A megbocsátás nem gyengeség, nem önfeladás – hanem döntés és belső erő. Felszabadítja a lelket a múlt bilincsei alól, és lehetőséget ad arra, hogy új érzéseknek és tapasztalatoknak adjunk teret. Amikor megbocsátunk, önmagunknak adunk esélyt a gyógyulásra és a boldogságra.
Egy mélyen elgondolkodtató blog Pál Feri katolikus pap, mentálhigiénés szakember gondolatainak nyomán.
Miért kell, hogy mindig igazunk legyen? Miért kell tudnunk mindenre a választ? Pláne azonnal. Azelőtt heteket vártunk egy levélre, egy válaszra. Sokszor meg sem kaptuk azokat. Manapság pedig megüt a guta, ha valamire nem tudjuk azonnal a választ. Tudnunk kell. De miért?
Olyannyira felgyorsult technikai és digitális világban élünk, hogy egyszerűen képtelenek vagyunk utolérni magunkat. Oly sok információ ér minket, hogy megszoktuk, hogy több dologgal foglalkozunk egyszerre. A számlák, a gyerekek, a magánéletünk, a szociális kapcsolataink, a párunk, a háztartás, a munka, a hobbi, a szabadidő, és mindezek mellett még magunkat is be kéne valahogy szorítani. Hiszen ezt várják el. Mindennel és mindenkivel törődj, legyél jó szülő, tökéletes házastárs, jó barát, terhelhető, rugalmas munkaerő, és legfőképp légy kiegyensúlyozott önmagaddal, mert így leszel boldog – és persze legyél jó hívő is. Így leszel tökéletes. Hisz ez az élet rendje, hogy boldog légy, és úgy lehetsz boldog, ha tökéletesen teljesítesz az élet minden terén. Legalábbis ezt hisszük. Miért hinnénk mást, ha állandóan ezt kapjuk az arcunkba, ezt az idilli képet látjuk magunk előtt, ezt kergetjük szüntelen, hogy minden jó legyen.
Ez természetesen feszültséget szül, megbontja a „rendet”. Ez pedig ahhoz vezet, hogy az életünk egy részében felüti magát a kiegyensúlyozatlanság. Valami gond, valami probléma, valami félreértés. A konfliktus maga. Ez nem feltétlenül egy másik személlyel van, sőt, legtöbbször önmagunkkal állunk hadilábon.
Igazából legtöbbször önmagunkat hibáztatjuk, csak ezt másokra vetítjük ki. Sokszor olyan gondolatok kúsznak a fejünkbe, hogy „mi lett volna, ha…?”, és eltűnődünk azon, mit, miért és hogyan változtatnánk meg. De a kimondott szavak sosem térnek vissza gazdájukhoz. Számtalanszor eszembe jutnak azok a pillanatok, amikor valaki megbántott. Amikor valaki olyasmit tesz vagy mond, ami mélyen megsebez, és hiába telnek a napok, a sértettség nem enyhül.
hirdetésOlykor észre sem vesszük, milyen terhet cipelünk: a meg nem bocsátott sérelmek súlya ott lapul a mindennapjainkban.
A legtöbben úgy gondoljuk, hogy a megbocsátás egyenlő azzal, hogy elfelejtjük vagy elbagatellizáljuk, ami történt. Hogy túllépünk a fájdalmon, mintha semmi sem történt volna. De amikor valami mélyen megsebez, az emlék ott marad. Nehéz elengedni. Inkább dédelgetjük a haragunkat, mert úgy tűnik, ez az egyetlen igazságos reakció arra, ami velünk történt. Azt hisszük, ha elengednénk a haragot, azzal igazat adnánk annak, aki megbántott. Így hát a neheztelés marad. Vagy sokszor inkább csak a szőnyeg alá söpörjük, és nem foglalkozunk vele.
Idővel azonban egyre világosabbá válik: a harag, amit magunkban hordozunk, nem a másikat bünteti – hanem minket, saját magunkat.
A sértettség falat von körénk: megvéd, de fogva is tart. Hiszen amíg a múlt sebein rágódunk, képtelenek vagyunk igazán a jelenben élni és örülni. A megbántottság olyan, mint egy lassan ható méreg: észrevétlenül tölti meg keserűséggel a gondolatainkat, és egyszer csak azt vesszük észre, hogy már szinte csak ebből táplálkozunk. Aki sokáig hordoz sérelmet a szívében, annak az öröm egyre elérhetetlenebb lesz. Ezért kezd motoszkálni bennem a gondolat:
lehet, hogy saját lelki békénk érdekében kellene megbocsátani?
Eleinte persze ellenállunk a gondolatnak. Miért én engedjem el, ami történt, mikor nem is én voltam a hibás? Úgy érezzük, ezzel feladnánk a jogos igazságérzetünket. De közben azt is érezzük, hogy a harag súlya alatt mi roskadozunk, nem pedig az, aki megbántott. De akkor hogyan engedjem el? Mi a megoldás?
Pál Ferenc atya Hogyan bocsájthatnék meg? – A megbocsátás anatómiája című előadásában talán meglelhetjük a válaszokat a kérdéseinkre.
„A megbocsátás nem érzés, hanem döntés. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem, hanem hogy nem engedem, hogy a múlt irányítsa a jelenemet” – hallhatjuk az atya gondolatait.
Tehát eljön egy pillanat – talán egy fordulópont –, amikor belátjuk, hogy nem élhetünk tovább a múlt sebeinek fogságában. Napok, hetek, hónapok óta rágódok egy veszekedésen, egy konfliktuson és folyamatosan ezen görcsölök, folyamatosan újra és újra lejátszom magamban az eseményeket, folyamatosan ezen gondolkodom és az összes energiám erre megy el, és addig tulajdonképpen nem is koncentrálok az életemre.
A saját lelki egészségünkért kell meghoznunk a döntést: el akarom engedni ezt a rengeteg felgyülemlett rossz energiát és sérelmet. Ez korántsem jelenti azt, hogy amit ellenünk elkövettek, az nem volt súlyos. Épp ellenkezőleg: először teljes mélységében szembe kell néznünk azzal, ami történt. A megbocsátás nem tud megkezdődni addig, amíg tagadásban élünk. Időt kell adnunk magunknak, hogy átérezzük a veszteséget, a dühöt, a csalódást – mindazt, ami a sértésből fakadt. Ez a beismerés lehet az első lépés afelé, hogy továbbléphessünk.
Miután szembenézünk a valósággal, fel kell ismernünk: a haraghoz való ragaszkodás nem visz előre. Mindig eljön egy pont, amikor már egyszerűen nem bírjuk tovább cipelni ezt a terhet, nem akarunk már ezen gondolkodni, egyszerűen elegünk lesz ebből. Ez az a pont, amikor döntés hozunk:
Meg kell szabadulnom a haragtól.
A döntés megszületése persze nem jelenti azt, hogy az érzéseink egy csapásra követik is. Sokáig mondogatjuk magunknak, hogy képtelenek vagyunk megbocsátani. De vajon tényleg így van? Vagy inkább arról van szó, hogy még nem akarunk?
„Különbség van aközött, hogy meg akarok és meg tudok bocsátani… A legtöbb ember, amikor azt mondja, hogy egyszerűen nem tud megbocsátani, valójában nem is akar” – mondja Pál Feri atya.
Ez a mondat tükröt tart elénk. Lehet, hogy a lelkünk mélyén valójában még kapaszkodunk a haragba, mert az tartja fenn az igazságérzetünket.
Lehet, hogy én már egy hete rágódom azon, amit a főnököm mondott, vagy azon a jogszerűtlenség, ami a forgalomban történt velem, vagy egyszerűen csak az utcán nem megfelelőlen szóltak hozzám, miközben a másik illető teljesen jól van. Ezt Pál Ferenc atya is nagyon jól megfogalmazza humoros köntösbe bújtatva.
„Amíg ő egy hete jól van, én senyvedek… Hát nem adom meg neki ezt az elégtételt, hogy még én dühöngjek, azt már nem” – hallhatjuk szintén az atya előadásában.
A megbocsátás felszabadít. Lehet, hogy a fájdalom nem tűnik el azonnal, de a döntés, hogy nem akarjuk tovább cipelni, már önmagában megkönnyebbülést hozhat. Mintha egy követ tennénk le, amit addig a szívünkben cipeltünk. A megbocsátás nem gyengeség, nem önfeladás – hanem döntés és belső erő. Felszabadítja a lelket a múlt bilincsei alól, és lehetőséget ad arra, hogy új érzéseknek és tapasztalatoknak adjunk teret. Amikor megbocsátunk, önmagunknak adunk esélyt a gyógyulásra és a boldogságra.
És még valami:
a megbocsátás nem csupán emberi erőfeszítés, hanem – sokszor észrevétlenül – Isten ajándéka is.
Ő az, aki segít, hogy szívünk meglágyuljon, hogy a fájdalmak mögött meglássuk a lehetőséget a növekedésre, az elengedésre, a gyógyulásra. Imában kérhetjük, hogy adjon erőt megbocsátani, és amikor sikerül, hálával ismerhetjük fel: nem egyedül tettük. Valaki mindig ott van számunkra, aki segít nekünk, aki feloldozást ad számunkra.
Aki megbocsát, nem feladja az igazságát. Csak elengedi a fájdalmát, hogy végre szabad lehessen. Ez a megbocsátás ereje.
Pál Ferenc, közismert nevén Pálferi, római katolikus pap és mentálhigiénés szakember, aki 1966. június 29-én született Budapesten. Papi szolgálata mellett évtizedek óta tart előadásokat pszichológia, spiritualitás és emberi kapcsolatok témakörében, amelyekkel széles közönséget ér el.
Bajcsy Tünde
