Milyen nehéz megállni Isten előtt, amikor a lélek zaklatott és feldúlt! A hit útja nem mindig sima, a szolgálat mélyén gyakran viharok dúlnak, a szív pedig kérdésekkel és kételyekkel küzd. De éppen ezekben a pillanatokban szól hozzánk a Teremtő, hogy megtanítson bízni, remélni és újra felállni.
Meg lehet az Isten előtt állni feldúlt lélekkel. Meg lehet az Isten előtt állni zaklatott lélekkel. A Teremtő lát, hall. Csak éppen a feszült lélek semmit nem hall meg abból, amit az Úr mond.
Ez az imám:
Mennyei Édesatyám, szomorkodom mostanában. Talán egyre többet. Azt is mondhatnám, el is vagyok keseredve… Végeláthatatlannak tűnő nehézségek vesznek körül. Minél mélyebbre megyek a szolgálatban, annál nehezebb. Csak ennyit érzékelek. Csak ennyit…pillanatnyilag.
Jó, igen, az elméletet tudom, ismerem. Megélni már nehezebb. De tudod, Atyám, sok ez már, ami rajtam van. Te pedig azt mondod, nem lenne ennyi rajtam, ha nem bírnám. Igazad van, mindenben.
hirdetésOlyan nehéz, amikor elkeseredett vagyok, nem tudok egyfolytában Rád figyelni. Kavarog bennem ezer és ezer gondolat.
Mindenféle. S ilyenkor kellene helyt állnom, de ki szerint is? Mert Te nem dorgálod meg az elbukottat, azt csak az ember, a testvér teszi. Tudod, Atyám, fáj már a színjáték, ami körülöttem feltűnt mostanában. Arra döbbentem rá, hogy az igaz beszéd ma már kemény beszédnek minősül. A körmönfont hazugság, a színlelt kedvesség, az elcsöppenő mázasság pedig simogatja a lelkeket. A legelszomorítóbb mindebben, hogy ezt már mindenki tudja. Mégis… A hazugság, ha sokat hangoztatják, igazsággá változik. Uram, csak nem előtted. Erről elfeledkeznek, szerinted?
Azt mondtad, Uram, igédben, hogy „Fiam, ne felejtsd el tanításomat, és parancsaimat őrizze meg szíved, mert hosszú életet, magas életkort és jólétet szereznek azok neked! A szeretet és hűség ne hagyjon el téged: kösd azokat a nyakadba, írd fel a szíved táblájára! Így találsz kedvességre és jóindulatra Istennél és embereknél. Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet. Ne tartsd bölcsnek önmagadat, féld az Urat, és kerüld a rosszat! Gyógyulás lesz ez testednek, és felüdülés csontjaidnak. Tiszteld az Urat vagyonodból és egész jövedelmed legjavából, akkor bőségesen megtelnek csűreid, és must árad sajtóidból. Az Úr intését meg ne vesd, fiam, és dorgálását meg ne utáld! Mert akit szeret az Úr, azt megdorgálja, de mint apa a fiát, akit kedvel.” (Péld 3,1-12) Erre szeretnék alázatosan reagálni. Akkor tudok is, amikor belső nyugalmam, békességem van. De, ha a lelkemet szellőztetni próbálom ajtónyitásokkal, zord és mogorva tekintettel, mert éppen kijövök a sodromból, akkor nagyon nem megy. Bocsáss meg nekem ezért! Azt is mondtad, „Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között?” (2Kor 6,14-15). Ez némileg megnyugtat, s a kérdéseimre választ is ad. Valóban nem lehet Krisztust azonossá tenni egy mihaszna, törvénytelen személlyel. Ugyanakkor nyugtalanná tesz, mert cserben lehet-e hagyni tízet, ötöt vagy egyet is? Újabb kérdések merülnek fel bennem…
***
Azt magyarázom a fiaimnak, ne azonosuljanak a környezetükkel és ne tagozódjanak be abba a közegbe, amely egyértelműen mutatja hamis arcát. Ezek a színlelt, semmitmondó emberi kapcsolatok… Mindenki ismeri az igazságot, csak éppen teljesen másról beszél. Mosolygunk, színlelve szeretünk, a lelkünk pedig harmatos. Van aztán úgy is, amikor már ki is csapódik a sok nedvesség a szemen, párásítva az arcbőrünket is. Mikor a könnycseppek neszétől a velünk szemben álló tekintet álmos és fásult lesz. Uram, ezzel, ezzel az állapottal és helyzettel mit kezdjek? „Fiam, ha kezességet vállaltál felebarátodért, és kezet adtál egy idegenért, ha csapdába estél saját kijelentéseid miatt, és megfogtak téged saját kijelentéseid, akkor így cselekedj, fiam, hogy megmenekülj, ha felebarátod kezébe jutottál: Siess hozzá gyorsan, és ostromold felebarátodat! Ne engedj álmot szemednek, és szunnyadást szempilládnak!” (Péld 6,1-4) Gondolod, Uram, tudjuk mi ezt? Ha ismerjük is.
Milyen sokszor esem abba a hibába, hogy saját magam szeretetében bízom, és nem a Tiedben!
Hajtogatom az igazamat, mintha esélyem volna bebizonyítani azt, amit esetleg sokan tudnak, avagy nem, teljesen mindegy, nem tudom. Te tudod egyedül, csak Te tudod egyedül, mikor merre mehetnék, merre is indulhatnék, ebben a fergetegben, ebben a maró ködben, suttogó leheletben, zúduló erezetben, bóduló sérülésben.
A nagy klasszikusok jönnek elém. Sorra veszem őket. Újraolvasni olyan jó. Más lett az évtizedek múltával. Teljesen más. Musil, Proust, Beckett, Nádas, Esterházy, Thomas Mann, Tolsztoj, Camus, Joyce, Szerb Antal, Márai, Németh László, Márquez, Ottlik, Hamvas, Szabó Magda – az elmúlt hónapok szabad percei. A Szentírás azonban mindezek előtt, közben és után. És ez jó.
Mutass utat nekem, Uram! Kinyitom Könyvedet: „Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, amely Isten beszéde.” (Ef 6,17)
Köszönöm, Uram!
Turczi Árpád
hirdetés
