INRI, Iesus Nazarenus Rex Iodeorum, vagyis A Názáreti Jézus, a Zsidók Királya. Ez volt Pilátus revansa, válasza a nép ámokfutására. Reményik Sándor református lelkészként, az Ige forgatójaként szemléletes képet ad Pilátus lelkéről, meghasonlottságáról.
Reményik Sándor verse a római helytartó helyzetéből tárja elénk nagypéntek fájdalmát. A mű különös érzékkel vonultatja fel Pilátus lelkitusáját. Rómaikén a zsidók apró-cseprő dolgaival foglalkoznia terhes volt számára, a hatalom kikezdte személyiségét, sok vér tapadt a kezéhez és neki kellett döntenie a Megváltó sorsa felől is, akit ráadásul valójában nem talált bűnösnek… Óriási megpróbáltatás lehetett. Bár vallási tekintetben nem involválódott személyesen a történésekbe, mégis jelzésértékű, hogy megpróbált még egy esélyt adni Jézusnak, így a népnek, de hiába állította egy köztörvényes bűnöző mellé és adta át a jogot és lehetőséget az ítélethozatalban, az emberek mégis egy rablót, Barabást mentették fel, Jézus helyett. Ahogy meg volt írva.
Pilátus nekem az az ordító tehetetlen düh, ahogy ennek a versnek a tetőfokát szavalva mondanám.
Olyan sokszor vagyunk pilátusok, megfeszítjük a Megváltónkat bűneinkkel, majd mossuk kezeinket, hiszen mi csak a körülmények áldozatai vagyunk.
A közöny és a hárítás következményeit viselnünk kell, de nem hagyhatjuk, hogy a bűn egyre messzebb sodorjon a Jóistentől, meg kell halljuk szelíd, szeretettel teli szólongatását, ahogy nevünkön nevezve hív közel Magához. Ez a kegyelem, ez a véghetetlen megbocsátás.
hirdetésElhisszük, hogy Jézus áldozatával Isten megbocsátotta az ellene vétetteket, sőt, azt is amit még el sem követtünk? Hogy mi már nem vagyunk Nagypéntek szorító tehetetlenségének, és Nagyszombat hasító csendjének állapotában sem? Elhisszük, hogy nekünk már minden nap lehet húsvét? Elvégeztetett…
Reményik Sándor: Pilatus
János evang. XIX. 22
A pörnek vége. Elvégeztetett…
Véres a kereszt tövében a fű.
A helytartóban forr a néma düh
S egy gondolat tépi a másikat.
“Rongy csőcselék, én unlak titeket,
Unom a vágyatok, a hitetek,
A papjaitok ragyogó ruháját,
A mellükverő messiásokat,
A nap hevét ez átkos ég alatt,
A zagyva szókat, buja színeket,
És magamat és uramat, a császárt,
Ki bíróvá tett ilyen nép felett.
“Feszítsd meg!” üvöltötték a fülembe.
Amíg unottan odalöktem nékik.
Szegény bolond! Pedig csak álmodott,
Csak álmodott egy létráról az égig.
Csak álmodott, de ezeknél tán szebben.
Már szürkül fenn a Koponyák hegye –
Vajjon álmodik-e még a kereszten?
Valamit szólt nekem az igazságról,
Azután némán vérzett, ragyogott.
Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?
Felelé: “én vagyok”.
Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!
A csőcselék morajlott mint a tenger,
Én untam, untam amazokat, ezt is.
Egy messiással több vagy kevesebb,
Pilatus lelke nem lesz nehezebb
És könnyebb tán ez istenverte föld,
Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.
“De jaj! vajjon kire szállott a vére?!”
Az alkony megy, az est, az éj leszáll,
De a helytartó nyugtot nem talál.
“Feszítsd meg!” üvöltötték a fülembe
És nekem nem volt elég fegyverem,
Nem volt elég lándzsásom odakünn,
Vagy – vagy üres volt talán a szívem?
Eh mit bánom én, a bölcs szív üres,
Bús madarak, el a szívről, hess!
“Feszítsd meg!” üvöltötték a fülembe.
Mi közöm hozzá? feszítsétek hát,
Te véres kezű, szennyes csőcselék,
Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!
Él-e, meghal-e, egy marad az átok,
Isten se váltja meg ezt a világot.
Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!
Vigyétek! – Vitték. A kereszten holt.
Ki tudja, talán mégis király volt!”
Csend most. De hallga! most az éj kopog,
Pilatus pitvarában a papok.
“Uram, mi véled egyet így nem értünk,
Ahogyan írtad, botránkozás nékünk,
Rexnek, Uram, csak ő mondta magát,
Nem készítetted jól a Golgothát!”
Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!
Ím kővé vált a nádszál: oly kemény.
(Odafenn csendbe hallgat a kereszt.)
Pilatus nő, ahogy beszélni kezd:
“A Messiástok megmenteni késtem,
De négy betűt a keresztjébe véstem,
E négy betű az én becsületem,
Hajótöröttségem utolsó roncsa,
Hitetlen hitem, büszke makacsságom,
Egy akarat az akaratlanságon.
E négy betű az én becsületem.
Hadesre! ez a négy betű marad!
Ha alá kéne temetnem e várost,
Rómát, az Imperatort, magamat:
E négy betű az én becsületem!!
Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan,
Halljátok: amit megírtam, megírtam.”
Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd
S áll a zsoltáros éjben a kereszt.
