Balla Gergely, a Platon Karataev énekese nemcsak dalszerző, hanem kétgyerekes apa is, aki szerint az élet igazi izgalma a hétköznapokban, a családban és a valódi jelenlétben rejlik. Tudatosan kerüli a közösségi médiát, mert szerinte a legfontosabb dolgok úgyis azokkal történnek, akik tényleg ott vannak körülöttünk. Az alkotás nála kontrollvesztés és katarzis. A 777 podcastben Szilágyi Anna és Farkas Zolek beszélgetett Gergővel a Platon Karataev új albumáról és arról is, hogy jelenik meg a hit az életében.
Ha az elmúlt időszakot megnézzük az életedben, miért vagy leginkább hálás?
Egyértelműen a családomat mondanám, a feleségemet, a két lányomat, illetve a szüleimet, testvéreimet, barátaimat, hogy jól vannak, egészségesek, azt látom, hogy egyensúlyban van az életük. Tehát
az emberi kapcsolódásaimért vagyok a leghálásabb.
Mit szeretsz az apaságban, vagy mi az, ami leginkább örömet okoz benne?
Nekem ez annyira meghatározó része az életemnek! Azt érzem, hogy folyamatos tanítás, tanulás, teljesen más perspektívát mutat be, egy folyamatos tükör nekem, nekünk a feleségemmel. A hétköznapokat teljesen átszövi egy sokkal intenzívebb jelenlét és fókuszáltság. Én ezáltal tapasztalom meg leginkább a feltétel nélküli odaadást, szeretetet és egy olyan szintű önfeladást és odaszánást, amikor látom, hogy itt egy nálam sokkal nagyobb dolog van, ami ez messze túlmutat rajtam, és hogy nekem kötelességem és felelősségem, amim van, ebbe a kapcsolódásba beletenni.
Tudatos, hogy nem vagy jelen a közösségi platformokon? Ha jól tudom, a családodról sincsenek nagyon elérhető információk.
Igen, ez teljesen tudatos, nem szeretem annyira a közösségi médiát. A zenekarnak vannak csatornái, azokat amúgy én kezelem, szóval vannak ,,kamu profiljaim”, amikről azokat tudom irányítani, de amúgy ott sincsenek ismerőseim, tehát egy szükséges rossznak tartom a zenekar viszonyulásában. Amúgy pedig nem érzem szükségét, hogy magánéleti dolgokat ilyen szinten megosszak, mert akik ott vannak körülöttem az adott életszakaszban, úgyis látják ezt maguktól, akik pedig nincsenek ott, azokra nem akarom rátukmálni. Én nem mondom azt abszolút igazságként, hogy rossz dolog a közösségi média, mert megvannak a jó oldalai, de egy sokkal egyszerűbb és tisztább életnek tartom azt, amiben ez nincs jelen. Azt látom, hogy nagyon sok helyen kifelé való megfelelésbe csap át, hogy megmutassam azt, hogy nekem milyen életem van, milyen jó dolgom van, miket elértem, és hogy amúgy ezekre semmi szükség nincsen igazából, hogyha a legközelebbi szeretteimmel ezt meg tudom osztani, illetve én belül érzem azt, hogy ezek megvannak nekem, akkor igazából nincsen igényem arra, hogy ezt ennyire széles közösség előtt megmutassam.
Készült a zenekarral egy dokumentumfilm, és ott vannak felvételek a gyerekeimről is, de azt beszéltük meg a feleségemmel, hogy erre szükség lehet, illetve az egyik narratív szál erről szólt, hogy a zenész lét mellett hogy élem meg az apaságot és fordítva. De amúgy lehet, hogy csak évtizedes távlatokban fogom tudni megítélni, hogy ez jó döntés volt-e vagy sem.
Egy korábbi interjúdban elmondtad, hogy a Platon Karataevvel mélyfúrásokra törekszetek. Ez mit jelent a gyakorlatban, hogy kell az alkotói folyamatban elképzelni?
Nem szeretném túlmisztifikálni, ezek valahol nagyon egyszerű dolgok.
A hétköznapokban van egy törekvés erre a minél intenzívebb jelenlétre és fókuszáltságra,
és mint mondtam az előbb, például a gyerekeim nagyon sokat segítenek ebben. Nem feltétlen arról van szó, hogy mi kéthetente elvonulásokra megyünk, hanem arról, hogy a hétköznapoknak a szentségét minél intenzívebben megtapasztaljuk. Van egy idézet, amit nagyon szeretek, hogy a vallásos élmény nem tartalom, hanem intenzitás kérdése. Azt gondolom, hogy ez nagyrészt igaz állítás, mert hogyha egy akár teljesen hétköznapi szituációba teljesen beleengedem magam, és amennyire éppen képességeimből telik, a legmélyebb árnyalatait is megpróbálom letapogatni, akkor abban ott lehetnek ezek a megtapasztalások és ezek az intenzív élmények.
Ezek a megtapasztalások és intenzív élmények, gondolom nyomokban, a zenéitekben és a szövegeitekben is fellelhetőek. Melyik általatok írt dal áll hozzád különösen közel?
Ez folyamatosan változik, szinte napi szinten. Koncertről koncertre is van, hogy azt érzem, az egyik dal most jobban megfogott, és van, hogy aztán egy másik. Ha minden dalnál az a törekvés, hogy a lehető legtöbb réteget lehántsuk magunkról és a dalokról, a lehető legmélyebbre merüljünk a saját világunkban, de akár valami kollektív tartomány felé is, akkor szerintem pont ez az alkotói attitűd teremti meg annak a lehetőségét, hogy lesz több dal, ami meg tudja érinteni az embert.
A forma olyan, hogy egy idő után, ha mondjuk 10, 50, 100 éves távlatból gondolkozunk, akkor érződni fog rajta, hogy mikor készültek ezek a dalok. Szövegben érzem azt, hogy van egy nagyobb mozgástér arra, hogy időtállóbb dolgokat fogalmazzunk meg, mert vannak sorok, amiket hogyha kimond az ember vagy elolvas, nem feltétlenül tudja megállapítani, hogy ezt az ókorban írták, ezt egy barokk költő írta, vagy akár 4000 év múlva is le lehet írni.
Említetted, hogy nem jártok elvonulásokra, de általában hogy zajlik az alkotás nálatok? Van, hogy tudatosan keresel inspirációt, hogy na most dalt szeretnék írni, és valahova elmegyek, vagy ez spontán történik?
Mindegyik dalnak van egy másik útja, nincs két dal, ami ugyanúgy születik. Az összes dalnál azt szoktam mondani, hogy valahogy ezek megtörténnek velünk. Van egy kontrollvesztés, ami egyszerre egy felszabadító és katarzisélményt rejt magában, egyszerre pedig ezzel alkotóként kell tudni valamit kezdeni. Ebből sokáig szorongásom fakadt, hogy megszületik egy dal, és ezután – a mai napig átélem ezt – nincs bizonyosságom afelől, hogy lesz még egyáltalán valamikor egy újabb dal.
Nincs tudatos programszerű dalszerzés, hanem mivel a hétköznapokban próbálunk jelen lenni, ezért egyelőre működik az, hogy amiket ott megtapasztalunk és átélünk, azok úgy zsilipelődnek át rajtunk, hogy végül dalok születnek belőle. Az talán közös nevező az összes dalnál, hogy az indítópont, az első szikra egy magányos pillanat, és utána, ahogy azt elkezdjük kibontani magunkban, mindig más ponton jön el az, amikor megmutatjuk a másiknak, és akkor elkezdődik egy közös gondolkozás a dalról.
Mi volt a legutóbbi élmény, pillanat, amikor köze érezted magad Istenhez?
Azt gondolom, hogy amikor azt mondjuk, Isten, nincs két ember, akinek ugyanazt jelenti. Nemcsak azt látom az útnak az istenkeresésben, hogy az ember ül a templompadban, hanem nekem az is, hogy mondjuk késő este egy koncertről hazaérkezem, és ott alszik a családom együtt. Ha én önmagában ebben a helyzetbe teljesen beleélem magam, és ennek minden árnyalatát felfogom, hogy itt vannak a szeretteim, itt van a feleségem, itt vannak a gyermekeim, hogy mit jelentenek ezek a létezés perspektívájából, akkor ebben is ugyanúgy meg lehet ezt az élményt és megtapasztalást találni, mint bármilyen nagyobb dologban.
Az édesapád, ha jól tudom, református lelkész, Balla Péter, és nagyon érdekelne, hogy mi az, amit kaptál tőle, akár a hit vonatkozásában, akár abból a közegben, amiben felnőttél ezáltal.
Nagyon meghatározó a szülői háttér, és végtelenül hálás is vagyok mindkettőjüknek. Azt szoktam mondani, hogy
édesapám zsoltárokat énekelt nekem, édesanyám pedig népdalokat, és ez szerintem a zenei világomban is nagyon meghatározó a mai napig.
Amúgy pedig az, hogy vallásos neveltetésben nőttünk fel, az, hogy ott voltunk a templomban vasárnaponként, hogy a bibliai történetek átszőtték a gyermekkort, adtak egy nagyon erős bázist. Azt érzem, hogy egy olyan kapaszkodót és keretrendszert adott ez, ami igazából egész életemben el tud kísérni, és amilyen élményeim és megtapasztalásaim spirituális vagy lelki szinten vannak, azokat én mind be tudom illeszteni a keresztény hagyományba. (…)
Azt szoktam mondani, hogy ha a kereszténységet konzervatív megközelítésben vesszük, akkor biztos lenne olyan konzervatív keresztény, aki azt mondaná, hogy én nem vagyok az, viszont azt gondolom, hogy a kereszténység az én spirituális anyanyelvem, tehát hogy ez az a koordinátarendszer, amelyben én a legjobban el tudok igazodni.
De talán ami még fontosabb nekem, és amit most apaként megélek, az az, hogy szülőként ők mennyire ott voltak nekünk, mindig milyen szeretetet, figyelmet, odaszánást kaptunk tőlük – ez az, amit leginkább viszek magammal az életben.
Az apaságban ez hogyan nyilvánul meg, a gyerekek vallásos nevelést kapnak?
Mesélünk bibliai történeteket, de azt gondolom, hogy sokszor nagyobb tanítás az, amikor nincs ott a tanító szándék az egész mögött, hanem a csupasz valóság van. Egy szülő és egy gyermek annyit van együtt, hogy nem lehet mindig abban a szerepben lenni, hogy én most tanító vagyok, és én most tanítom a gyereket, hanem amikor csak úgy van az ember. Talán nagyobb hatással lesz az én gyerekeimre is az, ahogy én csak a hétköznapjaimban próbálok jelen lenni, mindenféle minőségemben, mint férj, mint apa, mint zenész, mint ember.
Több dalotokhoz egy jezsuita templomban vettétek fel a klipet. Honnan jött ez az ötlet, hogy ez legyen a helyszín?
Az operatőr, Vadas Géza ötlete volt a helyszín, és nem akarok illúziókat rombolni, de sokáig az volt a terv, hogy a Zeneakadémián vesszük föl.
Egy nappal a forgatás előtt tudtuk meg, hogy a Jézus Szíve Jezsuita Templomban vesszük föl, de amúgy szerintem ennek ez volt az útja, így kellett alakulnia.
Nekünk is nagyon nagy élmény volt ott játszani ezeket a dalokat.
A teljes adást a 777 YouTube-csatornáján meghallgathatod.
hirdetés
