt. A férfit, akire azt mondtad: „Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és ezért lesznek egy testté.” (1Móz 2,24). A nőt, aki foglalkozik a férfival, aki felveri a férfi testének legmélyebb visszhangját, aki akár csókokkal és simogató szavakkal meg tudja enyhíteni a csecsemőt, mely ott sír a férfiben is. Aztán a ritkuló szeretet között meglátják egymásban a másikat, a férfi az éhes Delilát, a nő a szilaj oroszlánt, amelyik „jár szerte, keresve, kit nyeljen el:” (1Pét 5,8b) Ne engedd, Uram, mikor ott a szelídség, a jámbor jóindulat, figyelmesség, hiszen ez is út!
hirdetésOtt van a sok zordság, a nyers dacosság, az összetákolt egyéniség, s közben félénken leskelődik ki a gyermeki lélek mind mögül. Lanyha álmokban kódorogva hullanak szét mellettem az emberek, Uram, segíteni szeretnék, add, hogy tehessem. Kérlek, legyen rendelt ideje, jöjjön el az idő szelídíteni a csúf mozdulatokat, a nyers szavakat, a mámor nagy keserűségeit.
Mindenható Édesatyám, mikor ordítva dobjuk a szavakat egymásra és szeretnénk közben életre vajúdni mondatainkat, akkor, mondd, mit tegyünk? Szomorú is vagyok…Végtelenül szomorú.
Nyújtom a kezem, kitárom, nincs egyebem, csak a hitem.
Dávid utolsó szavai jönnek elém: „Az Úr lelke beszélt általam, az ő szava volt nyelvemen. Izráel Istene ezt mondta, Izráel kősziklája így szólt hozzám: Az emberek igaz uralkodója, az istenfélő uralkodó olyan, mint a fölkelő nap reggeli fénye, mint a felhőtlen reggel, melynek sugarától eső után kisarjad a fű a földön. Nem ilyen-e házam Isten színe előtt? Örök szövetségre lépett énvelem, benne elrendezett és biztosított mindent. Minden javam, minden örömöm őtőle származik. De az elvetemültek mind olyanok, mint a szélhordta tövis, melyet nem fognak meg kézzel: aki hozzájuk akar nyúlni, vasat ragad, lándzsanyelet; égő tűzzel égeti meg őket, ahol rájuk talál.” (2Sám 23,2-7) Noéval és fiaival is szövetségre léptél, Uram. Ígéretet tettél, amit alázatos szívvel köszönök.
Adj erőt nekünk, Uram!
Indulatmentes erőt kérek, békességet. Bocsáss meg, amiért egy pillanatra elhomályosította elmémet a zavar körülöttem!
„Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen!” (Jn 14,27)
Mutass utat nekem, Uram! Morajos a csend. Kinyitom Könyvedet: „Akié a Fiú, azé az élet; akiben nincs meg Isten Fia, az élet sincs meg abban.” (1Jn 5,12)
Köszönöm, Uram!
Turczi Árpád
hirdetés
